Bevezetés:
1456-ban sikertelenül ostromolta Nándorfehérvár várát, a magyar határvédelem kulcspontját. 1459-ben - Vég-Szendrő elfoglalásával - végleg bekebelezte Szerbia maradványait. 1463-ban lerohanta és elfoglalta Boszniát. 1464-ben ismét Boszniába tört, hogy visszaszerezze azokat a bosnyák várakat, amelyeket elvonulása után Hunyadi Mátyás király hadai elfoglaltak. A szultáni sereg azonban nem boldogult a természettől és a magyar csapatoktól egyaránt jól védett Jajcával, és 1464 augusztusában visszaindult a székváros, az 1453-ban elfoglalt Konstantinápoly felé.
II. Mehmed szultán, az Oszmán Birodalom legnagyobb
hódítója, itt éppen idealizált pózban; virággal a kezében.
(A keleti népek hite szerint egy tökéletes katonának ill.
hadvezérnek a művészetek és az érzékek területén is
tökéletesnek kell lennie, mert a háború maga is művészet.)
A kortársak közül nyilván nagyon kevesen gondolták, hogy - amennyiben eltekintünk a Vég-Szendrő felmentését célzó 1476. évi téli "villámhadjárattól" - ötvenhét esztendőnek kell majd eltelnie, míg szultán vezette török sereg (1521-ben) újra megjelenik ezen a hadszíntéren, s újabb ötnek addig, amíg a szultáni és a magyar királyi sereg (1526-ban) ismét megütközik egymással. De nyilván kevesen gondoltak arra is, hogy a kor európai emberének elképzelése: az összes keresztény hatalom összefogása két és negyed századra átkerül a vágyálmok világába, s törökellenes együttműködésük a Hunyadi János balkáni háborúiéhoz hasonló korlátozott formában is csak 1683-ban valósul meg ismét. Pedig azt, hogy a török-magyar háborúskodás menetében 1463 és 1521 között csaknem hatvanéves állóháborús szakasz következett be, nem a vak véletlen játéka, hanem a szemben álló erők viszonylagos kiegyensúlyozottsága okozta.
Török-magyar erőegyensúly:
Hunyadi sorozatos balkáni támadásai (1443, 1444, 1448) után a magyar királyi seregek csak elvétve hatoltak be az Oszmán Birodalomba, s akkor sem azzal a szándékkal, hogy - mint egykor Hunyadi tervezte - ott kényszerítsék döntő viadalra a szultáni hadakat. S ha a szultán maga is kiindult székvárosából, a magyar védelem erői siker reményében már csak az ország határán mérkőzhettek meg vele. Az a rugalmasság azonban, amellyel Mátyás hadai II. Mehmed 1463-as boszniai foglalásaira válaszoltak, megmutatta, hogy a Magyar Királyság még jelentős erőtartalékokkal rendelkezik a védekezéshez és a korlátozott célú támadásokhoz vagyis még mindig veszélyes ellenfél.
Részben ez az erő és határozottság, részben a Velencével fennálló ellentétek késztették II. Mehmed szultánt arra, hogy a következő két évtizedben másfajta politikát kövessen a Balkánon, mint uralkodása kezdetén. 1453 után egyértelművé vált számára, hogy Bizánc örökségét nem tudja maradéktalanul birtokba venni mindaddig, amíg a térség két legerősebb hatalma, Magyarország és Velence megőrzi balkáni befolyását. E befolyás megszüntetését - lobbanékony természetének megfelelően - a vetélytársak gyors katonai legyőzésével kívánta megoldani. Látván azonban e kísérlet csaknem egy évtizedes eredménytelenségét, taktikát változtatott. Feladta a "mindent egy csapásra" elvet, igyekezett elkerülni, hogy egyidejűleg háborúzzék velük: ehelyett sorra felszámolta a helyi balkáni hatalmi központokat. Ahol pedig erre (a távolság, ellátási problémák stb. miatt) még nem érett meg a helyzet, ott vazallusságra és adófizetésre kényszerítene a korábban magyar és velencei (néhol genovai) függésben élő vagy velük együttműködő államokat (a Havasalföldet, Moldvát, a Krími Kánságot, illetve az egész Fekete-tenger vidékét).
Hunyadi Mátyás a róla készült híres domborműven
Így II. Mehmed uralkodása vége felé megvalósította tervét: a Magyar Királyság lényegében a Száva-Al-Duna vonalára szorult vissza, a korábbi ütköző vagy vazallus államok - az egykori Szerbia Nándorfehérvár környéki csücskét és Bosznia északi részét leszámítva - oszmán uralom vagy befolyás alá kerültek. Velence elveszítette keleti tengeri útvonalának néhány rendkívül fontos támaszpontját, a Balkán-félsziget nyugati és déli szegélyén lévő birtokai pedig alaposan összezsugorodtak, nem beszélve arról, hogy a Fekete-tenger oszmán beltengerré változott. Ezek után nem meglepő, hogy a világuralomról ábrándozó II. Mehmed 1480 táján már a korabeli világgazdasági centrum, a Földközi-tenger keleti medencéje és Itália megszerzését tervezgette. Nemcsak az 1456-ban elszenvedett kudarc, hanem ez a politika is okozta, hogy Magyarországot hosszú évtizedekig nem kereste fel szultánok által vezetett birodalmi hadsereg.
Mindez persze közel sem jelenti azt, hogy a hosszan elnyúló török-magyar határvonal mentén békés eseménytelenségben folyt volna az élet. Éppen ellenkezőleg: az utolsó nyílt háborús periódusban kialakult helyzet állandó helyi összecsapások közepette maradt meg lényegében változatlannak. A szemben álló felek ezekkel az összecsapásokkal puhatolták egymás erejét, s ezekben az összecsapásokban újra és újra bebizonyosodott, hogy az erőegyensúly továbbra is fennáll, és a helyzet még nem érett meg nagyobb vállalkozásokra.
A török várvédő- és portyázó katonaság:
Ezekben a - "békeidőkben" is szinte évről évre ismétlődő - összecsapásokban a két, egymással szemben álló határvédelmi szervezetnek jutott a főszerep, amelynek katonasága offenzív és defenzív feladatokat egyaránt ellátott.
A Magyarországgal határos északi török hódoltság vázát azok a boszniai és szerbiai várak alkották, amelyeknek sűrűsége és őrségszáma, a közös határhoz közeledvén, egyre növekedett. A török várak őrsége ebben az időszakban különböző gyalogos egységekből (azabokból, janicsárokból, müsztahfizokból, számszeríjászokból, fegyverkovácsokból, hajóácsokból és más kézművesekből), tüzérekből, valamint reguláris és hol hivatásos, hol katona-paraszti lovas kontingensekből állott. Az előbbiek közé tartoztak a fáriszok, más néven beslik, az utóbbiakhoz a martalócok és olykor a főleg pásztorkodó vlachok közül kiállított vojnukok. A török naszádos egységek kikötőhelyei a végvárak alatti folyószakaszokon (például a Markán Krusevacnál és a Dunán Galambócnál) voltak.
Bár a nagyobb várakban rendkívül nagy számú katonaság állomásozott (egy 1488. évi összeírás szerint Vég-Szendrőn például 1690 fő), belőlük természetesen nem teltettek volna ki azok a némelykor 10-15.000-es létszámú portyák, amelyek időről időre elözönlötték a Magyar Királyság határ menti területeit. A tömeget azok az eredetileg fél-reguláris, esetleg adókedvezménnyel, esetleg csak zsákmányolási lehetőséggel jutalmazott csapatok vagy önkéntesek adták, akiknek szolgálatait az oszmán hadvezetés többnyire csak hadjáratok alkalmából vette igénybe. Közülük különösen az akindzsik tettek szert félelmetes hírnévre, mivel hihetetlen gyorsan pusztították végig a célba vett területet.
Kezdetben az akindzsik javarészt olyan, pásztorkodó életmódot folytató ruméliai törökök voltak, akik bizonyos adók alól mentesültek. Mindnyájan fizetség nélkül, csupán kedvezményeik fejében és persze a zsákmány reményében vettek részt a hadjáratokban, hogy a rablott holmikkal és foglyokkal űzött kereskedésből egészítsék ki jövedelmüket. A 15. század közepe után azonban mindinkább elenyészett az akindzsi életmód és státus nomád és önkéntes jellege. Az állam fokozatosan állandó lakóhelyhez kötötte, telkekre ültette és földművelésre kényszerítette őket, illetve soraikat egyre nagyobb arányban töltötte fel eredetileg "rája"(adóköteles alattvaló) katonákkal. Az akindzsikat ekkor már inkább katonaparasztoknak kell tekintenünk, akik békeidőben ökreikkel földet műveltek, és a tized, illetve néhány más adó alól felmentést kaptak.
Könnyűlovas akindzsi harcos, a képen lova nélkül.
Jellegzetes fegyverük: török szablya, és fém buzogány.
A ruméliai akindzsik ekkoriban jól elhatárolható körzetekben összpontosultak, s az egyes "seregleteket" parancsnokaikról, az akindzsi bégekről nevezték el. A legjelentősebb csoportok a következők voltak: a Mihállu (Nikápoly, Plevna, Szófia és Smederevo vidékén), a Turahanlu (a Moreai-félszigeten), az Evrenosz-féle (Albánia, Dalmácia táján) és a Malkocs-féle (Bosznia, illetve időnként az Al-Duna vidékén, például Szilisztránál állomásozó) akindzsik.
Az 1470-es években a magyarországi portyák zömét a Mihál-fiak (Mihálogullari) és Malkocs-fiak (Malkocs-ogullari) szervezték és vezették. A Mihál-fiak közül ekkoriban két fivér tűnt ki aktivitásával és tehetségével: Ali bég és Iszkender bég. Ali az 1462. évi havaselvi hadjárattól kezdve a századfordulóig állandó szereplője a török-magyar összecsapásoknak. Iszkenderről jóval kevesebbet tudunk, de gyakran bukkan fel Ali oldalán (mint a kenyérmezei ütközetben is), hogy aztán a nyolcvanas évek második felében többnyire Délkelet-Anatóliában tartózkodjék. Ali bég kisebb megszakításokkal tizenkilenc esztendeig volt a vég-szendrői, hét éven át pedig a vidini szandzsák parancsnoka. Rendkívüli hírnév övezte, többek között azért is, mert 1461-ben Nándorfehérvár alatt ő csalta tőrbe és fogta el Mátyás nagybátyját, Szilágyi Mihályt. (Ennek jutalmaként nyerte el a vidini szandzsákbégséget.) Egyik legnagyobb haditette az a magyarországi betörés volt, amelynek során az oszmán csapatok 1474-ben Nagyváradot is feldúlták.
A Malkocs család zászlaját ekkoriban Báli bég emelte magasba. Ő is az 1462. évi havasalföldi hadjárat résztvevői között bukkan fel először, hogy azután szem előtt maradjon egészen a 16. század elejéig. Ez idő alatt egyebek között a boszniai, a vég-szendrői és a szilisztrai szandzsák élén is állt, és sok közös vállalkozást szervezett a Mihál-oglukkal. Így például a kenyérmezei ütközet előtti évben (1478) együttes erővel borítottak lángba és vérbe velencei és karintiai területeket.
A határvidéken felnőtt és ott szolgálatot teljesítő Mihál- és Malkocs-ogluk a végvári harcmód minden csínját-bínját ismerték. Ezért akkor is kikérték tanácsaikat és számítottak részvételükre, ha történetesen nem ők töltötték be a vég-szendrői vagy a bosznaszeráji (szarajevói) bég posztját. Hivatalosan ugyanis e kettő feladata volt a Magyar- és Horvátország (illetve néha a havaselvi és moldvai fejedelemségek) ellen intézett támadások szervezése és vezetése. Ezekre, úgy tűnik, rendszerint csak tartományuk gyorsan mozgó csapatait (a szpáhikat, az akindzsikat és a lovas önkénteseket) vitték magukkal, míg a gyalogságot a várak őrzésére hagyták vissza.
Szpáhi lovas katona páncélingben (inkább az 1500-as évek közepétől),
kerek pajzzsal, török szablyával és jellegzetes rövid "nomád" íjjal .
(folytatjuk) 
.jpg)
