A XI. század végén találkozunk Guden, palóznaki bíboros adományozó oklevelében először a püspök mellett tevékenykedő kanonok megnevezéssel. Az oklevél tanúsága szerint ekkor már a magyar püspökök mellett működött egy szervezet, a kanonokokból álló székes-káptalan. A káptalan tagjai a püspök vagy érsek tanácsadói, munkatársi voltak és egyben a székesegyház tagjai is.
Ezen túlmenően a káptalannak szerepe volt a püspök választásában is, ugyanúgy, mint a bíborosoknak a pápa megválasztásában.
A káptalan eredetileg a kanonokok szoros életközössége volt, amelynek belső rendjét szigorú szabályok irányították. Eleinte szigorú fegyelemben, nagy szegénységben, közös épületben éltek. Napjuk minden perce be volt osztva, hajnali 3 órától kezdve végezték a templomi szertartásokat. Vezetőjük, a prépost irányításával naponta 7-szer gyűltek össze a templomban zsolozsmázásra (közös imádkozás). Ezen kívül mindennap misét mondtak ill. hallgattak, összegyűltek a káptalan termében ájtatoskodásra és a káptalani szabályok felolvasására.
Később, miután a káptalanok meggazdagodtak, a közös vagyont felosztották a kanonokok egymás között és csak a közös életmód formális jegyeit őrizték meg. Azonban XIII. sz.-tól egyre több közéleti, hivatali tevékenységet vállaltak, afféle egykori közhivatalok lettek. Az egyes kanonokoknak külön tisztségeik és jövedelmük volt (olvasókanonok: lector, éneklőkanonok: kántor, őrkanonok: custos). Ehhez járult még az, hogy kötelességük és joguk volt az egyes plébániák ellenőrzése is.
A XIV. sz-tól a káptalan tevékenységének egyik legfontosabb része az írásbeli ügyek intézése volt, amolyan közjegyzői tevékenység. Joguk volt arra, hogy magánfelek kérésére vagy hatósági megbízás alapján közhitelű okleveleket állítsanak ki, magánosok által kötött szerződéseket hitelesítsenek. A király is adott nekik munkát, mert jelentős szerepet kaptak az állami adminisztrációban, a különböző adományozások adminisztrálásában, a különböző fellebbezési, rágalmazási ügyek kivizsgálásában, a peres ügyek lefolytatásában.
A káptalani oklevelek igen fontos és értékes történelmi források, mert ezek révén ismerhetjük meg a kor mindennapjait.
A középkori ember tisztelte a káptalan tevékenységét, mert vagyonának, jogainak biztosítóját látta benne. Az okleveleket, írásos dokumentumokat mindenki féltő gonddal őrizte. De gyakran előfordult, hogy valami mégis elveszett, megsemmisült (tűzvész, háborús cselekmények, stb). Sokszor előfordult, hogy egy család teljes levéltára megsemmisült. Az utódok nem emlékezhettek az oklevelek tartalmára, perbeli végzésekre. Szerencsére a káptalanban megőrizték vagy az oklevelek másolatát vagy azok kivonatát, így ott utána lehetett nézni és pótolni.
Tehát az emberek – mivel nem káptalan a fejük – nem tarthattak meg mindent az emlékezetükben, helyettük a káptalan „emlékezett” a múltra.
.jpg)
