A zuluk túlnyomó többsége ma a Dél-afrikai Köztársasághoz tartozó Zuluföldön (KwaZulu) és Natal-ban él. Létszámuk kb. 5 millió főt tesz ki. A zulu nép kiemelten fontos szerepet játszott Dél-Afrika történelmében.
Az antropológiai leletek alapján Dél-Afrika térsége már a kőkorszakban is lakott volt, de közvetlen, hiteles adatokat a történelem csak az első európaiak partraszállása óta ismer. Az első erre vetődő európai tengerész 1488-ban a portugál Bartolomeo Diaz volt, aki a Jóreménység fokát fedezte fel. Abban az időben ennek a területnek az őslakosságát a kis termetű, mongoloid szemformájú koiszan népek (a gyűjtögető-vadászó busmanok és a félnomád pásztornép, a hottentották) alkották. Dél-Afrika többi lakója bevándorolt, így az ország legjelentősebb népcsoportját alkotó dél bantu népek is, akik az őslakosoknál jóval magasabb kultúrfokon álltak (zulu, xhosa, venda, pondo, szoto, szvázi stb.). A bantu törzsek a 10-16. századig a Zambézin át előrenyomulva az őslakosokat kiszorították Dél-Afrika keleti részeiről (a bantu népek vándorlása túlnépesedés miatt már Kr.e. 500 körül megindult a kameruni hegyvidékből, majd ezer évvel később a Zaire folyó völgyében történt hatalmas túlnépesedés és ezt követő migrációs hullám előbb kelet felé, az Indiai-óceán irányába, majd innen délre tartva).
Az európaiak Dél-Afrikában 1652-ben, a Holland Kelet-indiai Társaság megbízásából 1652-ben Fokváros névvel alapították az első állandó települést. A telepesek kezdetben hollandok voltak, majd a későbbiekben németek és francia hugenották társultak hozzájuk nagyobb számban, akiket később együttesen búroknak neveztek (a holland boer = paraszt szóból).
1776-ban a búrok először kerültek összetűzésbe bantu népekkel, elsőként a Fokföld keleti részén élő xhosákkal, majd később az északabbra élő zulukkal is.
Nagy-Britannia 1795-ben elfoglalta, majd 1806-ban végleg megszállta Fokföldet, ugyanis az anyaországot, Hollandiát ezidőtájt a napóleoni Franciaország bekebelezte. A britek 1818-tól véres háborúkkal, megvesztegetéssel, a törzsek egymás közötti viszályát szítva és ezt kihasználva sorra foglalták el a különböző törzsek területeit, egészen a zulu állam határáig. Ezt a terjeszkedést is látva a zuluk vezetője Senzangakhoma legfőbb törzsfőnök (ur. 1781-1816) már a 18. század végén ideiglenes törzsszövetségekbe egyesítette a zulu népet, hogy így, egységes fellépéssel sikeresen ellent tudjanak állni a rabszolgavadászok és a fehér telepesek támadásainak.
Közben az angol megszállással és az új hatalomtartók intézkedéseivel (pl. a rabszolgaság intézményének eltörlése) elégedetlen búr telepesek elhagyták Fokföldet és északabbra vonultak, majd az Oranje-folyó vidékén és Natalban telepedtek le, ahol ők is összetűzésbe kerültek a zulukkal.
Senzangakhoma utóda, a legendás hírű Shaka király (1787-1826) hierarchikus szerveződésű katonai monarchiát hozott létre. Shaka parancsnoksága alatt csaknem 100 nguni törzs állott. Ezzel a reguláris hadsereget megközelítő katonai szervezettséggel és erővel az összes szomszédos népet legyőzte, sőt több alkalommal még a brit csapatokat is megfutamította. Shaka uralkodása alatt egész Natal, Kelet-Transvaal, Szváziföld és Kelet-Fokföld zulu fennhatóság alá tartozott, sőt seregei északra már a Tanganyika-tó partját is elérték. Shaka hihetetlen brutalitással számolt le ellenségeivel, uralmát erőszak, véres csaták és félelem jellemezték. Erre utal a király egy feljegyzett kijelentése is: ”Figyelem az embereket és azt látom, hogy ők rettegnek tőlem”…
Shaka királyt a zulu nép mindezek ellenére minden idők legnagyobb katonai legendájának tartja, nemzetépítőnek, karizmatikus vezetőnek, és a zulu nemzet megalapítójának. És való igaz, amit ő közel kétszáz éve vérrel és erőszakkal összekovácsolt, az máig is maradandó „alkotásnak” bizonyult. A zulu nép túlélte a búrok, majd az angolok támadásait, a politikai és gazdasági izoláció korszakát, az embertelen apartheid rendszer viszontagságait, és jelenleg is ők Dél-Afrika legnagyobb és legjelentősebb népe. Ha megkérdezik őket, hogy honnan a népnek ez a hihetetlen ereje, kitartása és bátorsága, a válasz az, hogy „mert mi Shaka király népe vagyunk!…”
Senzangakhoma király eredetileg nem legidősebb fiát, Shakát jelölte utódjául, mert annak anyja, Nandi nem számított megfelelő rangú feleségnek. A későbbiekben a király Nandit és gyermekét is száműzte a zuluk földjéről, akik a szomszédos Mthethwa törzsszövetség vezetőjénél, Dingiswayonál találtak menedéket. A jövendő uralkodó így meglehetős szegénységben, egyszerű pásztorként, mindenféle kiváltság nélkül nőtt fel. Egy 190 cm magas, hihetetlen testi erejű és akaratú, állhatatos férfi vált belőle, aki apja halálát követően habozás nélkül indult maréknyi követőjével megszerezni jogos örökségét az addigra már királlyá kikiáltott féltestvérétől, Sigujanatól.
Ügyes taktikájának és személyes bátorságának köszönve hamarosan győzött a túlerővel szemben, öccsét megölte (miközben az a patakban fürdött), és ő lett a zuluk királya. Nagyratörő terveit sikerrel megvalósítva hamarosan 40 ezer fős szervezett hadsereg felett rendelkezhetett, amellyel nagyobb területet hódított meg, mint a mai Olaszország. Minden 40 év alatti férfit hadba fogott, akik 15 erődítményben táboroztak az ország különböző pontjain. Megkülönböztetésül minden regimentnek más fejdísze és pajzsa volt. A katonák tőrökkel, nyilakkal és lándzsákkal voltak felfegyverezve, és naponta edzettek. A király megtiltotta a szandálok viselését, mert a harcosok mezítláb gyorsabban tudtak futni. Megnősülni csak a legidősebb katonáknak volt szabad. Shaka király úgyszintén sohasem nősült meg, ezzel el akarta kerülni, hogy valamelyik utódja időnap előtt a hatalmára törhessen (!). További hódító terveinek féltestvérei, Dingaan és Mhlangana vetettek véget, aki orvul megölték.
Dingaan király (ur. 1826-40), akiben messze nem volt meg Shaka dinamizmusa, nem tudta megtartani a meghódított területeket, igaz hogy seregeit a búrok, brit segítséggel, csak 1838-ban tudták legyőzni a Véres-folyó (addig Ncome volt a neve, de a 3000 zulu áldozatot követő csata óta csak így emlegetik) melletti csatában. A zulu nép eme tragédiája után a zulu állam már csak Észak-Natal területére korlátozódott, és a zulu nemzet is kettéoszlott. A Dingaan vezetésével elégedetlen 17 ezer harcos és családjuk a király féltestvére, Mpande vezetésével a búrok által létrehozott Natal Köztársaságba vonultak, majd három év múltán kellően felkészülve a leendő harcra, visszatértek, és legyőzték Dinggan seregét. A király Szváziföld királyához, I. Sobhuzához menekült (a szvázik szintén a nguni népből származnak), de ő a vesztest hamarosan megöltette, hogy utódját ne haragítsa magára. Dingaan egyetlen fia 16 évvel később egy csatában hunyt el Mpande hat fiával együtt.
Dingaan király megölése után a búr kormányzó Mpandet (ur.1840-72) nevezte ki a zuluk királyává, mint Natal vazallusát. Ez az alárendelt szerep nem tartott sokáig, mert a búrok köztársaságát az angolok már 1843-ban annektálták. A legtöbb búr erre tovább vándorolt a Vaal-folyón túli területre, Transvaalba, ahol négy új köztársaságot hoztak létre, melyek egyesülésével jött létre 1852-3-ban a Dél-afrikai Köztársaság, amit az angolok – az időközben felfedezett gyémánt- és aranyvagyon megszerzése érdekében - az 1899-1902-ig tartó búr-angol háború során elfoglaltak, majd gyarmatukká tettek.
Visszatérve Mpande királyhoz: ha nehézségek árán is, de uralkodása alatt a zuluknak sikerült megőrizni függetlenségüket. Mpande fia, Cetshwayo király (ur. 1872-84) még egyszer megkísérelte, hogy valamennyi zulu törzset egyesítsen a telepesek illetve a brit katonaság elűzése érdekében, de ez a törekvése a belső széthúzás miatt kudarcot vallottak, mire az angolok 1879-ben hadjáratot indítottak ellene, melynek során az összes zulu törzset leigázták, a királyi székhelyet, Ulundit felégették (a matuzsálem korú, 59 éve özvegy Mkapi királyné, Senzangakhona király első felesége ennek hírére öngyilkos lett, de a királyi család egyéb tagja is áldozatul estek, köztük még a király csecsemőkorú gyermekének sem kegyelmeztek), és feloszlatták a zulu hadsereget, majd 1887-ben hivatalosan is annektálták az országot. Az utolsó szervezett zulu lázadás, a híres „bambata-felkelés„1906-ban volt a fehér elnyomók ellen.
Cetshwayo király nagyon intelligens ember és közkedvelt uralkodó volt népe körében. A vesztes háború után a britek a királyt elfogták, és Fokvárosban bebörtönözték. Négy évre rá a király visszatérhetett népéhez, de hamarosan meghalt. Utóda 16 éves fia, Dinizulu (ur. 1884-1913) lett, akit az angolok két év múlva árulással, felkelés szításával vádoltak meg, és Szent Ilona szigetére, az Afrika nyugati partjainál elterülő brit gyarmatukra deportálták, ahonnant csak tíz év múlva térhetett vissza népéhez, de addigra Zuluföld már brit protektorátus volt, 13 megyére osztva. A későbbiekben (1902-04) a britek a nép egy részét az általuk kijelölt táborokba kényszerítették, így az addigi harcosok többsége éhbéréért dolgozó munkás lett. (Érdekességként említeném, hogy Dinizulu király nővére, Kusabhede Soneni hercegnő 1965-ben, túl a 100. életévén hunyt el Eshowe kórházában, míg Dinzulu felesége, Oka Hlabane királyné rá egy évre, szintén túl a százon hunyt el).
Dinizulu utóda, Solomon Nkayishana Maphumuzana király (1897-1933), apja Szent Ilona szigetén való tartózkodása alatt született. Öccse, Arthur Edward Mshiyeni Zulu herceg (1897-1953) bátyja korai halála után 1933-48-ig, unokaöccse nagykorúságáig Zuluföld régense volt. Dinizulu lánya, Constance Magogo Zulu hercegnő 1926-ban Matholenak, a Buthelezi törzs főnökének a felsége lett. Az ő fiuk a jelenlegi Dél-afrikai Köztársaságban jelenős szerepet játszó Mangosuthu Buthelezi herceg, akiről majd a későbbiekben részéletesebben is említést teszek.
Cyprian Bhekuzulu Nyangayezizwe király (1924-68), a mai király édesapja mindössze hét évesen lett a zuluk királya. A hatalmon lévő rezsim őt ingnorálta és jóformán teljesen izolálta. Halála után két évvel, 1970-ben Zuluföldet bantusztán-állammá (egyfajta bennszülött rezervátummá) nyilvánítják, ami igaz, hogy felügyelet mellett, de mégis bizonyos fokú politikai és gazdasági önállóságot biztosított számukra a korábbi leplezetlen apartheid politikával szemben (ami 1948 óta hivatalosan is szerepelt az ország alkotmányában).
A dél-afrikai fehér kisebbség egyeduralma 1993. december 22-én ért véget, amikor a parlament demokratikus átmeneti alkotmányt fogadott el, ami alapján rá egy hónapra már fel is oszlatták ezeket az egyetlen nemzetközi tényező által el nem ismert feketék-lakta államokat, ami után egy kilenc tartományból álló szövetségi állam jött létre, ahol KwaZulu/Natal egy egységet alkot.
Az 1994-ben megtartott első szabad választásokon a lakosság több mint 70%-át alkotó, addig elnyomott feketék váltak az ország vezetőivé. Az ország elnöke Nelson Roilihlahla Mandela (1918), a korábban 26 éven át bebörtönzött Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) vezetője lett, aki maga is Thembu királyi családjának a tagja, sőt, jelenleg a törzsfőnöke.
A zuluk jelenlegi királya (Inggonyama = oroszlán) Goodwill („Jóakarat”) Zwelithini 1948-ben, Nongomaban született, Cyprian Bhekuzulu király és Jelangani Thomo Imelda királyné idősebb fiúgyermekeként (Goodwill királynak van még 6 nővére és egy kilenc évvel fiatalabb öccse). Ő Senzangakhona király egyenesági leszármazottja. A Bhekuzulu College növendéke volt, amely máig is a törzsi vezetők gyermekeinek az elit oktatási intézménye. Mint jövendő uralkodó, alapos képzést kapott a zulu történelemből, hagyományokból és kultúrából is.
Apja halálát követően nagybátyja, Israel Mcwayizeni KaSolomon herceg (1932-99) volt a régens. Őt csak tanulmányainak befejeztével, 1971. december 7-én koronázták ünnepélyesen királlyá, és foglalhatta el Shaka király trónusát.
A királyt nagy népszerűség övezi a nép részéről, ami a királyi tradíciókban, valamint Goodwill király közvetlen és barátságos jellemében gyökerezik. Goodwill király a Kwazulu-Natal Királyság alkotmányos uralkodója, valamint egyúttal a több bennszülött uralkodó által létrehozott Ubukhosi (monarchikus törzsszövetség) vezetője is.
A király elkötelezett híve országa gazdasági fellendülésnek, ezen belül is elsőként a modern szarvasmarhafarmok, és az önfenntartó gazdasági közösségek létrehozását szorgalmazza. Szívén viseli az egészségügy modernizálást, és a fiatalok felsőfokú képzésének kiterjesztését is. Több tudományos kutatóközpont létrehozásában személyesen is közreműködött.
A király több külföldi és hazai egyetem díszdoktora, és két hazai felsőoktatási intézmény vezetésében is kulcsszerepet játszik.
Őfelsége vezérelve, hogy mindent meg kell tenni az a szegénység, az éhezés, a betegségek és a munkanélküliség felszámolása, valamint az AIDS visszaszorítása érdekében.
A zulu király a legtöbb afrikai uralkodóval szoros kapcsolatot tart fenn. Nagyon sokat utazik hazájában és külföldön is. Sokat tesz az ökoturizmus fejlődéséért is. Szeretné, ha minél több ember, hazai és külföldi turista közelebbről is megismerhetné a hagyományos zulu kultúrát, és a hagyományos zulu életmódot.
Ez utóbbi jegyében két ősi táncot is újraélesztett: az egyik az Umhlanga (nádtánc)-fesztivál. A végleges feledéstől megmentett tánc a morális nevelésre és az AIDS veszélyére (!) kívánja felhívni a figyelmet, míg az Ukweshwama (az első gyümölcs ünnepe) mottója a hagyományok tisztelete és az emberek egyenjogúsága. Régen a nádtánc a zulu lányok termékenységének hagyományos ünnepe volt, és indirekt arra szolgált, hogy a király megfelelő feleségek(et) választhasson magának. Goodwill király a feleségeit már egészen más kritériumok szerint választotta. A zulu tradíciókkal összhangban nagy családja van: öt felesége, és egyes források szerint 33 gyermeke.
Az első feleségét, a szváziföldi uralkodó Dlamini klánból származó Nongoma Sibongili Winifredet (1949) a király 21 évesen vette maga mellé. Második feleség, Buthle MaMathe (1951) viseli a királynéi rangot. Goodwill király harmadik felesége, Mantfomfi Dlamini hercegnő (1956) II. Sobhuza szvázi uralkodó lánya. A negyedik feleség Thandikela Jane Ndlovu, a „Linduzulu királynője” hangzatos cím viselője. Ötödik feleséget, „Nyokeni királynőjét”, illetve Nompumelelo Ma-Mchizt a király 1996-ban vette feleségül.
A király házasságai által is közelebb szerette volna egy házhoz hozni azokat a törzseket, illetve népeket, melyek lányait feleségül vette, vagyis ez a poligámia (a király hívő anglikán mivolta ellenére!) elsősorban a királyi ház erősítésére szolgál, és így politikailag legitimizált. A király mindegyik felesége külön-külön palotában él, többnyire Ulundi környékén. Egyes paloták vadászkastély külleműek és rendeltetésűek, mások vidéki kúriára hasonlítanak, verandával és garázsokkal.
Az „igazi” király palota, a Nongomában található impozáns Enyokeni-palota, mely a hivatalos fogadások színhelye, és a királyi adminisztráció központja is.
A király legidősebb gyereke, egyben örököse Lethukuthulu Zulu herceg (1970). A tavalyi év folyamán a királynak két lánya is férjhez ment: Nandi hercegnő (1977) a Thembu törzs legfelső főnöke helyettesének lett a felesége, míg Ntadoyesizwe hercegnő (1976) a baHarusthe bagaMoilwa törzs főnökének lett a felesége.
Az esküvőket a környező uralkodóházak képviselői is megtisztelték, sőt a szuverén Lesotho királya, III. Letsie az ifjabbik hercegnő esküvőjén személyesen is megjelent, csakúgy, mint a volt elnök, Nelson Mandela is (vele Goodwill király már az apartheid rendszer bukása előtt is szoros kapcsolat tartott fenn), aki a nyilvánosság előtt 1964-es bebörtönzése után először mutatkozott hagyományos törzsi öltözékben.
A király egyik fia, Misuzulu Zulu herceg (1974) ezekben az években Floridában üzleti tanulmányokból éppen posztgraduális képzésen vesz rész.
A király unokabátyja, Mangosuthu Buthelezi herceg (1928), az Inthaka-Szabadságpárt vezére (immár 28 éve), 18 éven át Kwazulu bantusztán főminisztere, majd 1994-ben, az apartheid rendszer bukása után szövetségi belügyminiszter lett. Egyébként sok zulu tagja ennek a pártnak, köztük a királyi ház néhány hercege is ( Közülük az egyik, az Inthaka párt egyik vezető politikusa, a 37 éves Mawzi Zulu herceg, KwaZulu kormányának népjóléti minisztere, 2003. január 21-én életét vesztette egy merénylet során).
Kezdettől fogva feszült a király és unokabátyja közti viszony. Buthelezi herceg akkor már régen behatóan foglakozott a politikával, amikor Goodwill király trónra került (akinek a herceg eredetileg csak tradicionális szerepet és ceremoniális jogkört képzelt el), így bizonyos értelemben politikai riválisának is fogta fel a fiatal uralkodót. A király politikai mellőzésébe nehezen törődött bele, ezért a hetvenes évek végén saját pártot szeretett volna alapítani. A már akkor felelős állami pozícióban lévő rokon a király szándékának nyilvánosságra jutása után úgy zsarolta meg őt, hogy felére csökkenttette az állami apanázsát, ami után a király visszalépett. Hasonló konfrontációra került sor 1994-ben is, amikor Goodwill király meg szerette volna hívni Mandela elnököt a legnagyobb zulu ünnepre, a Shaka-napra. Mivel Mandela, mint a baloldali ANC (Afrikai Nemzeti Kongresszus Párt) vezetője, politikai ellenfele Buthelezinek, illetve az általa vezetett jobboldali, vidéki-konzervatív Inkatha-Szabadságpártnak, így Buthelezi, mint pártvezér és mint szövetségi belügyminiszter is, az ünnepség bojkottjára hívta fel a zulu népet. A király felvette a kesztyűt és lemondta az egész ünnepséget, amire még sohasem akadt példa.
.jpg)
