72 órányi digitális örökség

Minden elektronikus művészet élettartama korlátozott. A modern művészeti múzeumoknak és gyűjtőknek egyaránt szembe kell nézniük azzal a problémával, hogy bármennyire is igyekeznek biztosítani a megfelelő külső körülményeket, ez nem elég. Sokkal többre van szükség: a különböző formátumban és technikával készült alkotások (melyek az utóbbi pár évtizedben gyorsabban váltották egymást, mint bármikor az emberiség történetében), pár év után már a puszta állásban is veszítenek műszaki (ezáltal pedig esztétikai) minőségükből. Vagy legalábbis nem lesz miről lejátszani őket. Így van ez a video arttal is, amely pedig a XX. század egyik legjelentősebb művészeti formája volt.

A Német Szövetségi Kultúralapítvány felismerte ezt a problémát, és kezdeményezte, hogy a karlsruhei Művészeti és Média Központ és a düsseldorfi K21 Észak-Rajna-Vestfáliai Műcsarnok digitalizálja a német videoművészet fennmaradt alkotásait. Ez óriási munka, negyven év termését kellett így átmenteni DVD-re. De nemcsak ezért vonták be aztán a brémai, müncheni és a lipcsei szépművészeti múzeumokat is a munkába, hanem hogy ily módon közkinccsé, a szélesebb közönségnek hozzáférhetőbbé tegyék a kevéssé ismert alkotásokat, hiszen már 1963-ban is volt német videoart, de csak a 70-es években vált a kísérletiből legitim művészetté.

Több mint két évig, egészen a düsseldorfi múzeumban 2005. júliusában tartott szimpóziumig, minden érdeklődő megtekinthette az eredeti felvételeket is, tanulmányozhatta és értékelhette művészi értéküket, vagy párhuzamba állíthatta őket egymással.  

Közben egy szakértő bizottság (Dieter Daniels, Rudolf Frielung, Susanne Gaenshammer, Søren Grammel, Wulf Herzogengrath, Nan Hoover és Doris Kristof) is összeállított egy 59 filmből álló gyűjteményt, mely igen széles rálátást nyújt a német videoartra 1963-tól egészen napjainkig.

Ezeket a filmeket aztán egyidejűleg mind az öt, fennt említett német városban bemutatták, azzal, hogy minden múzeumnak jogában állt saját szempontja szerint összeválogatni és gyarapítani az állományt.

Múlt szerdán és csütörtökön (szept. 26-27) Újvidéken is betekintést nyerhettünk ebbe a gazdag örökségbe, amiből némelyek ma már talán kicsit naívaknak, a hardverrel való játszadozásnak tűnnek, de történelmi értékük miatt mégis érdemes volt látni őket. Voltak igazi provokatív alkotások is, mint Joseph Beuys és Gerry Schum filmjei. Az utóbbi szerint ma már a tévé képernyője előtt gyűlnek úgy össze a család tagjai, ahogyan azelőtt a tábortűznél. Schum egyik filmjében ezért öt percen át csak lángoló fahasábokat látunk, és csak címében utal a képsorok mondanivalójára. Ingo Gunter pedig egy ritka őszinte filmet készített minden művésznek a fehér papír előtti szorongásáról.

A Telewissen csoport neve, mely egy szójáték (a tévé és a tudás), egy olyan csoportot fed, melynek tagjai elsősorban aktivisták: nemcsak a tévé ellen, hanem mindenféle tömegmanipuláció ellen úgy tiltakoznak, hogy vitákat provokálnak az utcán az egyszerű emberekkel olyan témákról, hogy normális dolog-e a homoszexualitás, az emberiség kialakulásában a Bibliának vagy Darwinnak van-e igaza, Jézus szocialista volt-e vagy sem, egyenlő jogok illetik-e meg a férfiakat és a nőket... Egy másik filmben pedig arról faggatnak egy korosabb üzletasszonyt (aki még mindig éppen elég agilis), hogy a fiatalok vagy mindannyiunk dolga-e jobbá tenni a világot. Szerencsére az egész angolul is feliratozva van, így könnyebb volt figyelemmel kísérni az egészet azoknak is, akik nem tudnak németül.   

– A kétnapos rendezvényre az újvidéki Fekete Ház, a kud. org és a belgrádi Goethe Intézet együttműködésével került sor – mondta Zoran Pantelić, aki képzőművész,a kud. org.és a CK13 (Fekete Ház) egyik alapítója és a program egyik producere. – Az egész nemcsak a német video artnak nyújtja igen szép keresztmetszetét, hanem mindannak, ami e művészet területén Németországban 40 év alatt történt. Ami azt jelenti, hogy nemcsak német alkotók műveit sorolták be a legjobbak közé. Ebben persze sokszor érintkeznek a kísérleti és a hagyományos film művelői. Mindent mi sem mutathattunk be, hiszen 72 órányi anyagot kaptunk: Így első este az 1963-tól 1985-ig készült művekből nyújtottunk ízelítőt, a második este, csütörtökön pedig a már nem lineáris vágással készítettekből mutattuk be a nekünk legérdekesebbeket 1985-től napjainkig, amelyekhez persze a technika fejlődésére is szükség volt. Maga a video art kifejezés 1971-re vezethető vissza, ekkor ismerték el először hivatalosan is művészetként az efféle mozgóképeket, mégpedig a New York-i Columbia College of Artson, ahol ezt főtantárgyként határozták meg. Tehát az élő képet éppoly fontos művészetnek fogadták el, mint a művészi önkifejezés más hagyományos formáit (szobrászat, tánc, festészet, grafika, irodalom stb.) A teljes igazság érdekében azonban azt is el kell mondanunk, hogy (különösen a 60-as és a 70-es években) igen sok átfedés, kölcsönös egymásrahatás volt tapasztalható a filmesek és a képzőművészek között. A 70-es években pedig aztán igazán demokratikus lesz a video art: egy egész sor más művészettől (színháztól, filmtől, rádiótól, sound arttól...) érkeznek ide a különböző kreatív egyéniségek, akik a legkülönfélébb kísérleteket végzik a mozgó képpel. A mind olcsóbbá váló kézikamerák pedig lehetővé tették, hogy az eredetileg egyáltalán nem művészi érdeklődésű emberek is bekapcsolódhassanak.

A második estét megtekintve egyetérthettünk interjúalanyunkkal. Láthattunk dokumentumfilmet, mely 1999 és 2003 között készült a temetőgyalázó és a globalizáció ellen tüntető neonácikról Ausztriában és az egyesült Németországban (Normality, Hito Steyerl). Volt urbánus, szimbolikus értelmű alkotás is hasonló témára: egy Steinway-zongorára voltak vetítve, mintegy a zongorista álmában látott képek a történelemből, de már a hármas osztott képmező is alkalmazva van (As if my memories could deceive me, 1986, Marcel Odenbach). Jan Verbeek On a Wednesday Night in Tokyo c. filmje valóságos urbánus költészet az embereknek egymáshoz való viszonyulásáról a metróba való beszállás témájára. De az is kiderült, hogy a techno sem a semmiből jött: a patternek, vagyis a végtelenségig ismételhető képsorok (Passage, Heike Baranowsky), elektronikus hang- és képtorzítások (Pfingstein, Norbert Meissner) már a 80-as évek végén léteztek.