A világgal való elsődleges tárgykapcsolatunknak - a szülő-gyermek kapcsolatnak - alapvető szerepe van személyiségünk felnőtté válásában. Családunkból kinőve ugyan személyiségünk folyamatosan formálódik és fejlődik még, az alapokat azonban életünk végéig sem tudjuk meg nem történtté tenni. Ott élnek bennünk, mindennapi viselkedésmintáinkban, viszonyulásainkban és ismétlési kényszereinkben. A nevelési attitűdök, amelyekben felnövünk, meghatároznak bennünket.
Amikor a nagy titok végigkísér
Gyerekként nem választhatunk: ahová érkezünk, érzelmileg ott maradunk. Van, amikor hatalmas titkot „bíznak ránk” a családban, amit képtelenek vagyunk megfejteni, és megérteni, mi szükség van rá, és nekünk mi közünk van hozzá. De ott van, és elvárják tőlünk, hogy kifelé - bármi áron is - a „normális családban élünk” látszatát mutassuk.
Az alkoholista szülő hét lakat alatt őrzött titok a családban, amelyhez lojálisnak lenni - gyerekként - elkerülhetetlen. Mint ahogyan a vele járó érzelmi káosz is.
Gyerekként az alkoholista családban a normális család látszatát fenntartani igyekezvén arra kényszerülünk, hogy úgy tegyünk, mintha nem is létezne az alkoholista szülő, és letagadjuk ezzel kapcsolatos érzéseink és észleléseink valódiságát. Amikor állandóan hazudni kell arról, amit gondolunk és érzünk, teljességgel lehetetlen, hogy egészséges önértékelésünk és erős önbizalmunk fejlődjön ki. Kifejlődő bűntudatunk szüntelenül kételkedésre kényszerít minket, hogy hisznek-e nekünk az emberek. Amikor idősebbek leszünk, az érzés, hogy az emberek kételkednek bennünk, tovább él, aminek következtében visszariadunk attól, hogy bármit is feltárjunk magunkból, vagy önálló véleményt alakítsunk ki. A látszat fenntartása rengeteg energiánkat emészti fel.
Folyton résen kell lennünk, nehogy véletlenül leleplezzük és eláruljuk a családot. Hogy ez elő ne forduljon, elkerüljük a barátkozást, elszigetelődünk, és magányossá válunk. Az elmagányosodás viszont még mélyebbre húz bennünket a családi ingoványba. Óriási lojalitásérzés alakul ki bennünk titkunk tudói, a cinkos családtagok iránt. Felnőttkorra elvakult lojalitásunk aztán romboló erőként uralja tovább életünket.
Mivel az alkoholista szülő megmentésére és fedezésére tett hiábavaló kísérletek rengeteg energiát emésztenek fel, nem marad idő és figyelem a gyerekként jelentkező alapvető szükségleteink ellátására. Alkoholista szülő gyerekeként gyakran úgy érezzük, hogy láthatatlanok vagyunk. Ezáltal nagyon fájdalmas helyzet alakul ki: minél komolyabbak a zavarok a családban, annál több érzelmi támogatást igényelnénk, amire viszont alkoholista szüleink egyre kevésbé képesek. Minden szülőnek vannak rossz napjai, de az alkohol drámai módon felerősíti az „ami egyszer jó, az máskor rossz” szindrómáját.
Sohasem tudunk megfelelni, mivel a szabályok gyakran és váratlanul változnak. Rajtunk csapódik le szüleink frusztráltsága, bajaikért bennünket tesznek meg bűnbaknak. A sértő, megalázó megjegyzések, a lekicsinylő bírálatok rendkívül negatív üzenetet közvetítenek önmagunkról. Olyanokat, amelyek drámai módon befo¬lyásolják önértékelésünk fejlődését. Alkoholista szüleink ezzel az alattomos módszerrel igazolják és vetítik ki a ránk saját alkalmatlanságukat.
Alkoholista szülők gyerekeként azt tanuljuk meg első - a szüleinkkel való - kapcsolatainkban, hogy azok, akiket szeretünk, bántanak bennünket, félelmetesen kiszámíthatatlanok, és rettegünk attól, hogy egy másik emberhez közel kerüljünk. Egy felnőtt kapcsolat, legyen az barátság vagy szerelem, bizalmat és nyíltságot követel - éppen azokat a dolgokat, amelyeket az alkoholista család szétzúz. Ilyen gyerekként később, a felnőttek világába lépve, olyan emberekhez vonzódhatunk, akik saját belső konfliktusaik miatt érzelmileg elérhetetlenek. Ezáltal felnőttként kialakíthatjuk magunknak a kapcsolat illúzióját anélkül, hogy szembesülnénk az igazi intimitástól való félelmünkkel. Így alakul ki aztán az a gyakran megdöbbentő élethelyzet, hogy az alkoholista szülők felnőtt gyerekei gyakran házasodnak alkoholistákkal. Meg az is, hogy az alkoholista családokban élő gyerekek közül felnőttkorára legalább minden negyedik maga is alkoholista lesz.
Az ivás különleges és gyakran titkos köteléket teremt köztünk és alkoholista szüleink között. Egy különleges bajtársiasság érzését. Amit kénytelenek vagyunk felvállalni, mert gyakran csak így juthatunk valamiféle „szeretethez”. Valójában azonban csak dühöt, depressziót, örömtelenséget, gyanakvást, sérült kapcsolatokat és túlzott felelősségérzetet kapunk örökségbe.
Amit felnőttként szülői szerepbe kerülve majd maguk is továbbadunk. Ha időben mindez nem tudatosodik bennünk.
Amikor a szülő a legnagyobb rivális
Ma még legtöbbször tabuként kezeljük azokat a gyerek irányába történő szülői érzéseket - nevelési attitűdöket -, amelyeket „nemkívánatosnak” tart a mentalitásunk, szégyellni, elfojtani, letagadni valónak, „mert a szülőnek ilyen érzései nem lehetnek a gyereke iránt”. Így eshet meg az, hogy a fel nem ismert irigység érzését a szülő szinte akadálytalanul élheti ki saját gyermekén - anélkül, hogy ez tudatosodna benne.
Gyerekként nem kevés képességet illetően sokszor túlszárnyaljuk szüleinket, akik bennünk ilyenkor olyan vetélytársat élnek meg, akit meg kell állítani. Mert nem tudnák elviselni, hogy jobbak lehetünk náluk…
Az a szükséglet, hogy valakiben a kudarc élményét keltsük, hogy magunkat sikeresnek érezhessük, igen gyorsan kegyetlen versengésbe torkollik. Az egészséges szülők örömmel élik meg gyermekük tehetségének kibontakozását.
Ám rivalizáló szüleinket mindez sorscsapásként érinti; úgy érzik, mintha ők veszítenének valamit, gyakran szorongnak, rettegnek emiatt. Legtöbbjük nincs tudatában, hogy honnan jönnek ezek a rivalizáló érzések, csak annyit érez, hogy gyerekként felkavarjuk őket. Az ilyen szülők a kamaszkort különösen fenyegető időszaknak élik meg. Az anyák versenytársat látnak lányukban, és kényszert éreznek, hogy lekicsinyeljék őket, főleg a férjük jelenlétében. Az apák a férfiasságukat és tekintélyüket érzik veszélyben fiukkal szemben. Csak egyetlen férfinak van helye a házban, ezért azon tevékenykednek, hogy nevetségessé tegyenek és megalázzanak minket, hogy kicsinek és tehetetlennek érezzük magunkat. Ilyenkor, kamaszként, sokszor azzal mérgesítjük el a helyzetet, hogy nyílt versengésbe kezdünk, így próbálgatva felnőttségünket.
Az ilyen nevelési attitűdökben szüleink homályos, kettős üzenetekkel élnek. Egyfelől sikerre biztatnak, másfelől viszont ócsárolnak bennünket. Így nem tudunk magunkban kialakítani egy egyensúlyt, mert sohasem tudjuk, hogy jól csináljuk-e, amit csinálunk. Amikor úgy gondoljuk, hogy valami sikerült, rivalizáló szüleink megfosztanak minket a siker élményétől, ha meg úgy érezzük, hogy valami rosszat tettünk, szüleinktől olyan visszajelzést kapunk, hogy jobban nem is csinálhattuk volna. Így teljessé válik a zavarodottság önértékelésünk, egészséges önbizalmunk kialakulásában. Sok meghiúsult szülői karrier vezet ilyen nevelési attitűdök kialakulásához, amikor a szüleink fel nem dolgozott frusztrációi miatt úgy érzik - ráadásul gyakran nincsenek is tudatában ennek -, hogy a „vetélytárs” gyereket folyton „le kell győzni”. Ez a késztetés diktálja a szájukból a gyakran elhangzó kétértelmű „bátorításokat”: „Légy sikeres, úgyis tudom, hogy belebuksz”. Vagy enyhébb változatban: „Lásd be, drága gyermekem, igazából semmihez sem vagy elég ügyes”.
Rivalizáló szüleink gyakran maguk is hiányokat szenvedtek el gyerekkorukban, nem kaptak elég szeretetet, odafigyelést. Nem számít, hogy mijük van ma, még mindig abban a félelemben élnek, hogy nem jut nekik belőle elég. Közülük sokan ugyanazt a versengést élik át újra velünk - gyerekeikkel szemben -, amit saját szüleikkel vagy testvéreikkel szemben megéltek. Ez a tisztességtelen verseny óriási nyomással nehezedik ránk. Akárhogy bizonygatják, hogy jót akarnak nekünk, rivalizáló szüleink szándéka valójában az, nehogy gyerekként túltegyünk rajtuk. A tudattalan üzenet pedig hatalmas erejű: „Nem lehetsz sikeresebb, mint én”, „Nem lehetsz vonzóbb, mint én”. Más szóval: „Mindnyájunknak megvannak a korlátjai, a tied én vagyok”.
Ezek az üzenetek annyira bevésődnek, hogy - mindaddig, amíg fel nem ismerjük ezeket a személyiségjegyeinket -, ha gyerekként mégis sikerül valamiben kitűnnünk, rendszerint iszonyú bűntudattal küszködünk. Minél sikeresebbek vagyunk, annál nyomorultabbul érezzük magukat. Ez gyakran oda vezet, hogy szabotáljuk saját sikerünket. Ilyen szülők gyerekeként lelki nyugalmunkat a képességeinknél gyengébb teljesítményekkel próbáljuk megteremteni.
Azzal próbáljuk meg legyőzni bűntudatunkat, hogy tudattalanul korlátozzuk magunkat annak érdekében, hogy ne szárnyaljuk túl a szüleiket. És így bizonyos értelemben beteljesítjük szüleink negatív jóslatait.
A nevelési attitűdök, amelyekben felnövünk - mint említettük -, meghatároznak bennünket felnőttként is. Ha felismerjük őket, nagyobb eséllyel tudunk tenni azért, hogy amit magunkkal hozunk, azt ösztönösen ne adjuk tovább.
MEGJEGYZÉS:
Az itt közölt írás a Vajdasági Magyar Tankönyv Tanács szervezésében megjelent tanári kézikönyvből származik, melynek címe:
Gondolkodva érezni – érezve gondolkodni
Adalékok a nevelés pszichológiájához
Szerző: Dr. med. Sági Zoltán, neuropszichiáter, pszichoterapeuta, csoportanalitikus.
Ez a kiadvány a magyarországi Nemzeti Erőforrás Minisztérium Oktatásért Felelős Államtitkársága támogatásával jelent meg Újvidéken 2012-ben az Árgus kiadásában. A kiadvány szerkesztője Muhi Béla.
.jpg)
