Ki hinné, hogy Hadaró Jutka, akinek sorait nem csak a lányok olvasták nagy érdeklődéssel, hanem a fiúk is, immár 27 éves? Pedig így van. A kissé szószátyár, kicsit tudálékos leányka azonban mindmáig megmaradt olyannak, amilyen volt: intelligens, jószívű és szimpatikus tinédzsernek, aki kritikusan szemléli, értelmezi a körülötte zajló jelenségeket, és napról napra érettebb lesz.
S mint Németh Ferenc megállapította, nemcsak diáktársainak mondja szemébe az igazat, hanem sokszor a felnőtteknek is. „Rohanó világunkban, melyben a szülők mind kevésbé foglalkoznak a gyerekek lelki világával, problémáival, s nemigen mélyednek bele a tinédzserkor lelki tépelődéseibe meg dilemmáiba, gyakran nem is értik meg gyermeküket. E kötet a sorok között talán éppen azt sugallja nekünk, felnőtteknek, hogy a fiatalokra érdemes, és kell is odafigyelni, mert lelki világuk érdekes és gazdag, s egy kis türelemmel és megértéssel sokkal közelebb kerülhetünk hozzájuk, végtére is övék a jövő.”
A múlt csütörtökön a Forumban bemutatták gyermek- és ifjúsági irodalmunk jelentős szerzőjének, Jódal Rózsának Figyellek, világ! című könyvét Hadaró Jutka legújabb kalandjairól, immár regény formájában.
– Tréfából azt szoktam mondani, hogy nekem két fiam van, Béla és Kálmán, meg egy lányom, Hadaró Jutka. Dehát ő bizonyos értelemben inkább az alteregóm: nem mintha én olyan lettem volna, mint ő, hanem mert olyan szerettem volna lenni – mondta az írónő. – És bár 20 évig a Jó Pajtásnál újságíró és szerkesztő, 14 évig az újvidéki rádió gyermek- és ifjúsági műsorainak dramaturgja voltam, én mindig tanítani szerettem volna, mint példaképem, az édesanyám. Nem úgy alakult tehát az életem, ahogy eredetileg elképzeltem, de azért mégis mindig gyermekközelben maradtam. A Jó Pajtással nagyon sokat és lelkiismeretesen jártunk vidékre, néha hetente háromszor is, és nemcsak a vajdasági iskolákat ismertük keresztül-kasul, hanem az akkori Jugoszlávia más vidékein is gyakran megfordultunk. Azonkívül számos külföldi gyermeklappal ápoltuk a jó kapcsolatot. Aztán a fiaim és az ő barátaik is segítettek, hogy alaposabban megismerjem a gyermekek lelkivilágát. Előbb a Mézeskalácsnak írtam 5 évig a Mindenfáj Jánoskát, aztán voltak más gyermekhőseim is. Jutka azonban másképpen született. Azt a feladatot kaptam, hogy írjak kritikát az újvidéki színházban játszott gyerekoperáról. Úgy éreztem, ha hagyományos kritikát írok, egy gyerek sem fogja megtekinteni az előadást. Gondolkodtam, hogyan lehetne ezen segíteni. És akkor kigyulladt a fejemben az a bizonyos kis lámpa: egy tizenéves szemével nézve kell az egészet megírni. Ezután egy ideig csak képzőművészetről, zenéről írtam kritikákat. De aztán úgy éreztem, ez a Jutka már kész egyéniség, akinek van családja, barátai, iskolája, tanárai... És aztán hosszú évekig írtam a Jó Pajtásnak. A gyerekek pedig annyira elfogadták, hogy élő személynek hitték, még leveleket is írtak neki kérdésekkel és tanácsaikkal. Meg nekem is, hogy mondjam meg Jutkának: azért az alsósokról és a fiúkról is kellene írni. Így születtek meg Jutka testvérei. De voltak állandó alakok is, akiket a regényben is megtartottam. Ugyanis ez a könyv nem a régi írások gyűjteménye, hanem egy új ifjúsági regény, amelyet a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának pályázatára írtam. Úgy képzeltem el, hogy egy hatodikos diáklány egy évét mutatom be, miközben a droggal, az alkohollal, a nemiséggel, a családi krízissel, a halállal és még számos más komoly dologgal szembesül.
Hetven új történet az alteregómról – Jódal Rózsa
.jpg)
