A római hadsereg kórházaiban, a valetudinariumokban már külön termekben gyógyították, vagy inkább őrizték az elmebeteg pácienseket, a polgári életben azonban az ápolás, ellátás feladata továbbra is a családra, vagy Aszklépiosz, Apollón szentélyére hárult. Ariszteidész filozófus (2. sz.) például beszámol arról, hogy tíz évet töltött Aszklépiosz szentélyében, míg elmezavara az istenség és papjai segítségével meg nem szűnt. A római állam csupán a beteg vagyonának őrzéséről és testi épségének védelméről volt hajlandó gondoskodni.
A helyzet a középkorban sem sokat változott. Legföljebb annyiban, hogy az elmebetegséget, amelyet többnyire démoni hatásnak, megszállottságnak, vagyis egyfajta büntetésnek tartottak, a karitatív keresztény gondolkodás könnyebben elfogadta. Kezelésére azonban a közösség továbbra sem fordított gondot. Ettől gyökeresen eltért az iszlám szemlélete. A Korán ugyanis világosan kimondja, hogy az őrültek gondozása a társadalom feladata. Ezért jelenhettek meg az első elmegyógyintézetek a 8-9. század folyamán éppen az arabperzsa kultúra területein, Bagdadban, Kairavánban és Gundisápúrban. Nem véletlen az sem, hogy az első európai elmegyógyintézetek az egykori arab hódoltsági területen, Granadában (1365), Zaragozában (1425), Sevillában (1436) és Barcelonában (1481) létesültek. A 16. század elején egy súlyos neurózissal küszködő spanyol nemes, Juan Ciudad Duarte megalapította az Ispotályosok Lovagrendjét, majd később az istenes Szent János (johannita) szerzetesrendet, amely egyik fő feladatának az elme¬ és idegbetegek ápolását tekintette. Ez a Magyarországon is tevékenykedő rend működtette a franciaországi Senlis-ben azt a kórházat, amely később a 18. századi reformok mintaképévé vált.
Európában azonban még sokáig kegyetlen sors jutott az elmebetegek osztályrészéül. Németország néhány tartományából rendszeresen száműzték, másutt a bolondokat hajóra rakták és távoli vidékekre szállíttatták őket. Ez adhatta az ötletet Sebastian Brandtnak, aki nagy hatású verses művében, a Bolondok hajójában kora egész társadalmát egy effajta hajó utasaiként ábrázolta. Volt azonban olyan vidék is, ahol a bolondokkal még kíméletlenebbül bántak: tornyokba, börtönökbe, ketrecekbe zárták, sőt olykor pénzért mutogatták őket. Ez a szokás egyébként a 19. század közepéig nem ment ki a divatból.
A 16-17. században a népességrobbanás, a vallásháborúk és az általános elszegényedés hatására, az elmebetegekkel (és minden mássággal) szemben alkalmazott bánásmód hihetetlenül kegyetlenné vált. A kor legfejlettebb államában, Franciaországban 1656-ban királyi rendelet hozta létre az úgynevezett Hopital Généralt. Ennek a törvények fölött álló egészségügyi intézménynek az volt a fő feladata, hogy a társadalomnak terhet jelentő személyeket bűnözőket, nyomorékokat, koldusokat, elmebetegeket összegyűjtse, és életfogytig tartó fogságba vesse. Az intézmény igazgatója szabadon dönthetett életről és halálról, és határozata ellen nem volt apelláta. Németországban ugyanezeket az intézeteket Zuchthaus-nak, vagyis javítóintézetnek, dologháznak nevezték. Az első hasonló börtönt 1620-ban Hamburgban emelték. Ezekben a házakban orvosok, ápolók gyakorlatilag nem dolgoztak, annál több akadt a korbácsos őrökből. Itt a kezelés, gyógyítás szóba se került, az elsődleges cél a társadalom védelme és a társadalomellenes elemek elkülönítése volt. Az őrök mellékkeresetüket a betegek kizsákmányolásával, zsarolásával, sőt mutogatásával teremtették elő. A hírhedt londoni Bedlam-kórház irataiból tudjuk, hogy a 18. század végén egy év alatt több mint kilencvenezren látogatták e rettentő látványosságokat, fejenként egy penny belépti díjért.
Néhány helyütt ugyan próbálkoztak a betegek kezelésével, ám ez esetben a helyzet még rosszabbra fordult. A pácienseket jeges vízzel locsolták, szájukat felpeckelték, nem adtak nekik enni, ruhátlanul sanyargatták őket. A közveszélyesnek nyílvánított őrülteket falhoz láncolták, rendszeresen ütlegelték, vagy rafinált módszerekkel és speciális eszközökkel kínozták gyógyítás ürügyén. Csak néhány intézmény például az említett senlis-i johannita kórház tekinthető kivételnek: itt a betegeket szerzetesi gúnyában járatták emberségesen bántak velük, gyógyításukra azonban itt sem fordítottak túl sok figyelmet. Ebben a korban alakulhatott ki egyébként a magyar futóbolond és kötözni való bolond kifejezés is: az első az ártalmatlan, szabadon járó-kelő, a másik a veszélyes, megláncolt elmebeteget jelölte. Félnótás kifejezésünk viszont az F notás vagyi F jelű elnevezésből eredt az F a latin fatuus, bolond rövidítése. A kifejezés arra utal, hogy a bolondnak akkoriban megbélyegzésként nagy F betűt festettek a ruhájára.
Néhány országban az elmegyógyintézeteket büntetőintézményként is felhasználták. Orbán Balázs írja törökországi naplójában, hogy a törökök azt a férjet, aki súlyosan bántalmazta feleségét, néhány napra elmegyógyintézetbe zárták. Törökország volt egyébként az első ám sajnos nem utolsó állam, ahol a politikai ellenzékieket is előszeretettel csukták tébolydába. A Török Birodalomban elsősorban az isztambuli Akmedezsi nevű intézet szolgált erre a célra.
A változásokat az elmebetegügyben a felvilágosodás hozta meg. A reformok Itáliában kezdődtek, ahol Vinzenzo Chirurgi, a firenzei elmegyógyintézet orvosa egy nap levétette a láncokat betegeiről. A reformok élharcosának azonban a francia Philippe Pinel tekinthető, aki a forradalom alatt ifjú emberként lett a Bicétre-i elmegyógyintézet igazgatója. Pinel kijelentette, az elmebetegek azért viselkednek állat módjára, mert állatként bánnak velük, míg az emberséges bánásmód, a szabadság újra emberré teszi őket. Pinel módszere látványos eredményeket hozott, így az orvost hamarosan a legnagyobb francia elmegyógyintézet, a Salpetriére vezetőjévé nevezték ki. Itt tanítványa és későbbi utóda, J.-É. Esquirol segítségével tovább fejleszthette módszereit. Hasonló reformokat vezetett be az Egyesült Államokban Benjamin Rush, Berlinben Christian Reil, Angliában pedig a kvéker William Tuke. Az elmegyógyintézeteket ezután kezdték angolszász nyelvterületen asylumnak, menedéknek nevezni. Az új szemlélet lényege az volt, hogy az elmezavar betegség, amely kezelhető, sőt gyógyítható.
Sajnos, a durva módszerek a reformok hatására sem mentek ki azonnal a divatból. A 20. század közepéig sok helyütt alkalmaztak még hidegvíz-gyógymódot, elektromos áramot (az elektrosokk-terápiát az olasz Cerletti és Bini találta föl az 1930-as években), centrifugálást, érvágást, kábítószeres kezelést, sőt sebészi beavatkozást, agyroncsolást, lobotómiát (ezt a szörnyű gyógymódot többek közt Ken Kesey Száll a kakukk fészkére című regényéből és a belőle készült filmből ismerhetjük). Az újfajta, gyógyító-kezelő elmegyógyintézet egyik nagy előnye volt, hogy itt a betegek megfigyelése és betegségeik osztályozása, kutatása is lehetővé vált. Esquirol azonban intézetét nemcsak kórháznak, hanem gyógyító eszköznek is tekintette. Úgy gondolta ugyanis, hogy a betegek csoportos kezelése célravezetőbb, mint egyéni gyógyításuk, és hogy a kórház kertje, műhelyei, társalgói a normális társadalom előszobáinak tekinthetők.
Esquirol reformjait fejlesztették tovább azok az elmegyógyászok, akik külön településeket hoztak létre a gyógyuló elmebetegek rehabilitációjára, például a belgiumi Gheelben. Az itt élő családok térítés ellenében egy-egy volt elmebeteget, különösen gyermeket fogadtak be és neveltek szeretetben. Másutt az úgynevezett no-restrain módszer hódított: a betegeket igyekeztek minél szabadabb környezetben gyógyítani, a könnyebb eseteket ambulánsan kezelni. Egy ilyen kísérlet emlékezetes leírása olvasható Benedek István Aranyketrec című remekművében. A század végén egyre-másra létesültek olyan elmegyógyintézetek, amelyekben a különféle elmebetegségekben szenvedő pácienseket külön kórterembe vagy intézetbe csoportosították. Az intézetek többségét a század hatvanas éveitől az állam tartotta fönn, törvényekkel szabályozva tevékenységüket.
Magyarországon az első csak két évig fennálló tébolydát Pólya József alapította 1841-ben Angyalföldön, majd Schwartzer Ferenc létesített magán-elmegyógyintézetet 1850-ben Vácott (ez egészen 1945-ig fennállt). Az első igazán korszerű elmegyógyintézet azonban csak 1863-ban Nagyváradon, a második pedig 1868-ban Budán (a Lipótmezőn, a Hollós István híres könyvéből ismert Sárga Házban) kezdte működését.
A gyógyszeres terápia óriási fejlődése ellenére az ideggyógyintézetek, ideggondozók Magyarországon ma is túlzsúfoltak. Ha az elmebetegség nem is, a korbács, a kényszerzubbony, a béklyó és a jeges vizes zuhany szerencsére mindörökre eltűnt a múlt süllyesztőjében.
.jpg)
