Előzmények:
A Rajnai Szövetség, melyben vele szövetségben harcoltak különböző - elsősorban német (bajor, szász) - tartományok, felbomlóban volt.
1813 karácsonyára az ellenség már Franciaország határainál állt. Wellington 70.000 fős angol és spanyol hadserege délen kötött le jelentős francia erőket, a porosz, osztrák, orosz és svéd sereg pedig a Rajna mentén sorakozott és mintegy 300.000 embert számlált, amely napról napra csak nőtt, ahogy egyre több szövetséges tartomány csatlakozott a Napóleon demoralizált katonája volt.
1814 elején kezdetét vette az ún. Franciaországi csata. A koalíciós erők több irányban bevonultak Franciaországba, így a császárnak tovább kellett osztania amúgy is kis seregét. Három hónapos csatározások után, melyben Napóleon és marsalljai újra megmutatták, hogy a számbeli fölény ellenére is képesek meglepő győzelmeket aratni, és több szövetséges hadtestet vertek meg csatában, végül 1814. március 30-án a szövetségesek egyik hadteste bevette Párizst. Április 4-én Napóleon lemondott francia császári címéről
A fontainebleu-i békeszerződés(1) értelmében Napóleont Elba szigetére száműzték, ahol 1.000 fős sereget tarthatott fent a Császári Gárda alakulatából és évi 2 millió frankos illetmény járt neki. Április 30-án a szövetségesek visszaültették trónjára a Bourbonokat, személy szerint XVIII. Lajost, ezzel visszaállították a királyságot francia földön.
A "100 nap " amely megrengette a világot :
1815. február 26-a éjszakáján Napóleon 1.000 fős kicsiny hadseregével, - köztük 100 lengyel lándzsással, akiknek volt ugyan nyergük, de lovaik nem, és 300 helyi önkéntessel - elvitorlázott Elba szigetéről. Az egység 1815. március 1-én reggel szállt partra a Juan-öbölben. Ezzel kezdetét vette Napóleon utolsó kalandja.
Bécsben Wellington hercege (eredeti nevén: Arthur Wellesley) és Metternich egyetértett abban, hogy ha Napóleon partra száll Franciaországban, akkor közvetlenül Párizsba fog vonulni. Feltételezésük helyesnek bizonyult. A császár az éjszakát Cannes kis halászkikötőjében töltötte, de nem időzött ott sokáig. Egyetlen esélye, mint ahogy saját maga megfogalmazta, az volt, hogy ha "gyorsabban halad, mint érkezésének híre", akkor a visszatérése és előrehaladásának sebessége által kiváltott sokkhatás révén minden ellenállást elsöpör.
Első nap, mintegy száz kilométert tettek meg, miközben lovakat és öszvéreket rekviráltak a gyorsabb előrehaladáshoz. Napról-napra előre, észak félé, Grasse-on és Sisteron-on át, katonák csatlakoztak hozzá, keményen harcoló férfiak, akik előbányászták egyenruhájukat, levettek egy muskétát a stráfkocsiról, és beálltak hátul a sorba. Az első igazi próbatétel elé március 8-án Laffrey-nél, Grenoble mellett kerültek, amikor az 5. ligne-i hadosztályból egy 700 fős zászlóalj állta el útjukat. Napóleonnak elég embere volt arra, hogy félresöpörje ezt az alakulatot, de szigorúan megparancsolta, hogy a Párizs felé vezető úton egy puskalövésre se kerüljön sor. Helyette utasítást adott, hogy a Marseillaise-t játsszák, és a trikolort tegyék közszemlére, a császárság és a forradalom a Bourbonok által betiltott jelképeit. Napóleon odalépett az 5. hadosztály muskétásaihoz, akik rászegezték puskáikat, kitárta kabátját és így szólt: "Ha le akarjátok lőni császárotokat, itt vagyok!". Napóleon jól ismerte a katonái szívéhez vezető utat. A hadosztály emberei "Éljen a császár!" felkiáltással felemelték fegyvereiket, és csatlakoztak a császárhoz. A nap folyamán később csatlakozott hozzájuk a 7. ligne-i hadosztály is, és aznap éjjel Grenoble népe megnyitotta kapuit, amikor a helyőrség csapatai feltették a háromszínű kokárdát zubbonyaikra. És ez így ismétlődött a Lyonon át Párizsba vezető úton végig.
Napóleon visszatér. Végig a párizsi úton
éljenző katonák ünnepelték és csatlakoztak hozzá.
A császár korábbi tábornokai vegyes érzelmekkel hallgatták Napóleon visszatérésének hírét. A legtöbben megdöbbentek, néhányan viszont el voltak ragadtatva. Egyesek visszavonultak birtokaikra, hogy ott várják ki az elkövetkező eseményeket, mások külföldre szöktek, megint mások előkeresték kardjukat, és arra készültek, hogy ismét csatlakoznak a császárhoz. Néhányan halottak voltak, mint Junot tábornok, aki öngyilkosságot követett el, vagy haldokoltak, mint a felbecsülhetetlenül értékes Berthier, aki kiesett (vagy kiugrott, ez még ma sem tisztázott pontosan) egy ablakból. Ney marsall volt az egyetlen, aki számított; ekkor a királyi hadsereg marsalljaként szolgált. A mindig lobbanékony Ney, a királyság visszaállításakor hűséget fogadott a Bourbonoknak, így most elhagyta Párizst egy különítménnyel, és azt ígérte, hogy a császárt vasketrecben hozza vissza, de buzgalma nem tartott sokáig. Auxerre-ben emberei dezertáltak, majd rövid gondolkodás után maga Ney is átállt Napóleonhoz, így a Bourbonok franciaországi helyzete kezdett összeomlani.
Március 16-án, egy nappal Ney átpártolása után XVIII. Lajos francia király kiáltványt tett közzé, amelyben - meglepően nagyvonalúan - felmentette tisztjeit hűségesküjük alól. Március 19-én kocsiba ült, és észak felé, a mai Belgiumba szökött. Huszonnégy órával később, 1815. március 20-án Napóleon bevonult Párizsba, s az éljenző párizsiak tömege diadalmenetben vitte őt a Tuilerie-kbe. Április 10-én ismét Napóleon volt Franciaország ura.
A katonai- és politikai helyzet Napóleon visszatérése után:
Napóleon Elbáról való elindulásának híre, előrehaladásának gyorsasága Franciaországon keresztül, s a franciák közötti népszerűsége zavarba ejtette az európai koalíció küldötteit Bécsben. Franciaország népe nyilvánvalóan jobban kedvelte, mint Lajost, s mivel az utóbbi oly gyorsan elhagyta trónját, joggal merült fel a kérdés, vajon ésszerű lépés-e háborút indítani egy olyan uralkodó visszahelyezése érdekében, akit Franciaország népe oly határozottan elutasít? Ez rövid ideig kétséges volt. Végül 1814. március 13-án a meghatalmazottak egységesen kijelentették, hogy feltétlenül támogatják XVIII. Lajost, Napóleont pedig törvényen kívülinek nyilvánították. Négy nappal később Nagy-Britannia, Ausztria, Poroszország és Oroszország kötelezte magát, hogy egyenként 150.000 emberrel harcba száll, egészen addig, amíg "Bonaparte tökéletesen képtelen lesz arra, hogy újabb bajokat keverjen".
Napóleon barátságos ajánlatot tett Nagy-Britanniának és Ausztriának, amelyben kinyilvánította, hogy betartja az előző háborút lezáró párizsi béke pontjait, s hogy békét kíván, de Metternich kereken elutasította az ajánlatot, a régensherceg pedig felbontatlanul juttatta vissza levelét. A háború elkerülhetetlennek látszott, pláne hogy miközben a béke olajágát nyújtotta, Napóleon is megkezdte katonai előkészületeit. Ám egy hadsereg felállítása a szövetséges hatalmak megfélemlítésére, s ha lehet, legyőzésére, egyszerre jelentett politikai és katonai problémát. Napóleon vonakodott újra bevezetni az általános sorozást, melynek eltörlése egyike volt Lajos népszerű intézkedéseinek. A 200.000 fős királyi hadsereg egy az egyben átállt mellé, s április-május folyamán másik 50.000 visszavonult veteránt és szabadságoltat hívtak vissza zászlaikhoz. Ott volt továbbá az "1815-ös korosztály", körülbelül 150.000 ember. Napóleon lemondása előtt, - legalábbis papíron - ezeket a férfiakat behívták, tehát most vissza lehetett hívni őket a sorozóhelyekre anélkül, hogy új és provokatív kiáltványra lett volna szükség. Ezekkel az eszközökkel 1815 áprilisának végére mintegy 300.000 ember került be a francia hadsereg soraiba.
A szövetségesek is visszahívták csapataikat. Szándékuk, - miként 1813-14-ben is - az volt, hogy elsöprik Napóleont, és haderejét öt különböző fronton osztják meg. Barclay de Tolly 150.000 orosz felett tartott seregszemlét Németországban. Schwarzenberg herceg, aki Napóleont utoljára kívánta látni, 200.000 osztrákot gyűjtött össze, hogy a Fekete-erdőn keresztül elözönölje Alsace-ot és Lorraine-t. Újabb 75.000 osztrák katona a Riviérán, majd fel a Rhône mentén Lyon irányába készült előrehatolni, de e hatalmas seregek összegyűjtése időt vett igénybe. Mindez idő alatt a legnagyobb erőfeszítést Wellington herceg tette, aki június végére 110.000 fős brit, holland és hannoveri csapatokkal Brüsszel körül állomásozott. Balszárnyát. Blücher marsall 117.000 porosza képezte, akik Liege-nél gyűltek össze, hogy a Meuse-ön keresztül Namurba nyomuljanak előre.
Eközben a brit alsóházban a "whigek" tiltakoztak: "A Bourbonok saját tévedésük miatt ismét elvesztették a trónt" - jelentette ki egy képviselő. "Szörnyű lenne hadat üzenni Franciaországnak azért, hogy olyan kormányt kényszerítsünk a népre, amelyet az nem akar." Ezt a véleményt mindössze 72 szavazat támogatta, 273-an ellene voksoltak. Amíg viszont nyíltan hangoztattak efféle eszméket, Napóleon előnyt kovácsolhatott belőlük, vagy úgy, hogy megállapodást ér el, vagy úgy, hogy megnöveli az intervenció költségvetését azáltal, hogy demonstrálja, képes újabb háborút viselni. Az elkerülhetetlen haladék, amíg a szövetségesek haderői gyülekeztek, lehetőséget adott a számára, de szükséges volt, hogy megfontolja az időzítését. Ha vár, több embert teremthet elő és képezhet ki, de legjobb esetben is néhány hét múlva az ellene felvonultatott szövetséges csapatok létszáma minden egyes nappal egyre inkább felül fogja múlni az övét. Mint 1813-14-ben is, döntő győzelemre volt szüksége, hogy kényszeríthesse a szövetségeseket békeajánlatának elfogadására, s arra, hogy ő foglalja el a trónt. Minél hamarabb tudja kikényszeríteni a döntő összecsapást, annál jobb kilátásokkal nézhet a jövőbe.
A nyilvánvaló célpont Wellington és Blücher volt. Olyan híresztelés járta, hogy a két parancsnok között nézeteltérés támadt a stratégia tekintetében, s hogy seregeik nem álltak egyesített parancsnokság alatt. Mivel a britek Brüsszelben, a poroszok keletebbre, Liege-ben összpontosultak, Napóleon remélhette, hogy seregével a kettő közé vonulhat, s külön-külön megverheti őket. Tábornokait hátrahagyta szárnyai biztosítására s az esetleges franciaországi lázadás megakadályozására, majd fő seregével észak felé vonult. Mire 1815. június 14-én erőit közvetlenül a belga határtól délre összpontosította, hadereje 90.000 gyalogost, 22.000 lovast, és 366 ágyút számlált.
A Wellington parancsnoksága alatt álló angol-holland sereg 79.000 gyalogosból, 14.000 lovasból és 196 ágyúból állt. Az embereknek csupán egyharmada volt brit, és kevés veterán akadt közöttük. A csodálatos spanyolországi hadsereg túlnyomó része még nem tért vissza az Egyesült Államokból. Egy hadtest felett Orange ifjú hercege parancsnokolt, aki három évet töltött Wellington vezérkarában a spanyolországi harcok idején. A 2. hadtest a veterán Sir Rowland Hillé volt. Ott volt Picton, Kempt és Colbourne is. A lovasságot és a lovas tüzérséget Lord Uxbridge vezette.
Wellington meg volt győződve arról, hogy Napóleon támadása esetén keresztülsöpörne Mons-on, Brüsszeltől délnyugatra, az angol-holland jobbszárny körül, hogy elvágja a tengertől. Amikor a hadjárat végülis megkezdődött, Wellingtonnak módosítania kellett ezen véleményét, de akkor már majdnem túl késő volt.
Blücher marsall serege széles arcvonalban felsorakoztatva négy hadtestre oszlott, összesen 117.000 emberrel, köztük 12.000 lovassal és 296 ágyúval. Az 1. hadtest Zeiten parancsnoksága alatt Charleroi közelében állomásozott, a 2. Pirch vezetésével Namurnál, a 3. Thielemann vezetésével Cincy-nél, a 4. von Bülow parancsnoksága alatt pedig Liege-nél. A főhadiszállás Namurban volt, közel nyolcvan kilométerre (vagyis jó egynapi lovaglásra) Wellington brüsszeli bázisától. Napóleon ebben a széttagoltságban látta a lehetőséget.
1815 júniusának közepére Napóleonnak sikerült északi hadseregét a belga határ mentén koncentrálnia anélkül, hogy ténykedése a szövetségesek értesülésére jutott volna. A határ másik oldalán Blücher gyűjtögette haderőit Charleroi-tól északra, míg Wellington arra készült, hogy megvédi Brüsszelt, s Mons-ra figyelt. Az első lépést a császárnak kellett megtennie, aki június 15-én le is sújtott.
Gebhard Leberecht von Blücher marsall,
a porosz seregek vezetője.
folytatjuk 
.jpg)
