Földrajzi neveink és jövevényszavaink más megközelítésben

Megjegyzés: Muhi Béla javaslatára e tanulmánnyal emlékezünk meg Dr. Körmendi Ferenc (1940-2013) vajdasági atomfizikusról, neves közéleti személyiségről, a magyar nyelv lelkes kutatójáról.

---

Az első rész itt olvasható

Másik hasonló példa az apát szavunk eredete. Az etimológusok feltételezése szerint /23, 25/ az arameus abba=apa, atya a forrása. Felénk közvetítő nyelvként a horvát–szerb vagy esetleg a német nyelvet jelölik meg. Az igazság azonban más. Elsősorban tudjuk, hogy az abba szó mint abbasz átment a görög majd a latin nyelvbe. Innen több nyelvbe átvették, ahol a b vagy bb betűk továbbra is megmaradtak e szóban, például az olaszban abbate, abate, a franciában abbé, a németben Abt, az angolban abbot, a magyarban abbé alakban. De az apát nem innen ered. Abban az időben ugyanis, amikor a görög nyelv már nem volt a katolikus egyház kedveltje, e görögből átvett szó mellett egy latin is használatba került. A latin peto ige, melynek jelentése megyek, járok, sietek, iparkodok /30, 18/ és az ap=elő, elöl, előre segítségével az appeto=előremegyek, elöljárok, élenjárok, előresietek, majd ebből az appat, apat=elöljáró értelmű szó került használatba. A latinból átkerülve a franciába, apotre /31/ alakban elöljáró, élharcos, apostol jelentéssel használják. Az olaszban az appat, apat, a németben az Appat, Apt, a magyarban az apát, a horvátban az opat ugyanaz, elöljáró (vezető). Mi vagy a latinból közvetlenül vettük át, vagy olasz, esetleg német közvetítéssel, legvalószínűbben az olaszból, mivel a legrégebbi glosszáriumokban, így Verancsics szótárában /29/ a mai apáca szavunk appateza alakban van megadva, mely az olaszra utal.

Végül tárgyaljuk meg szent szavunk eredetét. A szótörténészek /23, 25/ a szláv szvetacból származtatják, de ennek közvetlen alátámasztására egyetlen bizonyítékot sem hoznak fel. Ez ellen szól azonban számos vitathatatlan tény. A szvetac szó jelentése a szvet=világosság, fényből a felvilágosító. A szerbek szentjei például éppen az oktatás, tanítás, anyanyelvük ápolása, fenntartása terén elért eredményeik alapján váltak ismertté, legnagyobb szentjük, Száva éppen ezért ma az iskolák védőszentje náluk. A 800-as években lejátszódó hittérítés után fogadták el a felvilágosító szó jelentését szentnek, mivel szent Cirill és szent Metód is számukra az írásbeliség megvalósításának végrehajtói voltak, a cirill ABC az ő ajándékuk a szlávoknak. A feltevés, hogy valamikor a szvetac szventac lehetett, amelyből később kikopott az n betű, közönséges spekuláció, melyet kigondolója a következő lépésben már mint igazságot vesz alapul, bizonyítékként használva a szent szavunk szvetac eredetére. Az ilyen áltudományos, hamis logikával azonban bármit be lehet bizonyítani. Ez ellen szól, hogy a szláv nyelvekre nem a mássalhangzók eltűnése, hanem azok torlódása a jellemző, így a valamikori cserni, fekete jelentésű szó ma crni, a valamikori szerb nevüket Szrb-re rövidítették stb. Az elmondottakkal ellentétben a magyar szenteket nem a felvilágosítás, a magyar nyelv megőrzése, ápolása, az anyanyelvű oktatás tette híressé, hisz abban az időben, szemben a szlávok esetével, akik anyanyelvüket használták az egyházi életben is, nálunk a magyar nyelvet elfojtó latin volt az egyház és államigazgatás hivatalos nyelve. A mi szentjeink a tiszta, tisztalelkű, tisztaerkölcsű, igazságos ember megtestesítői voltak, s a szent szavunk is ezt rejti magában. A latin sanctus szó éppen tiszta, jámbor, jótevő jelentésű. A sanctus szóból ered a francia saint, az angol saint (kiejtve: szent!), az olasz santa (kiejtve: szanta), a német sankt, a spanyol, portugál santo stb., mind szent jelentéssel. Kivétel nélkül mindezen nyelvekben, éppúgy, mint a magyarban, e szó tartalmazza az n betűt; vajon a latin, olasz, francia, angol, német, stb. szent szavak mellett hogyan vehették volna a szvetac, teljesen mást jelentő és más alakú szót kölcsön, hogy azt addig gyúrják-fúrják, míg csak meg nem egyezik a fenti szavakkal? Ennek a valószínűsége, lehetősége egyenlő nullával.

Bárczi G., Benkő L., Berrár J. A magyar nyelv története című, 2002-ben már 12 kiadást megért tankönyvében /32/ egy pikánsnak mondható, a szláv nyelvből átkerült, parázna szavunk származásából kiindulva, különös, hihetetlen logikai levezetést ad, melynek eredménye még hihetetlenebb, hiszen a szerzők arra a következtetésre jutnak, hogy parázna szavunk eredeti szláv jelentése egyenlő a magyar szűz szó jelentésével, és ezt az esetet mintapéldának tekintik annak bemutatására, hogyan változhat egy szó eredeti értelme az ellenkezőjére idegen szavak átvételekor. De vajon valóban helyes-e ez a levezetés? A szerzők abból indulnak ki, hogy parázna szavunk forrása a prazna szláv szó, mely üreset, léhát jelent. Sajnos már itt, a kezdet kezdetén tévednek, szarvas hibát követve el, akkor is, ha talán korábbi (de téves) etimológiai forrásból merítettek, mert szemmel láthatólag nem vették figyelembe, hogy esetleg másik, de hasonló szót vagy ugyanennek a szónak más jelentését kell kiindulópontul venni. Parázna szavunk ugyanis a keleti–déli szláv nyelvek ágán a porazna és nem a prazna szóból ered. Ha beletekintünk egy jobb orosz–magyar /16/ vagy szerb–magyar szótárba, látni fogjuk, hogy a poraziti szó egyik jelentése a legyőzni, más jelentése azonban a foglyul ejteni, ámulatba ejteni, elbűvölni. E sorok írója sokszor hallotta szerb nemzetiségű férfiaktól a mondatot: bio szam porazsen nyenim izgledom. Ennek értelme pedig: el voltam bűvölve kinézésével. Nyilvánvalóan a porazna zsena elbűvölő, (szépségével) foglyul ejtő nőt jelent, így a kis torzulással a magyarban parázna alakban élő jelző lényegében bűbájos értelmű, melynek semmi köze az üres, léha melléknevekhez. A nyugati szláv nyelvek ágán ugyanilyen jelentéssel, de másik szó az eredője e jövevényszavunknak. A szlovén nyelvben például a prazniva jelző a megfelelője, mely megtévesztően hasonlít a prazna melléknévre, de valójában a praznoverna, magyarul babonás szóból származik. A prazniva megbabonázót jelent, s ennek értelme, már a legrégibb magyar glosszáriumok szerint is /29/, elbűvölő. Látjuk, mindkét ágon ugyanarra a végeredményre jutunk, ami csak alátámasztja érvelésünket.

A fentiekkel kapcsolatban említjük meg a magyar etimológiában tévesen értelmezett és eredeztetett jövevényszót, a pórázt. Szótörténészeink szerint /25/ jelentése kötél, zsinór, eredete a szláv po vagy pro és a vraz (vagy hasonló) = kötés egybeírt alakja, a povraz. Az elmondottakból azonban tudjuk, hogy a poraziti szláv szó értelme, a legyőzni mellett a foglyul ejteni is, ebből pedig a póráz fogvatartó jelentésű (főnév, mint pl. a gyertyatartó). Valóban, már a legrégebbi időkből tudjuk, hogy a foglyokat pórázon vezették, de az állatokat hasonlóképpen azért tartották pórázon, hogy meg ne szökjenek. A póráz kiegyenlítése a kötéllel már azért sem helyes, mert például a harangkötélre még senki sem mondta, hogy harangpóráz, sem magyar, sem valamely szláv nyelven, hisz az nem akar megszökni. Ugyanakkor a póráz lehet kötélből, zsinórból, de lehet bőrből készült szíj vagy akár farúd (lovak tartására a legelőn) stb. Az Etimológiai szótárban /25/ a szláv poraz és povraz szavak értelme tulajdonképpen ki van egyenlítve, de ezek sem a szláv, sem a magyar nyelvben nem egy jelentésűek. A povraz ugyanis nem fogvatartó, hanem egy köralakú valami, tükörfordításban (a kiindulópontja felé) visszatérő (tárgy). Ez ugyan lehet félkör vagy kör alakú zsineg, szíj stb., de lehet körben forgó vízréteg is, a povratak magyarul visszatérést jelent, a vrtlog pedig örvényt. Ebből könnyen arra a helyes következtetésre jut bárki, hogy a povraz magyarul örvet jelent, legtöbbször nyakörvet, ami a póráznak rendszerint csak egy része, de lehet félkör alakú bográcsfogó stb. is.

Vizsgáljunk meg még egy tévesen eredeztetett pikáns szót, a ribancot. Etimológusaink szerint /23, 25/ a ribanc szláv eredetű, a ribati=gyalulni, súrolni, gyapjút, rongyot tépni igéből. A valóság azonban a következő: a ribati, riban szavak jövevények a szláv nyelvekben is. Forrásuk a német die Ribbe /20/, jelentése a mell, mellborda. Idők folyamán a mellborda szóból bizonyos esetben kiesett a mell rész, s a Rib, rib alatt bordát értenek a németek, angolok /33/ egyaránt, a rib–stall például bordásfalat jelent. A német tárgyi néprajzból tudjuk, hogy ők találták fel a bordásgyalu használati eszközt, mely fabordákra erősített pengék segítségével gyalulja a káposztát, ezt nevezik a horvátok ribaonicá-nak, a gyalult káposzta pedig a ribanac. Egy másik változata a bordákon átvert szögezet, amit rongy és gyapjú tépésére használtak. Ezen eszközök terjedtek el szerte Európában, így jelentek meg a szlávoknál, magyaroknál egyaránt, sok helyen ma is használatban vannak. Az ilyen bordás rongytépőkhöz és az azokkal kapcsolatos szavakhoz azonban a ribancnak semmi köze. A jobb latin, olasz szótárakban megtalálhatjuk, miszerint a ribaldo szó a latin Plautius vígjátékában szereplő, hitvány kerítő alak Ballio nevéből ered, a latinban a ballio jelentése hitvány /30/. A latinból e fogalom elterjedt különböző változatokban számos országban, az olaszban ribaldo, a francia nyelvben ribaud (kiejtve: ribo) /31/, az angolban ribald /33/, a magyarban ribanc formában, ugyanazon jelentéssel, a franciában például a ribauderie értelme kurváskodás.

Befejezésül elmesélem, hogyan tudtam meg kolbász szavunk „keresztapjának” a nevét, ami különösen azért érdekes, mert szótörténészeink ezt is szlávnak tartják /23, 25/, sőt példának hozzák fel /23/, hogyan oldják fel a magyarok a mássalhangzók torlódását, a szláv kolbászból kolbászt csinálva. Nos egyszer Belgrádban egy szerb nyelvű tudománynépszerűsítő folyóiratban arra a cikkre figyeltem fel, melynek Honnan a kolbász? címe volt. Ebben a cikkben a szerző, egy szerb nyelvész, azt írta le, hogy az olyan típusú kolbászt, amilyent mi is fogyasztunk, Ausztriában kezdték el készíteni, egy vékonyabb és egy vastagabb, henger alakú csőből álló eszköz segítségével. A vékonyabb csőre ráhúzták a disznóbelet, a vastagabb hengerbe belerakták a darálthúst, majd egy dugattyú segítségével belenyomták azt a disznóbélbe. Németül a dugattyú, nyelvjárástól függően, die Kolbe, der Kolben stb., s a húskészítmény nevét erről a dugattyúról kapta. E sorok írója maga is látta ausztriai hentesüzlet kirakatában egy kolbász mellé tett cédulán a Kolbs nevet kiírva. Elgondolkozhatunk, ha egy szerb nyelvész nem tartja sem a kolbászt, sem annak nevét szláv eredetűnek, vajon a magyar etimológusok miért mondják annak?

E néhány példával csak illusztrálni kívántuk, hány jövevényszavunk származását kellene újra részletes vizsgálat alá vetni; a tévesen eredeztetett jövevényszavak száma ettől sokkal-sokkal nagyobb.

III. A MAGYAR VONATKOZÁSÚ ,,SZABARTOI ASZFALOI’’ SZAVAK JELENTÉSE BÍBORBANSZÜLETETT KONSTANTÍN, A BIRODALOM KORMÁNYZÁSA KÖNYVÉBEN

Bíborbanszületett Konstantín bizánci császár könyve /9/ a magyar honfoglalás kútfőinek egyik legbecsesebb példánya. Tudjuk, hogy amikor 948-ban két magyar követ, Tormás és Bulcsú Konstantinápolyban a császárral tárgyaltak, s ő a türkök (ahogyan a bizánciak a magyarokat nevezték) követeinek nevezte őket, azok azt mondották magukról, hogy „Szabartoi aszfaloi” (újgörög kiejtésben: Szávartü ászfalü). A sokat idézett mondatrész latin nyelven: „non Turcae, sed Sabarto easphali dicebantur”. A császár ezt saját beismerése szerint nem értette meg, s azt gondolta, és úgy magyarázta könyvében, hogy a két szó a magyarok régi neve lehet, illetve az a név, ahogyan azokat a magyarokat nevezték, akik nem a Kárpát-medencében telepedtek le, hanem délkelet felé távozva, valahol Perzsia határán éltek. A helyes megfejtésen a magyar történészek és nyelvészek már nagyon régóta gondolkoznak, vitatkoznak. A Pallas Nagy Lexikona 1897-ben kiadott, XIV. kötetében megjelent Sabartoiasfaloi címszó alatt azt találjuk, hogy az akkori szakértők szerint e két szó „szabírok és palócok” jelentésű. A kételyek azonban továbbra is fennmaradtak, s 1900 után Pecz Vilmos a szavárd népnévvel hozta kapcsolatba, majd Németh Gy. /34/ értelmezése alapján a „Szabartoi aszfaloi” jelentése hivatalosan is „rendíthetetlen szavártok” lett. A történészek között azonban koránt sincs egyetértés ebben a kérdésben. Ezzel kapcsolatban jellemző Erdélyi I. véleménye történelem-népszerűsítő könyvében /35/, ahol megjegyzi, hogy a két szót már lefordították, de a benne levő népnév magyarázata nagyon ingatag, s hozzáteszi, hogy a szavárt–szavárd népnévről a vita több mint háromszáz éve folyik.

Talán még fontosabb Moravcsik Gy., a császár /9/ könyve fordítójának álláspontja, aki a két szó Németh Gy. által ajánlott jelentését nem fogadva el, a magyar fordításban, illetve szövegben is lefordítatlanul hagyta a „Szávartü ászfalü” szavakat.

Ahhoz, hogy a magyar követek kijelentésének valódi fordítását megtaláljuk, több cáfolhatatlan tényt használhatunk fel. Egyike ezeknek a második szónak, az „aszfaloi (ászfalü)”-nek a görög történelmi irodalomból, ógörög szótárakból, sőt a császár /9/ könyve 94., illetve 95. oldalán található szövegrészéből ismert értelme, ahol, csodák csodájára, Moravcsik Gy. ugyanazt a szót, amit együtt a Szabartoi (Szávartü) szóval a 171. oldalon nem fordít le, itt le is fordít magyarra, tegyük hozzá, helyesen.

Az aszfaloi (ászfalü) jelentését könnyebben megértjük, ha részletesebb magyarázattal szolgálunk kialakulásának történelmi folyamatával kapcsolatban. Eredetileg a ma nálunk aszfalt név alatt elterjedt anyagot – földszurok és kőtörmelék keverékét – Mezopotámiában kezdték el alkalmazni falak építésénél, azok megerősítésére, tulajdonképpen úgy, mint ma a maltert. Használatát átvették a görögök, rómaiak és mások. Mivel az ógörög nyelvben a szfalló szó ledöntöm értelmű, az aszfalló nem döntöm le, vagyis megerősítem jelentésű, így a mi aszfalt szavunk eredeti értelme: erősítő (főnév). Ugyanakkor az ókori latin nyelvben az aleo szó jelentése szövetkezek, az asaleo pedig összeszövetkezek. E görög és latin – alakjukban nagyon hasonló – két szó jelentésében már az ókori történelmi irodalomban összefonódott, így Polybios történetíró, aki görög volt, de Rómában élt és írt, műveiben az aszfalizo, aszfalizomai igét mint „szövetségem szerződésben megerősítem” használja. Ugyanúgy, Bíborban-született Konstantín /9/ könyvének a 94. oldalán található mondatát, mely az aszfaleia szót tartalmazza, Moravcsik Gy. így fordítja: „A császár elküldte Abdalmalikhoz Pál császári megbízottat, hogy megerősítse a megegyezést, s írásbeli megerősítés készült tanúkkal”. Mindebből teljesen egyértelmű, hogy az aszfaloi (ászfalü) szó a „szerződésüket megerősítettek” jelentésű főnév, alanyeset, többes szám, ellentétben a Németh Gy. által ajánlott „megrendíthetetlen” melléknévvel. Ha a „szerződésüket megerősítettek” értelmezést összehasonlítjuk Anonymus A magyarok cselekedetei /36/ szövegében található elbeszéléssel, ahol a szerző a magyar törzsek vezéreiről azt írja, hogy esküszerződésüket megerősítek, az aszfaloi jelentése még világosabbá válik, s a könyvben mindenhol jelenlevő tömörséget feloldva, ,, a szerződésüket megerősített törzsek’’ szavakkal értelmezhető.

A másik, a Szabartoi (Szávartü) szót nem érthette tulajdonképpen a császár, aminek talán az lehetett az oka, hogy a magyar követek nem görögül, hanem esetleg latinul beszélgettek vele, akár közvetlenül, akár tolmács által, s így a Szabartoi egy latin nyelven mondott név lehetett, amit akár ő, akár a tolmács nem ismert. Az is megtörténhetett, hogy görögül beszélgettek ugyan, de a követek valamilyen helyet a latin nevén említettek neki, amelyet még megtoldva és nem alanyesetben hallva, nehezebb volt felismerni. A Szabartoi szó megfejtésével kapcsolatban ezért visszaemlékezünk Kijev város már tárgyalt, különböző nyelvű neveire, s közöttük a latin, Sabar nevére. Mivel a görög nyelven írt Szabartoi szó latinul Sabarto alakban van fordítva a fentebb idézett latin mondatban, az alanyesetben írt Sabarból úgy kapunk Sabarto szót, ha a Kijev helye vagy Kijev mezeje nevet latinra fordítjuk, mely ekkor Sabartum lesz. Ha azt mondjuk, hogy Kijev mezején (vagyis helyhatározó esetben), akkor a Sabartum Sabarto alakot ölt. Ennek alapján Tormás és Bulcsú mondatában a Sabarto easphali tömör jelentése: a Kijev mezején szövetségüket megerősítettek; tudva pedig, hogy kik erősítették meg szövetségüket, a Kijev mezején szövetségüket megerősített törzsek értelmű. Valóban, Kijev mezeje könnyen lehetett a magyar törzsek (vér-)szerződésének helye, hisz a kijevi Laura kolostor évkönyvében található, 898. évi bejegyzés szerint a magyarok a honfoglalás előtti időben a ma is még Magyarnak (Ugornak) nevezett helyen vonultak át, ami azt bizonyítja, hogy ott már jóval 898 előtt valami nevezetes dolog történt a magyarokkal, amivel kapcsolatban Kijev mezejének egy helyét róluk nevezték el a kijeviek. Feltételezésünket, miszerint Kijev latin nevét a császár nem ismerte, alátámasztja, hogy /9/ könyvében azon a helyen, ahol Kijev orosz és görög nevét felsorolja, annak latin nevét nem említi. Kijev latin neve, a Sabar megmaradt egy, a bejáratánál álló határkőbe belevésve is, melyet a Nyugat-Európából keletre utazó kereskedők számára állítottak, tudatva velük, hogy megérkeztek Kijevbe. Magyarországon nemcsak a hivatásos történészek ismerték e város latin nevét, de más érdeklődők is; Luczenbacher János, 1843-ban Budán kiadott könyvében /37/ írja: „Ide, hol Kiev Tauro Scythia városának és Sabaria (Szombat, Szambatasz) néven hivaték...”.

A bizánci császár feltételezésének téves mivoltát, hogy a magyar követek a két talányos szóban azon magyarok nevét említették, akik nem a Kárpát medencében telepedtek le, hanem valahol Perzsia határán, bizonyítja, hogy Tormás és Bulcsú éppen a Kárpát-medencében letelepedett magyarok követei voltak, így sehogyan sem mondhatták, hogy a Perzsia felé távozott magyarokat képviselik.

Irodalom
/1/ Pohl W., Die Awaren. München. 2002.
/2/ Szádeczky–Kardoss S. (szerk.), Az avar történelem forrásai. Budapest. 1998.
/3/ Mirnics J., in Penavin O.–Matijevics L., Becse és környéke földrajzi neveinek adattára. Újvidék. 1983.
/4/ Kiss L. (szerk.), Földrajzi nevek etimológiai szótára. Budapest. 1997.
/5/ Fehér Mátyás J., Az avar kincsek nyomában. Budapest. 1972.
/6/ Benkő L. (szerk.), A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. Budapest. 1967.
/7/ Vámbéry Á., A magyarság bölcsőjénél. Budapest. 1914.
/8/ Bárány Á., Temesvármegye emléke. Nagy-Becskerek. 1848.
/9/ Bíborbanszületett Konstantín, A birodalom kormányzása. Budapest. 2003.
/10/ Id. Berecz S., Pusztatemplom. Temerin. 1970.
/11/ Káldi-Nagy Gy., A Csanádi Szandzsák 1567 és 1579 évi összeírása (térképmelléklet). Szeged. 2000.
/12/ V. Gabain A., Alttürkische Grammatik. Leipzig. 1950.
/13/ Dobos J., Guelmino J., Pejin A., Szekeres L., Urbán J., Zenta monográfiája. Zenta. 2000.
/14/ Pauler Gy. és Szilágyi S. (szerk.), A magyar honfoglalás kútfői. Budapest. 1900.
/15/ Györffy Gy. (főszerk.), A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Budapest. 1975.
/16/ Hadrovics L., Gáldi L. (szerk.), Orosz–magyar szótár. Budapest. 1971.
/17/ Patrich J., Sabas, Leader of Palestinian Monasticism: A Comparative Study in Eastern Monasticism, Fourth to Seventh Centuries. Dumbarton Oaks. 1995.
/18/ Németh A. (szerk.), Latin–magyar zsebszótár. Győr. 1896.
/19/Herczeg Gy., Juhász Zs. (szerk.), Olasz–magyar szótár. Budapest. 2000.
/20/ Kelemen B. (szerk.), Német és magyar nagy kéziszótár. Budapest. 1929.
/21/ Athanasiou K.–Skevis Th. (szerk.), Magyar–görög kéziszótár. 1995.
/22/ Györkössy A., Kapitánffy I., Tegyey I. (szerk.), Ógörög–magyar szótár.
Budapest.1990.
/23/ Tótfalusi I. (szerk.), Magyar etimológiai nagyszótár. (CD). Budapest. É. n.
/24/ Euklidész, Elemek. Budapest. 1983.
/25/ Zaicz G. (főszerk.), Etimológiai szótár. Budapest. 2006.
/26/ Bornemann E.–Risch E., Görög nyelvtan. Székesfehérvár. 1999.
/27/ García de Cortázar–González Vesga, Spanyolország története. Budapest. 2005
/28/ A Pallas Nagy Lexikona. Budapest. 1895.
/29/ Berrár R., Károly S. (szerk.), Régi magyar glosszárium. Budapest. 1984.
/30/ Finály H. (szerk.), A latin nyelv szótára. Budapest. 1884.
/31/ Eckhardt S. (szerk.), Francia–magyar kéziszótár. Budapest. 1959.
/32/ Bárczi G., Benkő L., Berrár J., A magyar nyelv története. Budapest. 2002.
/33/ Országh L. (szerk.), Angol–magyar nagyszótár. Budapest. 1976.
/34/ Németh Gy., A honfoglaló magyarság kialakulása. Budapest. 1930.
/35/ Erdélyi I., A magyar honfoglalás és előzményei. Budapest. 1986.
/36/ Anonymus, Gesta Hungarorum (Szabó G. ford.). Budapest. É. n.
/37/ Luczenbacher J., Szerb zsupánok, királyok és czárok pénzei. Buda. 1843.