A való igenév szerepváltozása

A való melléknévi igenévvel nemcsak a mondatszerkesztésben éltek, hanem a szóalkotásban is. Például a régen való szókapcsolattal fejezték ki azt, amit ma már egyszerűen csak réginek mondunk. A tizennyolcadik századtól kezdve jelentősen csökken a való igenévnek a fogalomjelölésben való szerepe.

A középkorban nemcsak mellékmondatot és jelzői értékű hátravetett határozós szerkezetet helyettesítettek a való igenévvel alkotott szintagmával, hanem képzőszerűen, lexikális szerepben is használták. Később visszaszorult ez a gyakorlat, és vele párhuzamosan szintaktikai funkcióban is ritkábban használják a szóban forgó igenevet, vagyis arra, hogy határozóragos vagy névutós névszót, illetve határozószót jelzői szerepre alkalmassá tegyen.

Annak idején számos fogalmat a való igenév segítségével írtak körül. Középkori forrásokban sok olyan valóval alkotott szókapcsolat fordul elő, amely helyett ma melléknevet használunk. Például: nevetségre való – nevetségest jelentett; hirtelen való – ugyanazt jelentette, mint ma a hirtelen; idő szerint való – voltaképpen időszerű;  titkon való – ez a titkos melléknév előde volt; érzékenység nélkül való – nem más, mint érzéketlen; közép szerint való – helyette ma már egyszerűen csak azt mondjuk, hogy közepes; értelem nélkül való – ennek értelmetlen volt a jelentése; névvel küül való – ez a különös szókapcsolat a névtelen melléknév jelentését hordozta a középkorban; szünetlen való – tulajdonképpen szüntelen stb.

Hajdanában a tisztesség nélkül való szókapcsolat mellett a nemtelen melléknév is hasonló jelentésben élt, ma a tisztességtelen melléknév járja. A nap keletnek előtte való szerkezet a latin antelucanus magyar megfelelőjeként jött létre. Már régóta nem használjuk, mert a szürkületi melléknév is jól kifejezi a szóban forgó jelentést.

Némely esetben névutó-mellékneves forma helyettesíti napjainkban a régi valós szerkezetet. Közéjük tartozik például a válogatlan való, ma inkább úgy mondjuk, hogy válogatás nélküli, a bor nélkül való, ennek a bor nélküli forma felel meg, a természet felett való, ez mi egyéb lenne, mint természetfeletti, továbbá a határ mellett való, megfelelője lehet a határ melletti vagy a határ mellett levő stb. Érdekes, hogy a középkorban a levő igenevet nem is használták, idővel számos esetben átvette a való szerepét, helyette fordul elő. Ott való sokaság helyett ma inkább ott levő sokaságról beszélünk. A közel való erdő megfogalmazást a közel levő erdővel vagy a közeli erdővel helyettesítjük, nem föld alatt való pincékről szólunk, hanem föld alatt levő pincékről, Ázsiában való zsidók helyett Ázsiában levő zsidókról teszünk említést stb. Az első összefüggő magyar nyelvemléknek, a Halotti Beszédnek paradisumben uolou gimilcictul szókapcsolatát is mai szóhasználattal a paradicsomban levő gyümölcsöktől formában fejezzük ki. A testamentom nélkül való szintagma nemcsak szerkezetileg változott meg az idők folyamán, hanem lexikálisan is. A testamentom v. testamentum helyett manapság inkább a végrendelet használatos, tehát: végrendelet nélküli. 

A való igenév bizonyos lexikális szerepet manapság is betölt ugyan, de sokkal korlátozottabb mértékben, mint régen, és leginkább szóösszetételben. Ilyen például a jóravaló (vagyis komoly, megbízható, tisztességes, a népnyelvben rendes, megfelelő dolog), az útravaló (lehet úti élelem, ritkábban útiköltség, a választékos szóhasználatban pedig valakinek útra indulásakor adott emlék, illetve tanács, a szemrevaló (a népnyelvben általában kellemes külsejű, csinos, takaros nőre mondják, ritkábban tetszetős külsejű dologra is vonatkozhat), a borravaló (ez azt a pénzösszeget jelöli, amelyet valaki szolgálatáért a rendes járandóságon felül kap). A keleti népeknél ezt úgy nevezik, hogy – baksis.