Erőteljes vonzalmakban

Nem kérdéses, a „tyúk” már megvolt: 1903. december 17-én a Wright testvéreknek először sikerült felszállniuk a levegőtől nehezebb géppel. Nekem legfeljebb csak a „tojás” szerepe juthatott, mégpedig 1953. május15-én.

Alsó osztályos kisiskolás koromban, akár a délelőtti, akár a délutáni váltásban jártam iskolába, minden nap a nagymamánk főzött ránk. Sok esetben valamennyit várni kellet, míg befejezi a főzést. Ilyenkor a görbe szögeket kalapálgattam egyenesre a valamikori istálló (most garázs) előtt a kövezeten, vagy barkácsoltam a nagytata gyalupadján, de megesett az is, hogy ott sündörögtem a nagymama kiskonyhája körül. Fejezte be a főzés körüli munkát, én meg ott voltam körülötte, és lestem mikor lesz már kész az ebéd. Nem mindig beszélgettünk. Elvoltunk. Nekitámaszkodtam a konyhaajtó félfájának, és néztem az eget. A szomszéd Etus néni három akácfáján túl, föl a kék égre tekintgettem (utólag lefényképeztem ezt a helyzetet…)


A három akácfából csak a jobbra lévőnek látszik a fele a fénykép bal szélén. De az ég, az eredetiben „az én egem” a kiskonyha (nyári konyha) ajtajából nézve. Újvidékről hazajövet, egyik vitorlázó repülésem után jutott eszembe ez a régi „álmodozásom”, és elkészítettem ezt a fotót. Akkor még csak szerettem volna, hogy onnan a magasból egyszer vissza is fényképezhessek. És megtörtént! Úgy látszik, amit nagyon akarunk, előbb-utóbb bekövetkezik. 1985 aug. 1-én a képen látható légtérből fotóztam le a szülőházamat, méghozzá abból a repülőgépből, melyet én vezettem! (lásd: Szülőházam fölött dobbanó szível, 1. rész, első légi fotó).

Gyönyörű bárányfelhők úsztak az égen tavasszal és nyáron is. „De jó volna ezeket a felhőket megkerülni…” – szóltam el magamat egy alkalommal. „Nincs jobb dolgod, mint ilyen lehetetlenségeken törni a fejedet…” – szólt rám szelíden a nagymamám, miközben tett még egy pár csutkát a tűzre. Ezt én így értelmeztem: engem nem érdekel, de ha te akarod és bírod, hát csináld… Megélte még, hogy elmeséljem neki, milyen egy felhő közelről és belűről. Mondott is hozzá valamit: „Ha öregapád ezt hallaná… Ő egyszer még azon is elcsodálkozott, amit az akkori újság írt: meglátják, a háziasszonyok nem is olyan sokára látni fogják majd, hogyan sül a kalács odabent a lerniben, és nem is kell hozzá nyitogatni az ajtaját, nem hűl ki ettől a sütő, mert az ajtaja üvegből lesz …”

Nagyobbacska koromban apám mellett a fő tetőantenna szerelő voltam odahaza és a nagynéninél. „Eredj te föl, téged nem hoz le a csuda!” - mondogatták mosolyogva a háziak, én meg másztam fel a tetőre, szereltem, állítgattam a tévéantennát, meg aztán nagyon is szerettem szétnézni odafentről. Új dimenzió nyílt meg előttem: vetületben láthattam, méghozzá a valóságban mindazt, amit papírlapra többször le is rajzoltam pusztán gondolatból - a ház alapjait, a porta alakját, az udvar beosztását, a virágoskert kör formájú ágyásait, az utcát, sőt még településem térképét is.

Az Őszi nemzetközi kiállításon (Jesenji Velesajam), Zágráb, 1962. októberében, Apámmal és anyámmal egy amerikai Sykorski S-55 helikopter mellet, melynek közeli megtekintését engedélyezték számunkra.
(Fotó: Apu)









Hogyan lehetne ezt felülről lefényképezni? Ez szinte lehetetlen a számomra - gondoltam akkor. Hogyan kerülhetek én egyáltalán olyan helyzetbe, hogy mindent felülről lássak? Azok a léglökéses gépek, amelyek néha napján egyenként vagy párban elhúztak Ada fölött, szinte elérhetetlennek tűntek (többnyire Thuderjet F-84G, Sabre F-86E és D típusúak voltak). Apu szemével mindig előbb meg tudta találni őket az égen, mint én, és mutatta kinyújtott karral: „Ott mennek, oda nézzél! A hang elé legalább egy karnyira, mert ezek már gyorsabbak a hangjuktól…” Csak ámultam és bámultam ezt az ismeretlen, vonzó világot. Ahogy valamikor óvodás koromban, meg még azelőtt is, azonnal szaladtunk ki az utcára, amint traktorhangot hallottunk, úgy később, még gimnazista koromban is futottam ki a lakásból az udvarra, ha repülőgép hangját hallottam. Másodikos és harmadikos koromban még naplót is vezettem róla. Rájöhettem, hogy tavasszal, főleg jó időben repülnek legtöbbet. Az év többi szakában csak elvétve jönnek erre, bizonyára másfelé szállnak. Született is egy szólás-mondásom: „Olyan légi haderőnk van, amely éjjel-nappal, mindenféle időjárásban képes megvédeni légterünket…, de főleg szép időben, nappal, lehetőség szerint délelőtt”.
Negyedikes gimnazista voltam a zentai gimnáziumban. Érettségi vizsga előtt májusában, amikor a hársak és a gesztenyék virágzottak, egy hétköznapon, ritkán adódó alakalomkor, Gyorgye gyerekkori barátomnál és iskolatársammal zenét hallgatunk. Május 4-én számunkra befejeződött a tanítás. Jó két hetünk volt még az érettségi munka megszerkesztéséhez, megírásához és átadásához. Az érettségi vizsgák június elejére lettek betervezve. Ez a generáció volt a második az újonnan bevezetett emelt szintű érettségin: kötelezően anyanyelv és első idegen nyelv, valamint még három tantárgyból összeállított tantárgycsoportokból lehetett választani, amelyben egyik kötelezően a matematika volt. Ez a beosztás a természettudományi és matematikai szakra vonatkozott, míg a társadalomtudományi és nyelvészeti szakon más tantárgycsoportok léteztek, a szociológia meg itt volt kötelező.

Általános gimnázium, Zenta, 2005. májusában.
(Fotó: LáVa)

























Én a matematika, fizika, ábrázoló mértan csoportot választottam. Matematikából négy év alatt, tehát elsőtől a negyedikig tizenhat (16) kitűnő dolgozatot írtam, vagyis mindegyiket. Az utolsónál a tanárom már jobban izgult, mint én: vajon sikerül-e az utolsó is ötösre? Az érettségi munkát ábrázoló mértanból írtam, mint osztályelső ebből a tantárgyból, a választott témám: „Hasáb (prizma) testek vetületei és hálói”. Mindezt azért írom le, mert most megéltem azt, amit tanítónő nagynéném (Török Ilona) többször is mondogatott előtte nekem: „Az érettségit azért hívják érettséginek, mert bírnotok kell a terhelést, és ti erre már érettek vagytok, korban és tudásban is”. Egyszerűnek hangzik, és annak is bizonyul, ha rajta vannak a diákok a témán. Mostanában tanárként is mondogatom ezt a bölcsességet az érettségizőimnek, megnyugtatásul még hozzáteszem: „Semmi olyasmit nem kérdeznek tőletek, amit itt az iskolában nem tanultatok…” Többször is elmeséltem nekik érdekes esetemet Gyorgye barátommal. Kivételes, meglepő sikerem volt mindig a diákok körében ezzel a „regénybe illő” történettel…

Visszatérve Gyorgyehoz és a zenehallgatáshoz… Mutogatta nekem terebélyes hanglemez gyűjteményét. A legújabbat, egy Platters LP (long play) bakelit nagylemezt nézegettünk, melyet akkortájt adott ki a Jugoton, erről hallgattuk a híres Only you (Csak te) című világsikerű számot. Gyorgye szerb fiú létére nagyon sok magyar táncdalfesztiváli dalt ismert, el tudott énekelni néhányat, mint a Veszíteni tudni kell, Bolond az én szívem…, Nem várok holnapig, Mindenkinek van egy álma, és így tovább. Híres ember akart lenni, de hogy miben, azt még nem tudta. Színész, énekes, valami más? A szoba falain körös körben énekesnők és énekesek fotói voltak kiaggatva, méghozzá bekeretezve, mert csak így engedték meg neki a szülei.

Nos, zenehallgatás közben egyszer csak repülőzúgásra lettem figyelmes, amit minden helyzetben fognak a füleim, lám még a zenén keresztül is. A propellerek zúgása egyre közelebbről hallatszott. A Jug Bogdán utcai tömbházban az utolsó, negyedik emeleti szobában voltunk. „Gyere csak…” - szólt hozzám Gyorgye, és már rohant is kifelé a szobából, a kijárati ajtón át a lépcsőházba. Mire utolértem, már mászott fölfelé egy falra rögzített tűzoltó létrán. Kinyitotta az üvegezett tetőablakot… Láttam, jól ismeri a járást. Kimásztunk az emeletes ház lapos tetejére. Addigra már erőteljesen zúgtak a repülőgépek odafent, éppen felénk tartottak. Volt mit látnunk: egy kérődző sáskára hasonlító szürkés-zöld gép, meg egy szemre is szép fehér-kék kisebb. A Tisza, vagyis a városközpont felöl egyenesen a mi irányunkba szálltak. Szórólapokat dobáltak. Akár hiszik, akár nem, egy kört írtak le körülöttünk, majd még egy kört!

Az Utva „Kurir” YU-DAS és a Belanca „Citabria” YU-CAB, az újvidéki repülős klub „Csenej” sportrepülőterén, 1975. júliusában.
A két „zentai” repülőgép.


























Mi meg forogtunk ott a tetőn, csak bámultuk őket, meg integettünk is. Micsoda kitörő öröm volt a számunkra, úgy látszik megláttak bennünket, azért tettek még egy kört, még billentettek is a szárnyaikkal, és elszáguldottak délnek, Ada felé. Ez hogyan lehetséges? Csakis a véletlenek kivételes összjátékával magyarázható…

Ez az emlékezetes történet 1972 májusában történt, én meg már 1973 nyarán vitorlázórepülő tanonc voltam Újvidéken. Sorsom úgy alakult, hogy sikeresen leérettségiztem, és Újvidéken egyetemista lettem a FTN (Műszaki egyetem) gépészeti karán, méghozzá egyedül az zentai gimnázium öt (5) érettségiző osztályából!? Ki fog itt a jövőben termeléssel foglalkozni, és tervezni? De sokszor is jutott eszembe ez a kérdés akkoriban. Beiratkoztam tehát az egyetemre, majd nemsokára fölkerestem Újvidéken a repülős klubot a Vasút utcában, érdeklődtem a lehetőségek iránt. Gyakran megesett, hogy egyedül egyengettem az utamat, így nehezebb volt, de más segítségére nem számíthattam. A repüléssel kapcsolatban voltak már bizonyos információim, heti és havi folyóiratokat gimnazistaként rendszeresen vásároltam. Egyébként is viszonylag tájékozott voltam mindenben, mert Apu minden nap hozott haza egy napilapot, váltakozva, hol egyiket, hol másikat. A klubban megtudtam a konkrét részleteket a repüléssel kapcsolatban. Az egyetem elsős évfolyamáról még két ismerősöm jelentkezett, meg voltak még néhányan a felsőbb évfolyamokról is, például Cvejić Dragan Újvidékről, aki ma is a klubban repül. No és Mélykúti Attila, a telepi „Cápa” is akkor kezdett (lásd: Sebesség és magasság, 4. rész).


Újvidéken a belvárosban, a Főposta toronyszerű jellegzetes épülete mellett a Vasút utca (Željeznička) 5. szám alatt van a fenti cégtábla, mely immár „ősidők“ óta (1972-73-ban is ott volt) több nyelven hirdeti, hogy itt van a Heroj Pinki nevét viselő repülősklub. Az udvarba kell bemennünk, aztán balra egy ajtón át fel az első emeletre, ahol jobbra is, balra is a repülősklub helységeit találjuk. Szemben van egy hirdetőtábla, jobbra a modellezők és az előadói nagyterem hatalmas térképpel, balra az irodák: a klubé és a repülős szövetségé is. Nem eszik meg az embereket, főleg ha előre köszönnek, és érdeklődni lehet a lehetőségekről, a tanfolyamokról, a repülős bemutatókról. A kitartókat, a figyelmeseket, és azokat is nagyon kedvelik, akik „az utcán gyalogolva is képzeletükben repülőt irányítanak a gyalogosáradatban kanyarogva, a lépcsőn pedig gázt adva emelkedő kanyarban másznak fölfelé“.
(fotó: LáVa, 2007.11.)

Hogyan alakult további barátságunk Gyorgye haverommal? Arról is ábrándoztam negyedikes gimnazistaként, hogy a ballagás alkalmával odajönnek hozzám a másodikos lányismerőseim, és gratulálnak, kicsit megszépítve ezzel az eseményt és a pillanatot. Mi tagadás, fiúálom. Nem haladtak éppen ebben az irányban a dolgok… De mit ad Isten, az akkori majálison összebarátkoztam egy másodikos lánnyal. Járni kezdtünk, ahogyan ezt ma mondják. Hol ő jött el Adára az énekkarba, hol én mentem Zentára, de ezzel gond volt, mert az utolsó buszom már fél tízkor indult vissza Adára. Így, hogy tovább maradhassak, Gyorgyet kértem meg, hogy náluk aludhassak. Ez is rendben volt. Közben készültem az érettségire. Egyedül állítottam össze az érettségi munkámhoz a példákat és rajzoltam le azokat, több mint tízet, kezdve az egyszerűktől egészen a bonyolultakig, bekombinálva az összes lehetséges változatot. A rendelkezésemre álló idő pedig vészesen fogyni kezdett. Mi lesz, ha nem fejezem be időre a munkát? Ezért fokoztam a napi munkaórákat. Nem mentem el a randira. Egyszer, másodszor sem. Apuval gépeltük hajnalig a szöveges részeket, így még az énekkar fellépésére sem tudtam elmenni. Gyorgye pedig mindig megnézte (?!), hogy oda értem-e a randira. Mivel nem voltam ott, így hát ő sétált a lánnyal - a Népkertig és vissza, és bizony hosszú az út... A harmadik esetnél már közösen írtak nekem egy levelecskét, amelyben az állt, hogy Zentára a lány végett nem kell többé mennem, ők nagyon megszerették egymást. Nesze neked érettségi! Keményebb fából faraghattak, mert már másnap reggel átbuszoztam Zentára, egyenest Gyorgyeékhoz, a negyedik emeleti lakásba vettem az irányt, és becsöngettem.

A két gimnazista „jó barát” 2006 áprilisában, húsvét napján Adán. Gyorgye balról, ma angol tanár Mexikóvárosban. Nem nős. Fotó: LáVa





















Tágra nyitotta szemeit, mikor váratlanul meglátott, és megkérdeztem tőle: „Ez a barátság? Szólhattál volna, megbeszéljük. De így…” Befejeztük. Én sikeresen leérettségiztem, bár a végére szinte hófehér lettem, de álltam az ötpróbát. Tudtam csak a vizsgákra figyelni. Gyorgye, kitűnő tanuló létére, megbukott a júniusi érettségin. Nem volt képes összpontosítani, „szétesett” a figyelme. Júliusban szétmaradt a nagy szerelmével is... Őszre tudott csak az egyetemre beiratkozni, német nyelv és irodalom szakra Belgrádban. Elváltak útjaink, tulajdonképpen érdeklődési köreink is ebben az időben már nagyon különböztek.



A Cseh gyártmányú L-13 Blanik világszerte elterjedt iskolázó kétüléses vitorlázórepülő pilótafülkéje és műszerfala.
A szokatlan, más gépektől eltérő sárga fogantyús kar a vontatókötél kioldója (Fotó: LáVa, 1975.07.)












Vitorlázó kiképzésen voltam már, amikor az egyik repülős tábor alakalmával 1973 júliusában egy beszélgetés során véletlenül kitudódott, hogy Bugarčić Miodrag vitorlázó oktatóm és Mijić Sava vontató pilótánk is azokban a gépekben voltak, melyek Zenta fölött a röpcédulákat szórták, és valóban láttak valakiket az emeletes ház tetején, akik integettek nekik. Őket is megragadta a pillanat, az égiek találkozása a földiekkel, és egy ráadás kört írtak le a levegőben. „Az egyik alak a tetőn én voltam” – fedtem fel magam, és további részletekkel nyomatékosítottam állításom igazát. Nagy lett a csodálkozás, meg az öröm is. Találkoztunk. A repülők pedig a „Kurir” YU-DAS és a „Citabria” YU-CAB, mindkettő az újvidéki repülőklubhoz tartozik (lásd a fotókat). Ezek a gépek akkoriban naponta húztak fel bennünket, vitorláspilóta-tanoncokat a levegőbe 300 méter magasba, hogy iskolaköröket repüljünk. Mindkét megnevezett pilóta kivételes adottságú. Többször is meggyőződhettem erről a repülések alkalmával. Szinte csodákat képesek művelni ott fenn a levegőben. Nem csak a mesékben esténként napzártát követően a hangár melletti padon, vagy az ebédlő teraszán, „ne adj Isten” valamelyik kerthelységben Csenejről a hazafelé, Újvidékre vezető úton. Nekik sokat köszönhetek pilótává válásom kezdetleges útjain, vagyis szinte mindent, amire akaratomon és adottságaimon kívül még szükség volt. Főleg legendás vitorlázórepülőgép-oktatónktól, „Bugartól” tanultam sokat (lásd a fotót).

Bugarčić Miodrag „Bugar“, közismert repülőoktató a Čenej sportrepülőtéren az 1988 októberében rendezett repülős bemutató alkalmával.
(Fotó: LáVa)























A vitorlázó repülő kiképzések élménybe menő eseményeiről nem írtam még. Adósa vagyok a kedves olvasóknak a „Hangsugárban”, valamint az ide vágó „Repülőbefogás ára”, a „Bálna gyomrában” és az „Ismét a nyúl veszített futamot” című írásaimmal. Hogy átrepültem-e a Dunán átívelő, Bácskát Szerrémséggel összekötő beskai híd alatt, vagy csak képzelődtem? - az is kitudódhat. A sárkányrepülésről egy szót sem ejtettem idáig, igaz számomra nem igazán vonzó, de ebben ne fogadják el a véleményemet. Ejtőernyővel is csak akkor ugrok még egyszer, ha muszáj lesz. És a hullámvasút? Mondhatom, próbálgattam többször is Budapesten a Vidámparkban és Bécsben, a Prater-ben. A favázasak olyan szódavíznek tűnő langyos semmiségek, azon kívül, hogy a kanyarulatokban erőteljesen rángatnak ide-oda. A fémcsővázas Looping Star (A bukfenc csillaga) pedig inkább csak olyan száguldó Gyalogkakukk. Többször kell végigiramodni rajta, hogy élvezhetővé váljon, mert túlságosan rövid és intenzív. Egyiküket sem lehet igazabból a repülés élményéhez hasonlítani, az elasztikus vonalú sebes vezetéshez, a térérzékeléshez, az izgalmakhoz, és ami a legfontosabb, a maradandó benyomású élményhez. A médiában néha látott újszerű hullámvasutak már figyelemre méltók. Némelyik még műrepülős Immelmann figurát is tud utánozni (lásd: Sebesség és magasság, 1. rész). Azt már kipróbálnám. Ha már ott tartunk, hogy ki mit szeretne, én mindenekelőtt egy JAK-52 típusú gépet vezetnék…

Boldog új 2008-as esztendőt kívánok minden kedves olvasónak.


JAK-52 oktató-műrepülő gép; a motorteljesítmény/tömeg aránya szinte ideális erre a feladatra. Alul: a szerző (Fotó: LáVa, 2007.11.)