Anyanyelv, nyelvhasználat, szaknyelv

Mifelénk a többségi nemzet nyelve, a szerb nyelv hatása többféle módon is megmutatkozik.

Gyakran szerb szavak keverednek a magyar mondatokba: megiszok egy szokkot (sok – szörp, lé, üdítő), kimentem az iszposztavába (ispostava – kirendeltség), az opstinában azt mondták, hogy… (opština – község, községháza), add ide a lemilicát (lemilica - forrasztópáka), stb.

Érdekes helyzet az, amikor pl. valamelyik vállalat nevét kell említenünk, ami végső soron lefordítható magyarra, de ilyen esetben értelmetlen lenne: Otpad (a hulladéktelep neve), Čistoća (a köztisztasági vállalat neve), Dimničar (kéményseprők vállalata) stb. Így ezek a szerb szavak bekerülnek a magyar szövegbe, és ez teljesen szabályos.

Hibázunk, amikor a szószerinti, azaz a tükörfordítás nem azonos a nyelvünkben használatos kifejezési formával. Pl. vozačka dozvola – hajtási jogosítvány (és nem vezetői engedély, hajtási engedély stb.) Persze mindez fordítva is érvényes: szökőkút – vodoskok (és nem beži bunar, ahogy viccesen emlegetni szoktuk).

Az viszont már nem vicc, amikor diákversenyen a magyar gyerekek érthetetlen szövegfordítást kaptak: villamosságtanból ki kellett számítani a sűrítő befogadóképességét, viszont a kondenzátor kapacitásáról volt szó, de a (nyilván nem szakmabeli) fordító szótárazott...

Igen zavaró lehet a szerbes hangzású mondatszerkezet: Potrebno je izmeriti napon. – Szükséges megmérni a feszültséget. (Helyesen: Meg kell mérni a feszültséget.)

Szerb környezetben torzulhat a szavak, a mondatok hangsúlyozása, a betűk kiejtése. Íme erre néhány példa: magyar gyerek - madzsar dzserek (gy → dzs), fehér tehén - feher tehen (é → e), kutya – kucsa, tyúk – csúk (ty → cs).

Nálunk a magyarul megjelenő tankönyvek zömében szerb nyelvről vannak lefordítva. A fordítónak ügyelnie kell arra, hogy a szakszövegekben a képletek, a grafikonok, a térképek esetében is következetes legyen a fordítás. Pl. a szerb szövegben I_s jelentése struja samoindukcije, magyarul viszont önindukciós áram, amit így jelölhetünk I_ö.

Anyanyelv, nyelvhasználat

Feltehetjük a kérdést, hogy magánügy-e a beszéd, a nyelvhasználat. A demokrácia, az emberi jogok szempontjából nyilván ez magánügy, ám tartanunk kell magunkat bizonyos közösségi, etikai és egyéb szabályokhoz. Pl. egy családon belül, a magánszférában mindenki úgy beszél, ahogy akar. Vegyes házasságban a gyerekek mindkét szülő anyanyelvét elsajátíthatják, de van, amikor az egyik nyelv dominál, illetve kizárólagossá válik. Ez a család magánügye.

A nyelvtani szabályoktól eltérő kifejezésmódot, szokatlan vagy újszerű szavakat használhatnak az írók, a költők – ezt költői szabadságnak tekinthetjük. Kezdő újságírókat viccelhet meg a lapszerkesztő azzal, hogy kilektoráltatja velük Ady Endre verssorait.

Az viszont már nem magánügy, és nem költői szabadság, ahogyan egy tanár a diákok előtt megszólal. Általában, amikor beszédünk által nyilvános kommunikációt folytatunk embertársainkkal, a szóhasználat, a mondatszerkezet, a szóbeli érintkezés nyelvezete nem magánügy, hanem közügy. Vonatkozik ez az írott szövegre is, különösen a sajtótermékek, a tankönyvek, a hivatalos dokumentumok esetében.

Sajnos mifelénk gyakran lehetünk tanúi a kétszeres félnyelvűségnek: sem magyarul, sem szerbül nem tud az ember folyékonyan, hibátlanul beszélni. Vagy bosszantó, fület sértő „hibridnyelvet” használ: mondataiban mindkét nyelv szavai keverednek, a hangsúlyozás is felemás. Ez a műveletlenség, a hanyagság, az igénytelenség, a környezet rossz példamutatásának a következménye.

Nemcsak a köznyelv, hanem a szaknyelv esetében is szokott ez így lenni. Egy szakember vegyen magának annyi fáradtságot, hogy tisztességesen megtanulja saját szakterületének terminológiáját – mégpedig lehetőleg mindkét nyelven, hisz olyan közegben élünk, ahol ez mindennapi velejárója az érvényesülésnek. Az anyanyelv tökéletesítése, a szaknyelv elsajátítása, idegen nyelv megtanulása legyen az önművelés, az önképzés egyik legfontosabb célja.

Hogyan tovább?

A szaknyelv jelentősége az ezredfordulón nem csökken, hanem fokozódik. Az európai integrációs elvekkel összhangban a nemzetközi tudományos, kulturális és egyéb történéseket, az elfogadott elveket figyelemmel kell kísérni. Nyilvánvaló, hogy ebben a kontextusban kellene megvalósítani az egységes anyanyelvi szaknyelvet, felszámolni a régióban mutatkozó szintkülönbségeket, összehangolni a szakágazatok terminológiáját, megalapozni az anyanyelvi kultúra hosszú távú stratégiáját. Érzelmektől fűtött véleménynyilvánítások széles skálája mutatkozik meg máris, kezdve attól, hogy nyelvünket a világörökség részévé kellene nyilváníttatni, egészen odáig, hogy az anyanyelvű oktatás csak az általános képzés szintjén lényeges (és kisebbségi helyzetben támogatható), míg a szakképzés nyelve már az úgymond magasabb szintű, az integrációs elveknek megfelelő elveket kövesse.

Nyilvánvaló, hogy itt a Vajdaságban is ki kell állnunk anyanyelvünk, nemzeti kultúránk megvédése mellett. Szaknyelvi vonatkozásban szorgalmazni kell a magyar nyelvű szakoktatást minden szinten, szaknyelvi lektorátusokat működtetni, a szakirodalmat anyanyelven is biztosítani kell, meg kell teremteni a lehetőségét annak, hogy a tanulóifjúság, fiatal szakembereink anyanyelvi közegben részesülhessenek képzésben, részképzésben, vagy továbbképzésben. Meg kell tanítani őket arra, hogy a szaknyelvi, terminológiai adatbázisok, katalógusok és bibliográfiák hogyan érhetők el.

Nálunk is létre kell hozni olyan szakmai testületet, amely kapcsolatot tart a régióban megalakult szakírók szövetségeivel, szaknyelvoktatási központokkal, a terminológiai adatbázisok fejlesztőivel, és tevékenyen vállal szerepet a szaknyelvvel kapcsolatos kutatásokban és alkalmazásokban. Felzárkózásunkat segítené pl. a következő témakörök vizsgálata: társadalom és nyelvhasználat, a szaknyelvek, a terminológia kérdései, szaknyelvi szótárak, a szaknyelvi kommunikáció lexikológiai, szemantikai és pragmatikai vonatkozásai, szakfordítás, tolmácsolás, a politikai nyelvhasználat, a diplomáciai nyelv sajátosságai, jogi szaknyelv, gazdasági és üzleti szaknyelv, a közigazgatás nyelve, az Európai Unió nyelvhasználata, a műszaki szaknyelv, a pedagógiai szaknyelv, a szaknyelvoktatás, szaknyelvi korpuszelemzés... Tevékenyen járuljunk hozzá ahhoz, hogy egységes legyen az Európai Unió magyar nyelvű terminológiája.

Ne engedjük meg, hogy az igények kimondása, és a felmutatható hazai kompetenciák hiányában leseperjenek bennünket, és vitális közösség helyett szétzilált és sorsára hagyott nemzettöredékként kezeljenek bennünket, legfeljebb azt felkínálva, hogy (a Magyariskola programra célozva, lásd itt) „embermentésként” az anyaország demográfiai és munkaerő-piaci igényeinek megfelelően esetleg odaköltözzünk.