Problémák Oroszországgal:
1811-re a Wagram-i siker és az osztrák nagyhercegnővel kötött házasság ellenére Bonaparte Napóleon birodalma nehéz helyzetbe került. Az 1809-es hadjárat megingatta marsalljai és főtisztjei Napóleon ítélőképességébe vetett bizalmát, és nem kerülte el sem ellenségei, sem szövetségesei figyelmét, milyen nehézségekkel küzdött Ausztria meghódításakor. A francia gazdaságot a császár hatalmas hadseregének felállítására, kiképzésére és felszerelésére fordított óriási kiadások elgyengítették. A birodalom egyéb nemzeteinek gazdasága még ennél is rosszabb állapotban volt, és a Spanyolországgal vívott háború is túlontúl hosszúra nyúlt.
A csatorna partvidékétől keletre és a Pireneusoktól északra Napóleon látszólag mindenkire ráerőszakolta akaratát, ám mindez másként fest, ha közelebbről szemügyre vesszük a dolgokat.
Minden címe és területe, minden király; fejedelem, herceg ellenére, aki elismerte hatalmát és trónja elé járult, Napóleon más volt, mint Európa többi császára és királya. Az 1789-es francia forradalom új eszméinek terjedésével (mint: szabadság, egyenlőség) megrémisztette Európa urait, mivel ezek az eszmék egyszersmind veszélyeztették az össz-európai status quót. Attól féltek, hogy azok a teóriák, amelyek kirobbantották a francia forradalmat, átszivárognak saját birodalmukba. De mindezidáig egy kontinentális hadsereg sem volt képes megállítani a francia felvilágosodás eszméinek terjedését, és az időközben törvényes önkényúrrá vált Napóleont. Egyedül Anglia vált a remény forrásává mindazok számára, akik ellenezték a liberális eszméket, az igazságtalanságot és az elnyomást.
Napóleon viszont megpróbált diplomáciailag közeledni Angliához, hogy legalább semlegességre bírja az újabb potenciális ellenfelet. De 1811-ben semmi jele sem volt annak, hogy Anglia hajlandó lenne kompromisszumot vagy békét kötni.
Ez idáig a britek főleg úgy harcoltak, hogy támogatták szövetségeseiket, vagy fegyvert szállítottak nekik (Portugáliának, Spanyolországnak), és flottájuk semlegesítette a kontinentális rendszer hatásait. Mostanra azonban már ütőképes hadsereggel rendelkeztek, amely Portugáliában partra szállt Wellington hercegének vezényletével és sikeres hadjáraton vett részt később Spanyolországban is. Napóleonnak szüksége volt Ausztriával és Oroszországgal kötendő békére, hogy elbánhasson a "spanyol fekéllyel", de nem kapott békét. Az orosz I. Sándor cár és az osztrák II. Ferenc császár is okkal neheztelt a franciák császárára. Házassága Ferenc császár lányával - legalábbis átmenetileg - rendezte Napóleon viszonyát Ausztriával, Oroszország azonban más kérdés volt.
Bonaparte Napóleon - Franciaország császára
Tilsitben úgy tűnt, hogy Napóleon és a cár képes az együttműködésre, és megosztják a hatalmi egyensúlyt Európában, de Sándor nem volt teljesen a maga ura. Anyja és nemesei gyűlölték a francia császárt és a francia eszméket. Az orosz nemesség érdekeit nem lehetett egykönnyen figyelmen kívül hagyni, hiszen ugyanezek a nemesek voltak felelősek Sándor édesapjának, Pál cárnak a meggyilkolásáért. Napóleon kezdetben óvatosan elkerülte, hogy beavatkozzék Oroszország kelet-európai, különösen lengyelországi befolyási övezetébe. Mindez azonban nem lágyította meg a cárt. A franciák megakadályozták az orosz hatalmi terveket Konstantinápolyban, s a francia birodalom filozófiája, valamint politikai doktrínái amúgy is örökös vita forrását képezték. Sándor valóban javaslatot terjesztett elő egyfajta parlamentáris kormányzat bevezetésére Oroszországban, de kemény ellenállásba ütközött. Környezetében mindazokat, akik egyetértettek a cár liberális elképzelésével, száműzetésbe kényszerítették azok a miniszterek, akik jóléte több millió jobbágy munkájától függött, így Sándor reformelképzelései feladására kényszerült. Ráadásul a francia kontinentális zár súlyosan érintette a szövetség tagjaként helytálló Oroszországot, illetve annak befolyásos kereskedő rétegét. Ez a réteg pedig - akinek a profitját most megnyírbálta a császár gazdasági politikája - az orosz politikai hatalomban igen jelentős súlyt képviseltek.
Noha Sándor kezdetben csodálta Napóleont, és Tilsitben barátságot mutatott iránta, nyugtalanította a császár Poroszországgal szemben tanúsított magatartása, de még ennél is jobban aggasztotta hogy Napóleon a Varsói Nagyhercegség felállításával bátorította a lengyel nemzeti törekvéseket. Oroszország vonakodó segítsége az osztrákok elleni háborúban elnyerte jutalmát, a schönbrunni béke feltételei szerint megkapta osztrák Galícia egy részét, de ennek a területnek a legnagyobb része a Varsói Nagyhercegség fennhatósága alá került. Napóleon, aki világosan látta a cár először Erfurtban, majd az osztrák háború során tanúsított ingadozó hozzáállását, már arra gondolt, hogy hasznát veheti majd a lengyel lándzsásoknak egy Oroszország ellem háborúban. Mivel a Nagyhercegség növekedését Szentpéterváron rossz előjelnek tekintették, 1810 januárjában az oroszok szerződéstervezetet készítettek, mely szerint Napóleonnak el kellett ismernie, hogy sohasem egyezik bele a Lengyel Királyság felélesztésébe. Ám Napóleon, alighogy nyélbe ütötte házasságát Mária-Lujzával, elutasította a konvenció ratifikálását. Ezen felül 1810 augusztusában Svédország elfogadta fejedelméül a francia Bernadotte marsallt, amivel a svédek kísérletet tettek arra, hogy biztosítsák Franciaország támogatását az orosz terjeszkedéssel szemben a balti térségben. Oroszország ezt a franciák újabb csapdájának fogta fel; valójában azonban Napóleon gyűlölte Bernadotte-t.
Az 1812-es háború valójában abból fakadt, hogy Oroszország pénzügyi okokból már nem tudta betartani a kontinentális rendszer feltételeit, pedig 1810-1811-ben Napóleon annak szentelte energiáit. Hollandia, a német Hanza-városok és az Oldenburgi Hercegség, a cár sógora tulajdonának bekebelezése általános neheztelést és aggodalmat szült. 1810. október közepén a cár elutasította Napóleon azon követelését, hogy az orosz vizeken semleges zászló alatt hajózó hajók embargó alá kerüljenek. Ezt követően, december közepén rendelet könnyítette meg a semleges hajók bejutását az orosz kikötőkbe, és magas behozatali vámot vetettek ki olyan "luxuscikkekre", mint a francia bor és a selyem, ami súlyos csapást jelentett a törékeny francia gazdaság számára. A háború még ekkor sem volt elkerülhetetlen, leszámítva, hogy Napóleon a kontinentális blokád mindennemű megsértését birodalma és annak biztonsága elleni csapásként értékelt.
I. Sándor cár - Oroszország uralkodója
A Franciaország elleni háború lehetősége látszólag nem zavarta a cárt. A spanyol ellenállás önbizalmat öntött belé, amint a francia követnek, Caulaincourt-nak mondta 1811 elején: "Ha a császár a háború mellett dönt, valószínűleg vereséget szenvedünk, feltéve, ha harcolunk, ám ettől még nem lesz béke. A spanyolokat sokszor legyőzték, de tovább harcolnak, és nincsenek olyan messze Párizstól, mint mi, és nem áll rendelkezésükre a mi telünk, éghajlatunk, erőforrásaink. Klímánk és telünk a mi oldalunkon harcol majd." Ráadásul ebben az időben az orosz külpolitika számára kedvező fordulatok következtek be. A cár és Bernadotte svéd régens között közeledés volt érezhető, amely leginkább abból eredt, hogy Napóleon 1812 januárjában elfoglalta svéd Pomerániát, amit a svédek és maga Bernadotte is rossz szemmel nézett, ugyanekkor a bukaresti szerződés, amelyet Oroszország és Törökország kötött 1812 májusában, több ezer orosz katonát szabadított fel a török határnál, és nagyobb szabadon bevethető hadsereget biztosított a cárnak.
Áprilisban Sándor cár ultimátumot küldött Napóleonnak: "A császárnak vissza kell vonnia csapatait Poroszországból, és kompenzálnia kell az Oldenburgi Hercegséget." A cár lengyelországi területi követelései viharos jelenethez vezettek a Tuilerie-kben Kurakin orosz követ és Napóleon között: a császár az 500.000 fős Grande Armée-val fenyegette meg Oroszországot, hozzátéve, hogy akkor sem adna egy hüvelyknyit sem Lengyelország földjéből, ha Oroszország hadserege a Montmartre magaslatán állna.
Napóleont nyilvánvalóan nem rettentette el Sándor kiállása. Jól tudta: ha most engedményeket tenne, akkor az újabb követelésekhez, végül birodalmának összeomlásához vezetne, és 1811 elejétől már készült a háborúra. Majd 1812 júniusában a Grande Armée megindult Oroszország felé úgy, hogy nyugaton a "spanyol fekély" nyitva maradt. Azáltal, hogy megtámadta Oroszországot a spanyolországi háború befejezése előtt, Napóleon újra elkövette 1809-es hibáját: két fronton bocsátkozott háborúba.
A francia inváziós előkészületek:
Napóleon tudatában volt azoknak a nehézségeknek, amelyeket Oroszország inváziója hordozott magában. Kémei és követei parancsot kaptak; hogy tegyenek jelentést a terepről, az utakról, az orosz erők méretéről és az orosz nép moráljáról. A jelentések nem hagyhattak sok illúziót, de még így is valószínű, hogy alábecsülte a problémák nagyságát, különösen, ami az ellátással kapcsolatos nehézségeket illeti.
Oroszország leigázására óriási hadseregre volt szükség. Oroszország egy újabb "Spanyolország" volt, de olyan Spanyolország, amely hatalmas, elhagyatott és barátságtalan földön terült el, kíméletlen éghajlattal. Ha a Grande Armée el akarta kerülni az éhezést, akkor erre a hadjáratra magával kellett vinnie az ellátmányt. A jóllakatott emberek száma határozta meg ugyanis a menetelésre képes katonák létszámát. Napóleon kezdetben úgy vélte, hogy legalább félmillió katonára lesz szüksége, és legalább ennyi kisegítőre. Az ellenséges haderő nagyságát tekintve ez korántsem volt ésszerűtlen becslés. Az ellátás kérdésétől függetlenül azonban Napóleon nem foglalkozott azzal a sorsdöntő kérdéssel, miként lehet egy ilyen hatalmas erőt vezetni és irányítani, ismerve a kommunikáció ingatag állapotát és a nemzeti kontingensekben megmutatkozó egyenlőtlenséget. Emellett Spanyolországban is fenn kellett tartani egy hadsereget, valamint erős helyőrségeket a francia határon és a vonakodó alávetett nemzetek területén. Mivel a francia nép már kezdett belefáradni a háborúba, Napóleon úgy döntött, hogy szövetségesei adják az inváziós erő zömét.
1811 végére Napóleon három "megfigyelő hadteste" a Varsói Nagyhercegségben kétszázezres hadsereget biztosított a számára, amelynél nagyobb haderőt sohasem vezetett. Jenő herceg utasítást kapott, hogy hozzon 50.000 embert az olaszországi hadseregből, a Rajnai Szövetség és testvére, Jeromos Vesztfáliai Királysága pedig 150.000 németet bocsátott a császár rendelkezésére. Ehhez járult még 50.000 lelkes lengyel, valamint kevésbé lelkes osztrák és porosz kontingensek. Intézkedés történt a Császári Gárda 50.000 főre való kibővítésére, és Murat, - aki közben Nápoly királya lett - két lovaskülönítményt hozott 20.000 lóval. A végső létszám meghaladta a 600.000 főt.
Murat marsal, akit Napóleon Nápoly királyává tett
Hatalmas hadseregének irányítására tett első lépésként Napóleon új katonai alakulatot honosított meg; a hadseregcsoportot. Az első hadseregcsoport, saját 250.000 fős hadseregét foglalta magába, a Császári Gárdát, Murat lovassági hadtestét, valamint három különböző méretű hadtestet; Davout, Oudiuot és Ney parancsnoksága alatt. (Ezeknek a hadseregnek több egységét Spanyolországból vonták el, így a félszigeti francia haderő jelentősen meggyengült.) Az egyes dandárokban, hadosztályokban és hadtestekben tömörített katonák száma ritkán volt azonos: Oudinot II. hadteste 37.000-t tett ki, míg a tehetségesebb Davout-nak nem kevesebb mint 72.000 katona állt rendelkezésére az I. hadtestben.
A második hadseregcsoport, melynek feladata a kommunikációs vonalak védelme, a határőrizet és az utánpótlás biztosítása volt, két hadseregbe csoportosított 150.000 szövetséges katonából állt, és egyiknek Jenő herceg, a másiknak Napóleon öccse; Jeromos, Vesztfália királya volt a parancsnoka. Jenőnek 80.000 olasz és bajor katonája volt, míg Jeromos 70.000 egyenruhása saját vesztfáliai katonáiból, továbbá lengyelekből, hesseniekből és szászokból került ki. Jeromos még sohasem vezényelt hadsereget, Jenőt pedig 1809-ben legyőzték az osztrákok, így mindketten tapasztalt francia tábornokot kaptak vezérkari tisztül. A második hadseregcsoport szárnyait két független hadtestnek kellett védenie, a MacDonald marsall által vezetett X.-nek, amely a balti partvidéket fedezte, és Schwarzenberg herceg osztrák hadtestének, amely a déli szárnyat őrizte.
A harmadik hadseregcsoport tartalékokból, toborzottakból és segédszemélyzetből tevődött össze, melyeknek azt a sorsot szánták, hogy átkerüljenek egyik vagy másik vezető formációba. A közel 165.000 főt a XI. hadtest, illetve nagyszámú német és litván újonc tette ki. Az utolsó formáció, a Grande Armée tartaléka 60.000 emberből állt, és magába foglalta a X. hadtestet a veterán Augereau marsall parancsnokságával.
Ney marsal - Franciaország (egyik) legtehetségesebb stratégája
Franciaországból minden katonát elvittek, minden helyőrséget kiürítettek. Napóleon minden sorköteles korban levő férfit behívatott, akiket területileg szervezett egységekbe, a nemzeti és a Fiatal Gárdába, valamint és gyalogsági, illetve tüzérségi ezredekbe osztottak be, hogy ezek biztosítsák Franciaország védelmét, amíg a császár a hadsereggel Oroszországban tartózkodott.
Arra is szükség volt, hogy a hadjárat során biztosítani lehessen ennek a hatalmas hadseregnek élelemmel, ruházattal, fegyverekkel és lőszerrel való ellátását. Bár a logisztika sohasem tartozott Napóleon erősségei közé, szinte emberfeletti erőfeszítéseinek köszönhetően ez alkalommal 26 szállító zászlóaljat állítottak fél, amelyeket szekerekkel és kocsikkal láttak el, gabona, liszt és élelem szállítása céljából. Hatalmas marhacsordákat gyűjtöttek össze, hogy az élő húsról is gondoskodjanak. Kétszázezer lovat sikerült összeszedniük a lovasság, a tüzérség és a létfontosságú szállító csapatok számára. 1812 tavaszán nagyméretű raktárakat hoztak létre a Varsói Nagyhercegség területén, ahonnan ellátmányt küldhettek az előrenyomuló hadsereg részére. A tervek minden eshetőségre kiterjedtek: még napszemüvegről(!) is gondoskodtak a hóvakság elkerülésére arra a valószínűtlen esetre, ha a hadjárat eltartana télig.
Napóleon tudta, hogy legnagyobb ellensége az idő és a távolság, de tehetetlen volt az orosz utak állapota, illetve a raktárak és a menetben levő hadsereg közötti távolsággal szemben. Képes volt óriási élelem- és takarmánykészletet felhalmozni a Nagyhercegségben, de még a rendelkezésére álló hatalmas erőforrások sem tarthattak fenn egy 600 ezres hadsereget huszonnégy napnál tovább. A császár a szokásos gyors hadjáratban reménykedett és abban, hogy a cárt három hét alatt megadásra kényszerítheti. A dolgok azonban másként alakultak.
folytatjuk 
.jpg)
