Szülőházam fölött dobbanó szívvel

1. rész
2. rész
3. rész

Visszatérve Ada fölé: … Nem dél felé húztam el, hanem jó élesen balra kanyarodtam a repülőmmel, és még egyszer elrepültem a Tisza fölött, pontosan ellenkező irányban, észak felé.
Fokozott szívdobbanásaim, a „látászavar” és az emóciók már rendben voltak. Hideg fejjel dolgoztam tovább. Várakozásaimat meghaladó minőségű fotókat sikerült akkor odafentről készítenem. Ezek az első színes légi fotók Adáról, ráadásul egy adaitól. Nem egyik, vagy másik torony tetejéről, egy silóról, vagy akár az eperfámról (ami már nincs meg, barack és fenyő van most a helyén) készültek a fotók, hanem jóval magasabbról, 120-150 méterről, egy száguldó repülőgépből. Persze egy repülőnek ez nem nagy magasság, vagyis minden viszonylagos, azaz relatív, ahogy Einstein is megmondta. De beleszédül az ember, amikor ránéz a fotókra, pláne ha nem szokta meg a magasságot. (Lásd az alábbi légi fotókat, és az élménybeszámolóm 1. és 2. részében a képeket).

Egy tenyérnyi település a folyó partján végeláthatatlan síksággal a háttérben (nyugatra). Kétséget kizáróan ez is Ada, 1985. augusztus 01-én. A látott és képzelt világ itt kiegészül egymással. A fotón a helybeliek valószínűleg be tudják azonosítani a katolikus és pravoszláv templomot, a Potisje szerszámgépgyár komplexumát, és a Topolyai utat is (ez nehezebb lesz).
(Fotó: LáVa)

Az adai Üdülőközpont 1985. augusztus 01-én a labdarúgópályával és a medencekomplexummal. A kép felső részén a Tisza (akár egy „csatorna csíkja”) és az erdősávok a két partján. Tájolás: észak balra, kelet fönt, a repülő délre száll.
(Fotó: LáVa)
Ada légterében még egy utolsó nagy kört akartam megtenni. Észak felé repültem a Tisza fölött egészen a kompig, ott ball emelkedő kanyart vettem, elszálltam egyenesben a lóversenypályáig, onnan enyhén ismét balra kanyarodtam, elhúztam a Potisje szerszámgépgyár fölött, ahol ifjú gépészmérnökként kb. 2000 alkalmazottal együtt dolgoztam én is valamikor. (Azok voltak a szép idők, igazi gépésznek való feladatokon dolgoztam, rendszeresen megkaptuk a tűrhetőnek mondható fizetést). Felülről láttam, hogy a piactér ki lett bővítve az ötödik utcai bejáratával, az egykori Laták Dávid háza helyén. Cseréptörmelékkel szórták le, mely piroslóan vonzotta a tekintetemet. Még egy dologra felfigyeltem. Az üdülőközpont fürdőmedencéi fölött repülve vettem észre, hogy ott sehol senki, augusztus elsején, déltájban, ragyogó időben. Nem értettem, kétszer is jól odanéztem, de a kép nem változott. Hogyan lehetséges, hogy az üdülőközpont területe teljesen üres? Ilyen még nem volt idáig, nem is hallottam ilyesmiről. Mintha „marslakók” tüntették volna el a fürdőzőket. Az utcákon is kevés volt az ember, jármű sem mozgott. Később mesélték az emberek, hogy az egészségügyi felügyelőség betiltotta a fürdőhely használatát két napra, mert valamilyen járvány megelőzése céljából fertőtlenítésre került ott sor. Én erről tehát nem tudtam, akkor még nem volt mobiltelefon, nem értesülhettem az otthoni friss hírekről, ugyanis akkor már harmadik hete táboroztunk a szabadkai sportrepülőtéren. Az egészségház irodájában dolgozó lányok mesélték később, hogy amikor meghallották a repülőgép zúgását, mindannyian felugráltak asztalaiktól és az ablakokhoz siettek. Először a szoba egyik felén lévő ablakokon kukucskáltak, majd átszaladtak a másik oldalra, az ellenkező égtájra néző ablakokhoz. Mert repülőgép ilyen alacsonyan ritkán repül a város felett. „Ez biztosan a Laci…” mondák. Igen, én voltam. Fejük felett a gépemet akkor figyelhették meg jobban, amikor a befejező széles kört tettem meg (lásd a fotót Ada központjáról a 2. részben). Búcsúzásként billentettem a gép szárnyaival egyet balra, majd egyet jobbra, és a mágnestű szerint kormányozva bevettem az irányt Törökbecse felé, pontosan délre, miközben emelkedőre állítottam a repülőgépet, felmentem 500 méterig. Viszlát Ada! Mohol fölött már ezen a magasságon haladtam, szépen kivehető volt a település szabályos négyzetes formája, rácsszerűen elhelyezkedő (egymást derékszögben keresztező) utcáival.


Indulás a Valkai soron kialakított repülőtérről az An-2 típusú repülőgéppel.

Ada fölött 1200 méteren. Széliránymérés ejtőernyős ugrás előtt,, földet érés a Lóversenypálya központi részén. 1987. augusztusa.

Adáról később más légi fotók is készültek különböző repülések alkalmával. Elsőként megemlíteném az 1987. augusztusában megrendezet nemzetközi lóversenyt (ügető és galopp) amikor kísérőrendezvényként nagyszabású légi parádét is tartottak. Ennek társszervezője, és egyúttal felelős lebonyolítója is voltam. A lóverseny futamai között előre meghirdetett szünetek voltak, ebbe kellett beilleszteni a légi bemutató számait. Megcsináltuk. Volt egy nagyszerű csapat, mely képzett és elszánt repülősökből, ejtőernyősökből, léggömbös kollégákból, modellezőkből és kapcsolattartó rádiós munkatársakból, felvételezőkből (hárman kamerával) állt. Velük lehetett nagyot vállalni és nagyszerűt alkotni. Egy rádiós és egy videós állandóan mellettem volt, közvetlen irányításom alatt állt. Az adaikon kívül Szabadkáról, Becséről, Belgrádból, Prijedorból, Szegedről, Hódmezővásárhelyről és Bécsújhelyről (Wienerneustadt) érkeztek légi sportolók.


A „Furtenbach” Wienerneustadt-i hő léggömb felszáll az adai Lóversenypályának központi részéről, 1987. augusztusában, fedélzetén a pilóta, Varga Gyurka a videóval és Tóth Andrea repülni óhajtó kis-nagylány, ma már biológia tanárnővel.

Most igazán jól jött a magyar, a szerb és a német nyelvtudásom. Nagyobb felkészülésre, tréningre a résztvevőknek nem volt lehetőségük. Mégis, egyetlen egy hiba nélkül lezajlott a nagyszabású, dinamikus program. Volt több föl- és leszállás, berepülés, eltávolodás, egyedi és csoportos ejtőernyős ugrások, sárkányrepülés. Ha jól emlékszem, mintegy 10.000 néző láthatta mindezt élőben. Legnagyobb gondot és veszély a közönség soraiból ellenőrizetlenül beszaladgáló amatőr videósok jelentették, akik talán úgy gondolták, hogy a pénzükért megvásárolt kamerával rögtön csodagyerekek lettek, nem is sejtve mekkora veszélynek teszik ki magukat a leszállópályán.


A töltés mellett ideiglenesen kisegítő repülőtér volt 1985 augusztusában egy légi bemutatón. A repülés után épen leszállt szabadkai Vuk-T vitorlázó repülő látható a képen két kis öcskössel és a csősszel, ki a repülő láttán megtáltosodott, és mindenáron fényképezkedni akart.
Segéd repülőtereknek használtuk a Valkai soron lévő mezőgazdasági területet, és ötletem szerint már 1985-ben a Tisza töltése melletti kaszáló sávot, ahol emlékezetem szerint az ötvenes évek vége felé szállt le és föl itt repülőgép. Visszaemlékeztem gyermekkoromra, mint „csumagyura”, apám biciklijének kormányára szerelt gyerekülésből néztem végig az odasereglett emberekkel együtt a légi attrakciót. A strand följárójánál a töltés mellett fölszállt megy duplaszárnyas repülőgép, a levegőben körözni kezdett, majd kimászott belőle egy ember, leereszkedett a repülőből kilógó kötéllétrán, és végezetül ennek végén csak a fogaival kapaszkodva lógott, miközben széttárta kezeit, lábait. A levegőben legalább még két kört írt le így a repülőgép. Olyan egyszerűnek látszott ez, de mégis félelmetes volt. Tapasztalt pilótaként ma már másként tekintek erre, ha ülés van a fenekem alatt, és egy jó repülőgép botkormányát fogom, bármilyen csavaros útvonalon elvezetem a repülőt.



Visszatérve a repülős bemutatóra és a fotózásra, az egyik felszálló léggömbből színes fotók készültek (ezt nem én szerveztem), a másikból pár perces videofelvétel is. Mivel ez az utolsó műsorszám volt, a mellettem teljesítő kamerást beszültettem a léggömb kosárba, melynek pilótájával már korábban egyeztettem. Mikor közöltem a videóssal, Varga Gyurkával, mi az elképzelésem, arra kért, hogy leülhessen még egy pillanatra, és megigyon egy sört. Leülhetett, de sört nem kapott (csak utána). Végül önszántából vállalta a küldetést, és felszállt. Képes volt vállalni a váratlan szerepet, és mondhatom, hogy ez alkalommal is a feladat magaslatán állt. Évekig pozitív élményként mesélte a ballonozását.

A DTD közvállalat által felújított töltés Adánál a strand és a csónakkikötő közötti részen. A felvétel párás légköri viszonyok közepette készült egy Dauphin típusú helikopterből 1988. júliusában. (Fotó: LáVa)


A következő légi fényképezés: Az Újvidéki televíziónak annak idején volt egy népszerű sorozata, amelyben bemutatta Vajdaság egyes városait. Városnézőben (Varošarije) cím alatt futott a közkedvelt műsor, és 1988 júliusában Adán is forgattak. Ada talán legvirágzóbb korszaka volt ez, a gazdaság és kulturális élet is fellendült akkoriban. A forgatási napon Ristić, a rendező helikopterrel érkezett. A lóversenypályán kialakított helyodromon szállítottuk le a modern csodamasinát. Mi repülősök voltunk megbízva a fogadásával. Az ideillő fontos részletek: a Vajdaság Autonóm Tartomány tulajdonában lévő helikopter pilótái szívesen tettek egy ismerkedő kört Ada fölött. Felajánlottam a kalauzolásomat. Nekem is jól jött, még sosem repültem helikopterrel. Csupa véletlenül nálam volt Yashica típusú fényképezőgépem. Ivo Eterović, Tito egykori személyes fényképésze is a helikopterben volt, megismerkedtem vele. A magasból fotóztunk, ő balra, én jobbra az ablakokon át.

Ide kívánkozik még egy fotózással kapcsolatos történet. Egy vállalkozó kedvű hölgy bátor tettéről van szó. Wolford Nagy Erika 2004. augusztusában beült egy motoros sárkányrepülő utas ülésébe, digitális fényképezőgéppel a kezében felvitette magát Ada légterébe. Fotósorozatot készített, több kiváló, maradandó fotó is készült. Hozzám képest (lásd 1. részt) ideális helyzetben fotózott, idillikus körképezésre való léggömbtúrán, és nem egy száguldó repülőgépből, amit közben irányítani is kell. A léggömbről történő fényképezés egyetlen hátránya talán csak az, hogy nem lehet mindég éppen arra haladni, amerre szeretnénk. Megemlítem, hogy láttam már Csincsik Róbert motoros sárkányrepülő minőséges fotóit is.

Élménybeszámolómban ismertettem azt az emlékezetes repülésemet, amikor először repültem szülővárosom, Ada fölött. Ezt a repülésemet a rákövetkező héten odahaza egy motorcsónaktúra követte (halász ladik + Tomos 4-es motor). Ezúttal nem fentről, hanem lentről találkozhattam a Tiszával. Elhívtak horgászni a Sárga part felé. Hihetetlenül hosszúra nyúlt az utunk a kiszemelt célig (kb. 3 km), mennyivel gyorsabban száguldhattam a repülőmmel… A Tisza most ráadásul kimondottan szélesnek tűnt, temérdek víz mindenfelé. A „csatorna” (a Tiszára gondolok) és fél Bácska körberepülése nem tartott tovább másfél óránál (lásd az élménybeszámolóm 1. részében a repülős könyvecske bejegyzéseit az időtartamról: 1 óra 40 perc, felszállással – leszállással együtt). Elhatároztam, nem is megyek többé csónakkal horgászni „ilyen messzire”. Azért szeretek kajakozni a Tiszán, sőt már leeveztük a Zenta-Ada szakaszt is. Ezzel az utunkkal kapcsolatban is megmutatkozott a korábban emlegetett relativitás elve… Kora délután, tűző napon, a Bátkával szemközti partközelben, a víkendtelep mellet haladtunk. Páros lepkeevezőkkel egy ütemre lapátoltunk. Egy férfi és két hölgy fürdött a Tiszában. „Jó napot, hová tetszik evezni?” - szólt a köszönés és egyben a kérdés is. „Jó napot, jó fürdést, Adáig” szólt a válasz. „Akkor húzd rá, hogy legalább vacsorára odaérjenek, ne csak a maradékra…” - kaptuk nyomban a kontrát. Elmosolyodtam, és valóban belehúztunk. Nesze nekünk relativitás. Sokféleképpen megéltem már ezt a mi gyönyörűre teremtett Tiszánkat kiskoromtól idáig, minden évben. Ez a kajakos túra is új élménynek számított. Közben eszembe jutott, amit a repüléssel kapcsolatban már korábban leírtam. Valakiknek nagyon igaza volt és lett, mikor íratlan szabályba foglalta a repülősöknél: csak tapasztaltabb növendék „sasfiókákat” engedhetnek szülővárosuk, szülőházuk, vagy akár családi házuk fölé első alkalomkor (lásd az íratlan szabályokat az 1. rész kezdetén).
Széles a folyó, gyönyörűen csillog a víz. A Tisza közepén vagyok, kiléptem a kajakból, hogy megmártózzak. Valahol Adától északra, 2004. augusztus 23.












Utva-75 elölnézetből. Kétoldalt a felfelé nyíló jellegzetes kabintetők.