Tudta-e?
... hogy a csernobili atomerőmű-baleset radioaktív fertőzése 130 ezer négyzetkilóméterre terjedt ki, és több mint ötvenmillió embert érintett közvetlenül?

21. szám - 2007. október 22.

Az írók és a nyelvművelés

Nagy felelősségük van azoknak az íróknak, akik a tudomány magaslatairól letaszított, mégis fontosnak tartott nyelvműveléssel foglalkoznak.
Dr. MOLNÁR CSIKÓS László

1
Heltainé Nagy Erzsébet szerint (aki Írói nyelvművelés Magyarországon a XX. század első felében címmel írt könyvet) a nyelvművelés alapvetően grammatikus (tudományos) és dilettáns (tudományon kívüli) részterületekre osztható. Az írói nyelvművelés ehhez az utóbbihoz tartozik. Legfőbb jellemzője, hogy a nyelvet szuverén módon birtokló művész a nyelvről, mint az irodalom eszközéről tesz megfigyelést. Ez a megközelítés az anyanyelvhez való érzelmi viszony és a művészi kifejezés lehetőségeinek szempontjából valósul meg. Hatásmechanizmusa is sajátos az írói nyelvművelésnek, mert elsősorban a példaadáson és az anyanyelv műveléséért való érzelmi mozgósításon keresztül érvényesül.

Az írói nyelvművelésen belül elkülöníthető egyrészt az írónak az anyanyelvről tett megfigyelései, a saját írói gyakorlatából kialakított nyelvi eszmény megfogalmazása, az írói magatartás tudatosítása, másrészt az írók tudatos nyelvészeti, vagy nyelvművelő tevékenysége (melynek során a szépíró tudományos megfigyelésként fogalmazza meg érzéseit, gondolatait a nyelvről). Ekkor természetesen keverednek a tudományos és a művészi szempontok. Ez a jó szándékú, de mégiscsak műkedvelő, sokszor szaktudás nélküli nyelvészkedés korábban meglehetősen a tudományos gondolkodás perifériájára szorult, és hatásához képest szinte teljesen feltáratlan volt.

A tudományos nyelvműveléssel szinte egyenértékűnek számít az a nehezebben megfogható állandó nyelvi hatás, amely az irodalmon keresztül éri a nyelvközösség tagjait. „Be kell vinni a köztudatba és a gyakorlatba a »pozitív nyelvművelés«-t, a kifogástalan, példamutató, szép írásművek megismerését, megismertetését, ezek állandó olvasása erősíti a nyelvérzéket, segít a nyelvhasználat magasabb fokra emelésében” – hirdette Lőrincze Lajos. A jó példa legalább annyira hat, mint a rossz, hogy aki sok jó művet, jó szöveget olvas, lát, hall, annak szókincse, nyelvi-stilisztikai kifejezőkészsége, helyesírása is jó, jobb lesz. Ily módon a nyelvében értékes irodalom feltétlenül nyelvfejlesztő hatású. S ebben az értelemben igaz Halász Gyulának az a megállapítása, hogy a „nyelvművelés elsősorban az írók ügye, nem a tudósoké”.

„Nyelvész urak jobban tudják, a költő jobban érzi” – mondja Arany János. Álláspontjától eltérően a XX. század elejére az írók kizárólagos illetékességüket hangoztatják. Ha tanulmányt nem is mindannyian írtak erről, de stilisztikai szabadságukat önérzetesen megvédték. Az írók tudatos nyelvművelő tevékenysége is egyre markánsabb volt ebben az időben. Heltainé Nagy Erzsébet szerint nyelv és irodalom, nyelvhelyesség és nyelvművelés egészen a XIX. század második feléig együtt fejlődött. A kétféle - művészi és tudományos - megközelítés szétválása Arany János életművében figyelhető meg először. Általánosan elfogadottá csak a XX. században vált.

Az írói vélekedésekben nem csupán az anyanyelv és az író, hanem az író és a nyelvtudomány viszonyát is tetten érhetjük. Noha ez utóbbi jelentőségében talán kevésbé fontos kérdés, egy tudománytörténeti feldolgozásban viszont annál inkább érdemes rá kitérni. A nyelvet minden író nagyon szereti, a nyelvtudományt azonban kevésbé. Ennek is megvannak a történelmi, politikai s csak kis részben tudományos okai. A nyelvtudományt legalább annyi írónk becsülte, szerette, ismerte, mint ahány nem. Tudományos felfogásától függetlenül azonban az író művészként, alkotásaiban rendszerint neológus, nyelvteremtő.

Kapcsolódó cikkek

    ISSN 2334-6248 - Elektronikus folyóiratunk havonta jelenik meg. ©2024 Fókusz. Minden jog fenntartva!
    Design by predd | Code by tibor