Napóleon 1812-es oroszországi hadjárata - a Borogyino-i ütközet

1. rész
2. rész
3. rész
4. rész
5. rész
6. rész

A franciáknak egyetlen lehetőségük maradt a túlélésre: minél gyorsabban elérni a Nyemant. Az előőrs november 12-én hagyta el Szmolenszket, miközben a hadsereg maradványai még mindig szivárogtak be a városba. Ney még öt napig nem vonult ki utóvédjével; ez idő alatt sikerült 6.000 főre gyarapítania hadteste létszámát a szökevények soraiból.

A hadsereg kedélyállapotát egy időre megjavította egy váratlan győzelem. A hadsereget vezető császári gárda 17-én Krasznoje közelében beleütközött a fő orosz hadseregbe, és meglepte Kutuzov tábornokot. A császári gárda lovassága nekik rohant, és egyetlen erőteljes rohammal megfutamította a kozákokat, az előrenyomuló gyalogság pedig váratlan vereséget mért Kutuzov hadseregére, meghátrálásra kényszerítve azt. Az oroszok annyira hozzászoktak ahhoz, hogy büntetlenül támadhatják meg a francia hadoszlopokat, hogy ez a hirtelen ellentámadás - mely egy csapásra megjavította a hadsereg harci szellemét - meglepetésszerűen érte őket. A császár, felbátorodva a nem várt győzelemtől, anélkül, hogy megvárta volna a többnapi menettávolságra lévő Neyt, parancsot adott csapatainak, hogy a lehető leggyorsabban meneteljenek a Dnyeper, majd a Berezina folyó felé.

Napóleon november 19-én Orsánál érte el a Dnyepert. A hidak épen maradtak ugyan, de mivel Schwarzenberg herceg osztrákjaitól az oroszok november 16-án visszafoglalták Minszket, a várt élelmiszer nem érkezett meg az ottani raktárakból. A császár hajlott rá, hogy árulással vádolja az osztrákokat, ezért lengyel hadosztályokat küldött a berezinai és boriszovi átkelők biztosítására.

A hadsereg, amelybe lelket öntött Ney november 21-i feltűnése, továbbnyomult a Berezina felé. Napóleon úgy hitte, hogy ellenőrzése alatt tartja a boriszovi átkelőt, ezért megparancsolta, hogy hagyjanak hátra minden fölösleges felszerelést, beleértve a pontonfelszereléseket is. November 21-én azonban a lengyel hadosztály elvesztette a boriszovi hídfőt egy orosz erővel szemben. Így az oroszok Sztugyankától Boriszovon át Usáig megszállva tartották a Berezina nyugati partját, s lerombolták az összes hidat. A Grande Armée, úgy tűnt, csapdába esett: a Berezina túlpartján Csicsagov hadserege várakozott, a háta mögött Kutuzov, Vityebszk felől pedig Wittgenstein közeledett.


1812. november 25-től 29-ig tartott, amíg a franciák átkeltek a kilencven méter széles Berezinán. A kiválasztott átkelő helyét különféle elterelő hadmozdulatokkal rejtették el az oroszok elől, mellyek olyan sikeresnek bizonyultak, hogy csupán egy kis orosz különítmény maradt Sztugyankával szemben. Ám a könnyugyalogosok, akik tutajon keltek át a folyón, hamarosan ezt az alakulatot is elkergették egy brigádnyi lovasság segítségével. Ezt követően az átkelés fedezésére - tüzérséget telepítettek a sztugyankai magaslatra. Eblé tábornoknak és mérnökeinek, akik a felszerelések megsemmisítésére vonatkozó császári parancs ellenére megőriztek néhány szekeret, sikerült két pontonhídra elegendő anyagot szerezniük a sztugyankai házak lebontásával. A pontonépítők november 25-ről 26-ra virradó éjjel megállás nélkül dolgoztak a mellig érő jéghideg vízben. 26-án reggel Oudinot hadteste át tudott kelni az első hídon a hídfő kiszélesítése céljából. Miközben a csapatok folyamatosan keltek át, folytatódott a munka a második, szélesebb és erősebb szerkezetű hídon, mely a szekerek és a tüzérség számára 26-án délutánra készült el. 26-án éjszaka tovább folyt a keleti part kiürítése, amit csak a hidak időközönkénti összeomlása zavarta meg. Napóleon maga 27-én kora délután vonult át a fő hídon a császári gárda megmaradt 8.000 katonájával. (Ennyi ember volt már csak abból az 50.000-ből, amely öt hónappal korábban büszkén menetelt kelet felé.) Alighogy átértek, a fő híd újból összedőlt. Mivel Victor, Davout és Jenő a tartalék alakulatokkal, a tábori személyzet tömegeivel, valamint a teljes felszereléssel együtt még nem kelt át, pánikba esett, s a szolgálónép megrohamozta a leszakadt hidat. Az ezt követő felfordulásban százakat tapostak agyon, többen beleestek a jeges vízbe. A tetemek eltorlaszolták a híd bejáratát, vagy belegabalyodtak a cölöpökbe. Az átkelés több órára leállt, amíg valamelyest helyre nem állt a rend, és meg nem javították a fő hidat.

Ezután átkelt Davout hadteste, Victor pedig hátul maradt, hogy őrizze a keleti hídfőt, amíg a hadsereg vége meg nem érkezik. November 27-én éjjel lelassult az átkelés üteme; a hosszú órákig tartó várakozás - a dermesztő hidegben, élelem és alvás nélkül teljesen elgyengítette a keleti parton várakozókat. Sokan azok közül a szerencsétlenek közül, akik nyomorúságosan gubbasztva a hóban töltötték az éjszakát, hajnalra megfagytak.

Eblé tábornok utászai hidat vernek a Berezinán.
Sokukat elragadta a jeges víz, vagy egyszerűen halálra fagytak.
Nélkülük viszont az egész megmaradt sereg elveszett volna.










Wittgenstein tábornok oroszai röviddel 28-a hajnalát követően bukkantak fel Victor közelében, miután a november 25-i boriszovi elterelő hadművelet végrehajtóját, Partouneaux tábornok 4.500 fős hadseregét felszámolták. Victor a badeni dandár támogatásával, amely vonakodva vonult vissza a folyó túloldalára, a nap hátralevő részében sikeresen tartotta a keleti partot, de délre az oroszok ágyúi már lőtávolságban voltak a hidaktól. Tüzelésük pánikot és zavart okozott. Nőket és gyermekeket tapostak agyon, a sebesülteket és a fagysérülteket magukra hagyták, az átkelés közben pedig több ezer embert sodortak a hídról a folyóba társaik.
Oudinot és Ney meghátrálásra kényszerítette az oroszokat a nyugati parton. A folyó másik oldalán Victor egy magaslatról megállította Wittgenstein támadását, majd november 28-án éjjel ő is átvonult a hídon, csak utóvédjét hagyta hátra.

Az utolsó katonák hajnalban keltek át a folyón. November 9-én reggel 9 órakor Napóleon parancsára Eblé tábornok utászai felgyújtották a hidakat. A tűz látványa utolsó elkeseredett próbálkozásra késztette a keleti parton kuporgókat. A hidat megrohamozók közül a legtöbben megtorpantak a lángnyelvek előtt, vagy a hidegtől, az éhségtől és a reménytelenségtől legyengülve összeestek. Napóleont csak a hadsereg evakuálása foglalkoztatta, nem érdekelte a tábori személyzet és a menekültek sorsa. Azokat, akik nem tudtak lépést tartani a hadsereggel, otthagyták az orosz hadseregnek és az orosz télnek. Az égő hidak füstjén át is látható volt, hogy az orosz lovasság és a kozákok felemelt lándzsával és villogó karddal támadnak rá a hátrahagyottak ezreire.

Bár a franciák szörnyű veszteségeket szenvedtek - Napóleon megmaradt reguláris hadseregének legalább a felét, mintegy 20-25.000 embert -, a Berezinán való átkelés nagy teljesítménynek tekinthető, és nem lehangoló kudarcnak. Napóleon nevének varázsa és hadseregeinek még mindig meglévő tekintélye mentette meg ekkor a franciákat a megsemmisüléstől. Mind Wittgenstein, mind Csicsagov tartott a császártól, és vonakodott túl közel kerülni hozzá, Kutuzov pedig úgy vélte, hogy szabályos ütközet nélkül is elérheti célját.
Wittgenstein erői a következő négy napon át folytatták a visszavonuló franciák zaklatását. Hogy Kutuzov miért nem rendelte el, hogy csapatai kerítsék be és semmisítsék meg a franciákat - mikor december 2-ra már csak 15.000 harcképes francia katona volt életben, akik mögött 30.000, férfiakból, nőkből és gyermekekből álló csőcselék botladozott -, talány. A hadsereg vége mögött vonult a rettenthetetlen Ney marsall, aki még mindig harcolt, és vezényelte az utóvéd rongyos katonáit, akiknek a száma már a százat sem érte el.


Utóvédharcok:

Napóleon - azóta, hogy Szmolenszkben értesült a párizsi puccskísérletről - kacérkodott a gondolattal, hogy elhagyja hadseregét. Mikor elszánta magát erre a lépésre, 1812. december 3-án elkészítette "29. számú közleményét". Ebben elismerte hadserege pusztulását, melyet az orosz tél beálltának tulajdonított. December 5-én, a Vilnától 9 kilométerre fekvő Szmorgonijban bejelentette marsalljainak, hogy Párizsba távozik. A parancsnokságot a nápolyi királyra, Murat marsallra ruházta, amely népszerűtlen és bölcsnek nem nevezhető választás volt. Ugyanazon a napon a császár egy kis különítménnyel, amelyben egy lengyel tolmács is helyet kapott, hintóval útnak indult Varsóba. December 14-én Drezdába, majd négy napra rá birodalma fővárosába érkezett.

Napóleon meghagyta, hogy a Grande Armée maradványait Vilna környékén szállásolják el. Az utolsó csapatok december 8-ra érkeztek meg a városba, ahol e kis létszámú hadsereg bőségesen talált ellátmányt. Ám a kozákok még mindig a sarkukban voltak, így december 9-én éjjel Murat visszavonult Kovno felé. Az utóvédben Ney, Loison tábornok hadosztályának maradékával és Wrede bajorjaival megpróbálta feltartóztatni a kozákokat, de erőfeszítései haderejének teljes megsemmisüléséhez vezettek. A franciák kénytelenek voltak hátrahagyni mindent: felszereléseiket, raktáraikat, még sebesültjeiket is. December 11-én az úközben felszedett helyőrségekkel valamelyest gyarapodó hadsereg elérte Kovnót. Ney erőfeszítései ellenére az oroszok december 14-én bevették a várost; a franciák december 19-én bevánszorogtak Königsbergbe.


Ez azonban korántsem jelentette a katasztrófa végét. December 18-án az oroszok bekerítették a Yorck tábornok által vezetett, 17.000 emberrel és hatvan ágyúval rendelkező erős porosz haderőt, mely MacDonald alatt szolgált Riga ostromakor. December 30-án Yorck az oroszokkal aláírta a tauroggeni megállapodást, melyben kinyilvánította saját maga és katonái semlegességét. Néhány nappal később délen Schwarzenberg fejedelem is hasonló egyezményt kötött az orosz erőkkel, majd visszavonult Ausztriába.

Franciaországban azt remélték, hogy miután kikergették a franciákat Oroszország szent földjéről, az oroszok megállnak majd a Nyemannál. Január 13-án azonban Sándor fő hadserege átkelt a folyón, és megkezdte a francia helyőrségek kiűzését a Varsói Nagyhercegségből. Murat Königsbergből Posenbe vonult vissza, ahol január 11-én átadta a parancsnokságot Jenő hercegnek. Ez utóbbi arra kényszerült, hogy fokozatosan visszavonuljon Magdeburgba. 1813 márciusára a francia hadsereg maradéka visszatért az Elba folyóhoz, ahol újabb problémák vártak rájuk...


A vég kezdete:

Napóleon Moszkvából való visszavonulásának híre megdöbbenést keltett a császár katonái között, Wellington portugáliai expedíciós hadserege azonban örömmámorban úszott. Néhány héttel a császár oroszországi visszavonulása után Wellington hadserege kivonult Portugáliából, ahová ezután sohasem tért vissza. Mindenki tudta, hogy a francia birodalom hanyatlóban van, az út pedig északra, Vitoria, a Pireneusok és Franciaország felé vezetett.

Az oroszországi kudarc jelentősen meggyengítette Napóleon helyzetét. Óriási hadsereg pusztult el a végtelen kies sztyeppén, ami megdöbbentette a birodalom, és elsősorban Franciaország lakosságát. A császár népszerűsége a mélyponton volt, a bel- és külpolitikai helyzet pedig egyaránt katasztrofálissá vált. A francia gazdaságot az évtizedes háborúk teljesen tönkretették, már önmaga ellátását sem volt képes biztosítani önerőből. A szövetséges államokat, - amelyek többsége inkább csak papíron volt szövetséges - szintén megviselte a feleslegesen feláldozott katonák nagy száma, és az ő gazdaságukat is jelentősen megviselte a háború. A császár egyre újabb gazdasági követelésekkel élt velük szemben, és a háborúk költségeinek egy részét is tőlük követelte. Ez az amúgy is gyenge szövetségi rendszer és a kontinentális zár fokozatos felbomlásához vezetett, melynek hatására az egykori szövetségesek összefogtak és pár éven belül elsöpörték Napóleon zsarnoki államát. Ez vezetett a "Népek csatájához" Lipcsénél, a spanyolországi hadszíntér elvesztéséhez, a szövetségesek franciaországi déli betöréshez, majd végül később Waterloo-hoz.