Az “ÉN GENERÁCIÓ” és kultúrája

“ Minden fejreáll holnap
Ránk már senki sem szólhat
Nem kell többé a szentbeszéd
Ez egy másik nemzedék ...
Mondtuk szépen és durván
Lelkünk ébredő vulkán
Kitörni kész s ami régi, mind elég
S jön az újabb nemzedék” ...¹

... hangzott el a búcsúdalban, és a középiskolából kikísértünk még egy generációt a nagybetűs életbe. 

Ez a generáció már nem a „mi” generációnk, a választott dal szövege is arról árulkodik, hogy előttünk az „Én generáció” büszke tagjai vonultak fel, teljes pompájukban.

Magát az Én Generáció (Generation Me) fogalmát amerikai szociológusok hozták létre, hogy körülírják és összefoglalják az 1970-es években és azután született amerikai fiatalok élet- és viselkedésmódját. Azt, hogy a globalizáció folyamata nem csak a McDonald's terjedésére értetendő, bizonyítja az is, hogy (igaz kicsit megkésve) egyre inkább tért hódít nálunk is erre az új nemzedékre jellemző életérzés.

Mik is lennének ennek a már posztmodern generációnak az ismertetőjegyei? Elsősorban a túlméretezett individualizmus és a hagyományos értékek elvetése, felcserélése új eszmékkel. „Isten halott”²  - jelentette ki több mint egy évszázada Friedrich Nietzsche. E két szóval a fiatalok körében oly közkedvelt német filozófus nem csupán egy felvilágosodott ateista álláspontot képvisel, hanem egy új korszak prófétájaként lép fel. Egy olyan új korszak eljövetelét dicsőíti, amelyben az ember nem ismer el egyetlen magasabb értéket sem önmagánál és földi léténél. Nietzsche szerint a kétezer éves nyugati keresztény-demokratikus értékrendszer hagyománya nem más, mint a „rabszolga-moralitás” megnyilvánulási formája, amely a várt erkölcsi növekedés és felvilágosodás helyett dekadenciába sodorta az emberiséget. Ezért szükséges minden meglévő érték átértékelése, főként a tolerancia, a szolidaritás és az egyenlőség elveinek felcserélése más, az emberek számára természetesebb értékekkel, mint amilyenek az elszántság, a függetlenség, az egyediség és a szabadság. Az értékek átértékelése lehetővé teszi majd az emberi faj számára, hogy az evolúciós létra egy új fokára lépjen, hogy az emberek túlszárnyalják önmagukat, és „emberfeletti emberekké” váljanak³. Nietzsche minden reményét abba fekteti, hogy az új generáció, az emberfeletti emberek generációja új kultúrát fog teremteni.

A régi, elfáradt, racionalista és mértéktartó Apollói kultúrát felváltja majd az új, mértéktelen, szabad és zseniális alkotóerővel bíró Dionüszoszi kultúra. Vajon a mai fiatalok mennyire illenek ebbe a fejlett emberről alkotott képbe? És, vajon teljesítik-e a hozzájuk fűzött elvárásokat? Nem kétséges, hogy az új nemzedék tagjai rendelkeznek a filozófus által ajánlott pozitív személyiségjegyekkel. A mai fiatalok függetlenek, vállalkozó szelleműek, műveltek, informáltak, autonómak, versengők, és mindenek felett: magabiztosak. Ennek az új nemzedéknek nincs már szüksége transzcendens célokra, az ő filozófiájuk a Carpe diem-ben merül ki. Mégis, az általuk létrehozott kultúra nem nevezhető Dionüszoszinak. Úgy tűnik, Dionüszosz isten kezéről egy másik mitológiai alak csapta le a hatalmat, név szerint: Nárcisz. A mítosz figyelmeztet bennünket, hogy Nárcisz (Narkissos) vesztét a saját maga, illetve tükörképe iránti szerelem okozta. Kevésbé ismert része a történetnek egy átok, amelyet Nárcisz magán hordozott, és amely szerint soha nem ismerheti meg önmagát, kivéve külső jegyek és mások visszajelzése alapján. A XIX. század végén Sigmund Freud, a pszichoanalízis atyja e mítosz segítségével alkotta meg a nárcizmus kifejezést, amely azóta az önimádat szinonimájaként szerepel. Ettől kezdve a nárcizmus alatt nem gondolhatunk csak önmagunk kedvező megítélésére és megbecsülésére; a fogalom egy másik jelentést is hordoz, mégpedig azt, hogy saját magunkat indokolatlanul tartjuk nagyra, alaptalan és túlzott önbizalommal rendelkezünk.



A nárcisztikus személyiség hamis énképpel rendelkezik, és ebből eredően, téves értékrendszert alakít ki. Manapság viszont ez a probléma nem csak egyéneket érint, hanem, úgy tűnik, egész társadalmakat. Ezt a jelenséget problémaként Christopher Lasch kortárs amerikai filozófus fogalmazta meg még 1978-ban Az önimádat társadalma (The Culture of Narcissism) című könyvében. Hogy Lasch elemzései nem helytelenek, alátámasztja az a tény is, hogy egyre több szó esik e problémáról, és nem csak szakemberek körében... A „mindennapok embere” is észleli, hogy „itt valami nagyon nincsen rendben”. Manapság a siker és a jó megjelenés csakhogy nem társadalmi követelménnyé vált. Mindenkinek hírnévre, sikeres karrierre, egyediségre, elismerésre, tökéletes testre, örök fiatalságra kell vágynia - a piacot eltelítő valóságshow-k, „trendi cuccok”, továbbképzések, önbizalom növelő kurzusok és plasztikai beavatkozások pedig instant megoldásokat nyújtanak a vágyak valóra váltására.




A média egyre nagyobb szerepet tölt be életünkben, és a nárcizmus kultúráját terjeszti. Hírnév, csillogás, ismertség ismertségért, jó jegyek az átlagért; mind egy olyan normarendszer elemei, amelyben a teljesítmény látszata sokkal fontosabb, mint a valós teljesítmény. Ahogy Lasch mondaná: ” Ma az emberek olyan elismerésre vágynak, mely nem tetteiknek, hanem személyes tulajdonságaiknak szól... Inkább irigyeljék, semmint tiszteljék őket... Az önbecsülés mások elismerésének és tetszésnyilvánításának a függvénye lett”⁴. Ma mindenki önmagáért és a mának él, a hagyományok ugyan úgy, mint a következő nemzedékek jóléte, elveszítették jelentőségüket. Csökken a másik ember iránti érdeklődés, gyengül a kötődés, segítőkészség, összetartozás érzése. Az önimádat belső építménye burokként veszi körül az embereket, és tartja őket távol másoktól.



Mivel a nárcisztikus személyek számára nehéz az érzelmi kötődés, de folyamatos figyelmet követelnek, nehezen teremtenek barátságokat és párkapcsolatot, habár vágynak rá. Az őket körülvevő személyeket eleinte idealizálják, majd hamar „kiábrándulnak”. Viszont az elidegenedésen kívül a nárcizmus kultúrája más veszélyeket is hordoz. A leggyakoribb és legkárosabb az, hogy a fiatalok képtelenek megfelelni saját elvárásaiknak, illetve a környezetüktől vélten elvárt túlzott követelményeknek. Ennek következményeként egyre csak növekszik a szorongó, depressziós, öngyilkos hajlamú, táplálkozási rendellenességekkel küzdő és szenvedélybeteg emberek száma. Régen a családtagok, esetleg lelki pásztorok nyújtottak támaszt, ma a legjobb esetben pszichológushoz, gyógyszeres kezelésekhez folyamodnak az emberek, de gyakrabban magukba fordulnak, és képtelenek feldolgozni az önmegvalósítás kudarcát. A kérdés az, hogy vajon lehet-e még Nárciszból Dionüszosz? Hozhat-e létre egy „Én generáció” még valami igazán újat és hatalmasat? A válaszra még várni kell. Egyelőre marad a szkepszissel átszőtt remény, amelyet az idősebb generációk mindenkor táplálnak az új nemzedékekkel és értékeikkel szemben.


Salvador Dali "Metamorphosis Of Narcissus" című festménye

---

¹ A No Thanx együttes Egy másik nemzedék (2007) című dalának refrénje.
² Friedrich Nietzsche, Vidám tudomány, 125. (Az esztelen ember) aforizmája.
³ Nietzsche híres Emberfeletti ember (Übermensch) fogalmáról bővebben az Imígyen szóla Zarathustra című művében értesülhetünk.
⁴ Christopher Lasch, Az önimádat társadalma, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1984.