Mikor úgy tűnt, hogy Magyarország a tatárok martaléka lesz, fogadalmat tettek: „(…) ha a mindenható Isten megszabadítja királyságát és népét a tatár nép haragjától, s leánygyermeket ad nekik, akkor őt Istennek fogják felajánlani, és az isteni szolgálatra fogják szentelni, hogy a prédikátor testvérek gondjára bízott apácákkal együtt éljen örök szüzességben.”
1242-ben Klisszában (a mai Klis városa Horvátországban) született IV. Béla legkisebb gyermeke Margit. Négy éves korától a Veszprém melletti Szent Katalin domonkos kolostorban nevelkedett, ami Árpád-házi királynéi központ volt, mely ebben az időben a királyság iskolai centrumaként működött.
Vallásos érzékenysége már korán megmutatkozott. Kislányként is komoly volt, gyakran imádkozott és zsoltárokat énekelt. Mikor először látta Krisztust a kereszten és elmagyarázták neki, hogy mit illetve kit lát zokogni kezdett.
Kilenc éves volt mikor a veszprémi monostorba érkezett egy Benedek nevű premontrei szerzetes. Olyan szépen prédikált, hogy amikor el akart menni Margit könyörögve marasztalta, de hiába.
Ekkor Margit imádkozni kezdett: „Uram Jézus Krisztus és Boldogságos Szűz Mária, kérlek titeket, hogy törjön el ennek a fráternek a szekere, hogy így szállítóeszköz nélkül kénytelen legyen velünk maradni és Isten szavát újra hirdetni.” Így másnap a fráter újból prédikált, majd kérte Margitot, hogy újból imádkozzon, hogy a szekerével elmehessen. Sűrű könnyek és áhítatos imák után a szekér megjavult.
Nem kívánta, hogy kivételezzenek vele, sőt sírva panaszkodott a magisztrának, ha a király lányának nevezték. Könnyek között gyakran mondta a következőket: „Bárcsak Isten megadta volna nekem azt a kegyelmet, hogy ne a királynak, hanem egy szegény földművesnek legyek a lánya, nem nemes származású, hanem szegény szolgálóleány, mert akkor szabadabban és alázatosabban szolgálhatnék a mindenek Teremtőjének.”
A Várheggyel szemben a Duna-szigeten Mária királyné birtokán épült a domonkos kolostor. 1255-ben már készen állt a kolostor a szigeten, mely kezdetben az ágostonos regulát követte. 1257-ben közvetlenül a Szentszék irányítása alá került, amely 1259-ben a domonkos szerzetesek felügyelete alá rendelte a kolostort.
Tíz éves korában került Margit rendtársaival a Nyulak- szigetére, a mostani Margitszigetre. A kolostort IV. Béla Margitnak építtette, hogy az apácának ajánlott leánya a közelében élhessen, és gazdagon ellátta fejedelmi adományokkal, egyházi privilégiumokkal és birtokokkal. Erről tanúskodik a zárda alapítólevele is. Az alapítólevél 1255-ben megerősíti a király Dalmáciában tett fogadalmát, mely szerint bűneiért felajánlotta Margit lányát, hogy itt a szigeti zárdában éli majd le egy ország bűneiért vezeklő életét Istennek szentelve.
A kolostor első lakói a legelőkelőbb családok leánygyermekei lettek és az ország legrangosabb rendháza lett. A kolostor területén Mária királynénak külön udvarháza volt, ahol gyakran töltötte idejét, s maga a királyi család is gyakran megfordult a szigeten. Margit számára a kolostor udvari környezetet jelentett. Az 1276-ban készült szentté avatási per jegyzőkönyvében 37 apáca tanúvallomását rögzítették, közülük három királyi hercegnő volt: Macsói Anna, Szent Margit, Margit nevű nővérének és Szent Margit Anna nevű nővérének szintén Margit nevű lánya, valamint Erzsébet, aki V. István lánya volt.
A zárda lakói rajongással vagy fejcsóválással figyelték Margit aszketikus életét. Nem értették, miért végez királylány létére szolgai munkát, miért visel rongyos, szennyes ruhát, miért nem fürdik. Margit bár közöttük élt Olympiades asszonyon kívül nem volt különösebb kapcsolata velük. Csupán titkosai voltak, néhány hittársa, akik hálótársként kérésére megkorbácsolták, segítettek neki elkészíteni lószőrből és gyapjúfonalból ciliciumát (Cilícia tartományból való durva daróc, vezeklőöv, vezeklőing), hét sündisznót nevelt számára, hogy korbácsot készítsen belőle, másoknak beszámolt imádságairól. Dümmerth Dezső szerint „bizalmasokon”, „titkosokon” nem a szó igazi jelentésére kell gondolnunk, mivel nem volt barátnője, hanem azokra a társnőire, akiket megkért arra, hogy őrködjenek, amíg ő imádkozik, vagy akikkel ostoroztatta magát. Természetesen nem tudtak egymásról, amint ez a tanúvallomásokból kiderült, mivel mindenki azt hitte, hogy ő az egyedüli „bizalmas”. Társnői alapjában véve nem értették őt meg. „Ráskai Lea legendája tükrözi az apácák felfogását, mikor így ír: „Mikoron pedig e szent szűz a domitóriumot megsöpri, a sororoknak még ágyuknak alját (is) megsöpri, tisztítja vala.De óh szerető atyámfia, nemcsak ezeket teszi vala e szent szűz! De még ennek felette a szükségnek helyét, kit dunának hívunk, nagy gyakorta megtisztítja vala; annyira, hogy mikoron ez alázatosszűz kijő vala a szükségszékből, az ő ruhái megfertőztetvén a nagy rútságokkal, ganéval, a sororok..., elfutnak vala ő előle. De e szentséges szűz mindezeket nagy szeretettel és alázatossággal teszi vala, úgyhogy mindenek csudálkozának vala ő rajta, nem láttatik vala lenni királynak leányának, de láttatik vala lenni valamely utálatos személynek” Az 1276-os jegyzőkönyv és kibővített változata lett magyar nyelvre lefordítva, s ezt másolta le Ráskai Lea 1510-ben. Túlzott alázatosságát társnői nem értették meg, főleg azért, mert tudták, hogy a király lánya. Elhúzódtak tőle, Margit mindinkább egyedül maradt, befelé fordult és belső világában Istennel beszélt. Sok időt töltött imával, gyakorolta az ún. vezeklő imát, a gyakran elragadtatásban folytatódó szemlélődő imát.
Ezzel szemben Salacz Gábor azt írja róla, hogy társai irigyelték keménysége, hajthatatlansága miatt, utánozhatatlan hősnek látták.
Margit lelki vezetője Marcellus domonkos rendi szerzetes volt, aki tizenkét évig volt a magyar terület provinciálisa. A tudós mester a legenda szerint egy álmának elmesélése kapcsán magyarázta el Margitnak, hogy a tökéletes életnek mi a feltétele. A látomás a következő volt: „Kelj fel, fráter és olvassad ezt!” (…) ezek valának írva a könyvben: „Ez a régi szent atyáknak, tökéletességük: Istent szeretni; önnönmagát megutálni; senkit meg nem utálni; senkit meg nem ítélni.”Ezenképpen e látás elenyészék és e fráter felserkene ő álmából; kezdé e leckét gyakorta mondani, hogy el ne feledné.”
Ennek hatására Margit még buzgóbb lett. Ezek az irányelvek választ adtak Margit belső kérdéseire, helyeslést élete addigi célkitűzéseire. Ez ösztönözte imáira, türelemre, rangjához méltatlan életére. Csak egy célja volt, hogy fogadalmas apáca legyen és így egyre tökéletesebb és egyre kevésbé evilági.
A domonkos rend volt az otthona és mikor ajánlották neki, hogy álljon a cisztercita apácák vagy a beginák sorába ő, elutasította. A domonkos apácák szigorú életmódjában zavartalanul élhette befelé forduló, áldozatok és önbüntetések sorát tartalmazó életét.
Margit napirendje igazodott a zárdáéhoz, csak ő alig aludt, dolgozott és imádkozott. Az apácák vallomása szerint csak éjjel három és hat óra között aludt. A vigíliákon (a nagy ünnepeket megelőző nap, mely már az ünnep jegyében telt) ez a három órás pihenés is elmaradt, helyette imádkozott a Szent Kereszt oltára előtt. Nem volt nap, hogy a káptalanülésen ne vádolta volna magát valami hibáért. Akkor volt a legboldogabb, mikor a sekrestye-szolgálatban rá került a sor. A feszületet átölelve, Jézus lábait csókolgatta és a boldogság patakzó könnyeivel az arcán imádkozott.
1254-ben tizenkét évesen a budai Szent Miklós kolostorban Margit, tíz társával együtt, szerzetesi fogadalmat tett Humbertus Romanusnak a domonkos rend egyetemes fejének, hogy elhárítsa apja első házasítási tervét.
Marcellus, mint lelki vezető felismerte Margit fogékonyságát a vallásos élet szépségei iránt, és lelki irányításában megértette és megszerettette vele az új vallásos életeszményt. Sikerült neki mély részvétet ébreszteni benne a szenvedő Krisztus iránt.
Legnagyobb konfliktusát, apjával az okozta, mikor az 1261-es bécsi békekötést követően a Budára látogató cseh király, II. Ottokár feleségül kérte Margitot, mivel szokás volt a békét házassággal is megpecsételni és Béla szerette volna bizonyítani, hogy a szövetséget komolyan gondolja. A királylány ellenállt a házassági tervnek, s ebben a lelki atyja, Marcellus is segédkezett neki. Az ő tanácsára a Biblia idézetére hivatkozik: „Aki nevemért elhagyja (…) apját, anyját (…) az örök élete lesz az öröksége.” „Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám.”
Mivel kitartott elhatározása mellett, megromlott a viszonya szüleivel és atyja már nem nevezte őt okleveleiben „legkedveltebb” gyermekének. A domonkos rendet is sújtotta a király haragja, mivel a király átpártolt a ferencesekhez, közülük választott gyóntatót, s ő maga is belépett a ferences rend világi testvérközösségébe. Az utolsó kívánsága az volt, hogy Esztergomban temessék el a ferences templomban. A fordulat valószínű oka, hogy a dominikánus provinciális segítségével bekövetkezett felszentelés megakadályozta azt, hogy a lányát bármikor férjhez adhassa, ha a politikai céljai ezt megkívánnák. Mivel a felszentelésre a szigeti dominikánus templomban került sor, ez bizonyította, hogy a rend provinciálisa szembeszegült a király akaratával, az „államérdekkel”. Az események következtében elmaradtak az adományok, fejedelmi látogatók, a rendtől elvették a Nagyboldogasszony-templomot és maga Marcellus is, elvesztette tartományfőnöki tisztét, mivel nem erőltette a házasságot. Társai egyre inkább bűnbaknak tekintették és szinte kiközösítették. Margit mégsem hátrált meg. Nem sokkal, az apjával történt konfliktus után tizennyolc évesen végső ünnepélyes fogadalmat tett. 1261. június 14-én. Az eseményen jelen volt az esztergomi érsek, több püspök és főúr, de a királyi család távol maradt.
Az apja és bátyja közötti hatalmi harc rendkívül fájdalmas volt számára, ezért imádságai, vezeklései fő célja az ő kibékítésük volt.
V. István nagykorúságától (1257) Erdély hercege és a Keleti országrész uralkodója lett. Az 1260-as évek elején kiéleződik viszonya apjával a hatalommegosztás kérdésében. IV. Béla 1262-ben kénytelen volt a hatalmat megosztani a fiával, Pozsonyban megegyeztek, hogy István felveszi az ifjabb királyi címet és a kunok ura titulust. Azonban a két király közötti viszály következtében az országban 1264-1265 között belháború robbant ki.
Margit tudott az országban folyó eseményekről és nemcsak imával és vezekléssel, hanem személyével is igyekezett hatást gyakorolni a politika főszereplőire.
1266-ban a Nyulak szigetén kötötték meg a békét, mindketten ünnepélyes esküt tettek a békepontokra, ami viszonylagos nyugalmat biztosított az országnak.
Társai mind gyakrabban megalázták, így figyelme egyre inkább a vallási misztika és a transzcendentális élmények megélése felé irányult. A legtöbb csoda legendáiban is életének erre a szakaszára esett.
Ilyen csoda volt, mikor a fazekat kirántotta a tűzből: „A szent szűz odaérkezett, belépett a konyhába, puszta kezét kinyújtotta, és megfogta az égő fazekat, kiszabadította a tűzből. A tűz pedig egyáltalán nem érintette, nem sebesítette meg őt és nem okozott neki fájdalmat, sőt sem a kezén sem a ruháján nem hagyott nyomot.” Egy másik alkalommal imájára megáradt a Duna, mivel Marcellus „hamis beszéddel” vádolta: „Kérem, hogy legyen az Úr köztünk az igazság tanúja, hogy így kinyilvánuljon, hogy beszédem mentes a hazugságtól. Mutassátok meg Marcellus fráternek, hogy igaz, amit mondtam.” (…) a Duna vize azonnal megsokszorozódott, nagyon megemelkedett és kiöntött… a nővérek Szent Margithoz mentek, és kérték őt, imádkozzék az Úrhoz (…) Mihelyt befejezte az imádságot, a hullámok tüstént visszahúzódtak, a víz visszatért medrébe és minden száraz lett.”
Bár előre tudta halála napját változatlanul ellátta napi kötelességeit. Szinte várta a halált, a beteljesülést. 1270. január 19-én huszonnyolc éves korában meghalt Kétszer temették el, de teste változatlan volt a második sírba tételkor is, mikor elkészült vörös márvány koporsója. Halála után a XIV-XV. században legendás alakká vált, szentként tisztelték a domonkos rendben és Európa szerte.
Valószínű, hogy halála után egy évvel testvére, V. István (1270-1272) kezdeményezte szentté avatását. Mivel ekkor már a szentté avatási per lefolytatására volt szükség ahhoz, hogy valakit szentté avassanak. Szent Margit volt az első Magyarországon, akinél erre a vizsgálatra sor került. X. Gergely pápa indította el szentsége ügyében az első vizsgálatot, amelynek lefolytatására Fülöp esztergomi érsek, halála után Ladomér váradi püspök kapott megbízást. Az elkészített jegyzőkönyv és az ott rögzített csodajegyzék elveszett, de megmaradt Marcellus legendája, melyet 1275-ben írt saját tapasztalata és a bizottsági tanúkihallgatások alapján. 1276-ban V. Ince pápa IV. (Kun) László király és Habsburg Rudolf kérésére új vizsgálatot rendelt el. A pápa egyenesen Rómából küldött két legátust, akiknek az irányításával 110 tanút hallgattak meg Budán, illetve Szent Margit domonkosrendi kolostorában. Ez a jegyzőkönyv már megmaradt és eredeti példányát Margit koporsójába rejtették, s csak a XVII. században került elő Pozsonyban, ahová a törökök elől menekülő domonkos apácák magukkal vitték. A fennmaradt jegyzőkönyv az egyik legbecsesebb középkori latin nyelvű magyar vallástörténeti forrás, mely 1896-ban jelent meg nyomtatásban Fraknói Vilmos kiadásában.
Dümmerth Dezső szerint a tanúkihallgatásokat azért kellett megismételni, mert a római szentszék nem látta eléggé indokoltnak a kanonizációt. Valószínű azzal, hogy Margit alázatos volt, betartotta a szabályokat, elvégezte a legalantasabb munkákat is, ócska ruhát hordott, sokat imádkozott, még nem vált szentté. A korabeli hivatalos teológia tanítása szerint ez az aszkétizmus körébe tartozott és még nem volt misztika. A misztikában olyan jelenségek vannak, mint az „elragadtatott” imaállapotok, különleges látomások, álmok. A tanúvallomások nem szólnak ilyen jelenségről, vagy ha említenek is valamit, mint amikor Margit egyszerre látta a napot és a holdat az égen, nem tudják világosan megfogalmazni, mivel nem értették, amit hallottak.
Margit szentté avatási eljárása a kultuszkezdemények ellenére elakadt. I. Károly 1306-ban, majd Mátyás király is próbálta a pápánál elérni az avatási eljárás elindítását, de az ismétlődő kéréseik sikertelenek maradtak.
Azonban nincs semmi különleges oka annak, hogy a Margit szentté avatási eljárása elakadt. Ugyanis készült egy kimutatás arról, hogy 1198 és 1431 között a pápához érkezett 110 szentté avatási kérelemből csak 35 esetben történt meg a kanonizáció a középkorban. A XIII. század eleji nagyszámú szentté avatásokkal szemben a Szentszék egyre inkább elutasította a különböző országok és vidékek kezdeményezéseit, de nem akadályozta meg tiszteletük kialakulását és terjedését.
A XIII. század végén, Magyarországon anarchikus viszonyok uralkodtak és a pápai udvar Avignonba költözése is megnehezítette a szentté avatás ügyét.
Az egyház keretein belül azonban a Margit kultusz állandóan jelen volt. Ezt bizonyítja, hogy 1409-ben Dominici János bíboros XII. Gergely pápa engedélyével búcsút hirdetett a sírt felkereső zarándokoknak.
Az egyház hallgatólag hozzájárult Margit boldogként való tiszteletéhez. Ezt bizonyítja XII. Gergely pápa 1409. március 22-én Salvatus János bíborosnak, a magyarországi pápai legátusnak írt levele, melyben 140 napi búcsút engedélyezett a Margit sírját meglátogató zarándokoknak. Boldoggá avatási pere nem fejeződött be, de tiszteletét 1789-ben engedélyezték. A magyarok halála órájától szentként tisztelték és sírja a Margitszigeten a leglátogatottabb kegyhellyé vált.
Boldoggá avatása 1805. január 26-án következett be a római domonkos Santa Maria sopra Minerva-templomban, a kanonizációja pedig 1943-ban valósult meg.
Margitot hivatalosan XII. Pius pápa avatta szentté és az ünnepségre 1946-ban került sor.
A középkori magyarság Margitot az ország patrónájaként tisztelte. Margit lett Budapest, a főváros védőszentje is.
Megállapíthatjuk, hogy Margit a kor vallási ideálját a koldulórendi eszmét az „önkéntes szegénységet” sikeresen tökélyre vitte és elnyerte méltó jutalmát, kanonizáltatott.
.jpg)
