Dr. Göncz Lajos ps zichológus évtizedek óta foglalkozik a korai kétnyelvűséggel. Harminc évvel ezelőtt eredetileg az iskolába induló gyerekek világképét kezdte vizsgálni. Megfigyelte, hogy a gyerekek többsége a szavakat az általuk jelölt tárgyak láthatalanul bennük rejlő tulajdonságának fogja fel, így a szavak hosszúságának megítélésekor is a tárgyak méreteit veszi figyelembe. Vagyis a ló szó hosszabb mint a kismadár, hiszen a ló nagyobb mint a madár. Ez nominális realizmusként már Piaget óta ismert jelenség volt, dr. Göncz azonban azt is megállapította, hogy a kétnyelvű tapasztalattal rendelkező gyerekeknél az ilyen értékrendszer korábban kezd leépülni, mint az egynyelvűeknél. Mint A vajdasági magyarság kétnyelvűsége című nyelvpszichológiai tanulmányokat tartalmazó könyvében írja, ez irányította érdeklődését a bilingvizmus és a rokon jelenségek felé, és azóta is vizsgálja az egyének és csoportok életére, lelki világára és viselkedésére kifejtett hatásukat.
 Dr. Göncz Lajos Zentán született, a Zágrábi Egyetemen szerzett pszichológusi diplomát. A magiszteri stúdiumokat a Belgrádi Egyetem Pszichológia Tanszékén végezte, és ugyanott 1980-ban megszerezte a pszichológiai tudományok doktora fokozatot. 1973 óta az Újvidéki Egyetemen dolgozik, 1992-től egyetemi rendes tanárként. Ugyanott a Pszichológia Tanszék alapító tagja. Hosszabb külföldi tanulmányúton volt a kanadai Mc Gill Egyetemen, a torontói The Ontario Institute for Studies in Education kutatói intézetében, a Quebeci Laval Egyetemen, valamint az Esseni Egyetem Kétnyelvűségkutató Intézetében és a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetében. 1993–1995 között a Szegedi Tudománygyemetemen dolgozott vendégtanárként. Tanított a Zombori Tanítóképző Kar szabadkai tagozatán, valamint a Pécsi és Veszprémi Tudományegyetemek doktori képzésében is részt vesz. Főbb kutatási területei a kétnyelvűség pszichológiája, nevelés- és oktatáslélektan, fejlődéslélektan, pszicholingvisztika, kisebbségkutatás. Számos egyetemen, pszichológiai és nyelvészeti társaságok összejövetelein tartott előadást, több mint 40 nemzetközi pszichológiai és nyelvészeti kongresszuson számolt be kutatási eredményeiről. Több monográfiát és nagyszámú tudományos és szakdolgozatot jelentetett meg magyar, szerb, német és angol nyelven. |
„Kik és hogyan válnak két- és többnyelvűvé? Milyen kapcsolatban állnak egymással a több nyelvet birtoklók nyelvrendszerei, és milyen az egymásra kifejtett hatásuk? Milyen hatásaik vannak a hosszú ideig tartó nyelvi kontaktusoknak, mikor és mennyiben módosíthatja az egyik nyelv egy másik, vele intenzív kapcsolatban lévő nyelv tipológiai sajátosságait? Melyek azok a mechanizmusok, amelyek lehetővé teszik, hogy a kétnyelvűek a különböző élethelyzetekben felváltva használják nyelveiket? Hogyan fejlődik a nyelvileg, etnikailag, kulturális szempontból, vallásilag heterogén közösségekben nevelkedő gyerekek személyisége, milyen hatásai vannak az ezekben kiépülő, többé vagy kevésbé hozzáadó vagy felcserélő, kétnyelvűségi helyzeteknek? Milyen problémák jelentkeznek az ilyen közösségek pedagógiai gyakorlatában? Mivel a legtöbb kétnyelvű egyúttal kisebbségi helyzetű is, és bizonyos nyelvhasználati színtereken csak korlátozottan használhatja anyanyelvét, hogyan lehet biztosítani számukra a nyelvi és nyelvhasználati emberi jogokat?” Csupa izgalmas kérdés, melyek vizsgálata során a szerző a lélektani vonásokra helyezte a hangsúlyt.
– Vizsgálataink során a két párhuzamos csoportot mindenben igyekeztünk egyenértékűvé tenni. Csak abban az egy dologban különböztek egymástól, hogy az egyik csoport tagjai egy, a másiké pedig két nyelv és kultúra hatása alatt fejlődtek – mondta dr. Göncz. – A 70-es évek elején tulajdonképpen az iskolába induló gyerekek világképét akartuk feltárni. A hatéves gyerekek világszemléletében ugyanis tapasztalható egy egocentrizmusnak nevezett sajátosság, amely igazából nem önzés, hanem énközpontúság. A gyerek mindent csak a saját perspektívájából néz. Ez az ún. logikai egocentrizmus, tehát képtelen a perspektívaváltásra. Vagyis nagyon könnyen megérti pl. hogy neki van testvére, de hogy ő is testvére valakinek, az már nem megy. Van a gyerekeknél létre vonatkozó egocentrizmus is, amely abban nyilvánul meg, hogy az óvodás gyerek fejében összefolyik az objektív valóság és a szubjektív élmény. Nem tud tehát különbséget tenni azok a dolgok között, amelyek csak a fejében vannak és amelyek tőle függetlenül léteznek. Az álmok, ugye, szubjektív dolgok, csak az emberek fejében léteznek. Az óvodás gyerekek viszont hajlamosak ezeket tárgyiasítani. Azt hiszik, hogy az álmok ott játszódnak le az ágyuk körül, így a szüleik is láthatják őket. Tehát számukra összemosódik a szubjektív és az objektív valóság. Mi ezt az utóbbi jelenséget, a létre vonatkozó egocentrizmust vizsgáltuk, olyan szempontból, hogy milyen mértékben van meg az iskolába induló gyerekeknél. Ennek egyik megnyilvánulási formája a ún. nominális realizmus, amikor a gyermek objektivizálja a szubjektívet és azt hiszi, hogy egy tárgy nevének hangalakja azért olyan amilyen, mert az láthatatlanul benne rejlik abban a tárgyban. Azért hívják asztalnak, mert asztal.A neve tehát szerintük éppolyan tulajdonsága, mint a színe, anyaga, mérete. Éppen ezért a megkérdezettek közül csupán 4-5 gyermek adott helyes választ arra a kérdésre, hogy melyik szó hosszabb: a ló vagy a kismadár? Minket az érdekelt, hogy ők miért voltak képesek elvonatkoztatni a tárgy méretétől és objektívan megítélni a tárgy hangalakjának hosszúságát? Vagyis miért tudtak ők analitikusabban gondolkodni mint a többiek? Aztán kiderült, hogy kizárólag azért, mert kibővült nyelvi tapasztalattal rendelkeztek, ugyanis (igen korán és kivétel nélkül) kétnyelvűek.
Hogyan függ össze ez a két dolog?
– Úgy gondoljuk, hogy amikor a kétnyelvű gyerekek rájöttek, hogy ugyanaz a tárgy objektíve semmit nem változik attól, hogy egy másik nyelven máshogyan nevezik, valamiképpen megértették azt is, hogy a szavak (és a nyelvek) elkülöníthetőek a tárgyuktól. Közmegegyezés tárgyai, tulajdonképpen szubjektív dolgok, vagyis csak a fejünkben léteznek. A szavak, ugye, szimbólumok, amelyek valamit jelölnek. A gondolkodás pedig a szimbólumokkal való operálás. Ezért befolyásolhatja a kétnyelvűség a gondolkodást. Ezekből a kezdeti eredményekből kiindulva vizsgáltuk a kétnyelvűség hatásait az intelligencia, a beszéd és az emóciók fejlődésére. És rengeteg empirikus adatot begyűjtöttük ezzel kapcsolatban.
Közösségi jelenségként is foglalkoztak a témával.
Ezzel kapcsolatban arra jöttünk rá, hogy csak akkor van pozitív hatása a két- vagy többnyelvűségnek, ha azt a környezet természetes dolognak tartja és elfogadja. Ezt hozzáadó kétnyelvűségi helyzetnek nevezik, vagyis a gyermek megtartja az első nyelvét és hozzáépíti a másodikat. Tehát a második nyelvet nem az első rovására tanulja. Akik a szavak hosszúságával kapcsolatos kérdést helyesen válaszolták meg, mind ilyen környezetbe tartoztak. Az olyan környezetekben azonban, ahol rangsorolják a különböző nyelveket és kultúrákat, nyelvi diszkriminációra kerül sor és ennek negatív következményei lehetnek. Ugyanis az ilyen környezetben felnövő gyerekek kettős félnyelvűek lehetnek. A második nyelvet az első rovására tanulják meg. És mivel a családban elsajátított első nyelvet a társadalom nem értékeli, a gyerek nem tudja használni, fokozatosan elkezdenek gyengülni az ezzel kapcsolatos emlékei, és helyükbe a második nyelv lép. Az egyik nyelvet még nem felejtette el teljesen, a másikat még nem sajátította el tökéletesen. Ennek a kettős félnyelvűségnek pedig az értelmi fejlődésre nemkívánatos következményei vannak, hiszen, mint tudjuk, a beszédnek és a nyelvnek igen fontos szerepe van a gondolkodás kiteljesedésében. |
.jpg)
