Dobzse László

A lengyel Jagelló-házból való II. Ulászló (Krakkó, 1456 – Buda, 1516), ragadványnevén Dobzse László Corvin Mátyás király halálát követően több mint két és fél évtizedet töltött Szent István trónján. Magyarország mellett a cseh királyi koronát is birtokolta. Jó, szelíd, jámbor lélek volt a választott király, ki nem vétett soha senkinek, engedett mindenkit cselekedni tetszése szerint, odaadta, amit kértek tőle, s akármit mondtak neki, azt felelte rá lengyelül: dobzse (jól van). Históriailag rajta maradt e mondás. A tekintély halvány szikrájával is alig rendelkező Ulászló helyett a királyi tanács tagjai kormányozták az egyre súlyosabb válságba sodródó országot. Amilyen hatalmas volt az ország őelőtte, olyan nyomorult lett őalatta, és szánalmas jövő elé nézett őutána.

A cseh trón megszerzésének körülményei

II. Ulászló a Lengyelországban is uralkodó litván származású Jagelló-dinasztia tagja volt, IV. Kázmér lengyel király és Habsburg Erzsébet magyar hercegnő elsőszülött fiaként egyúttal Albert magyar király és Luxemburgi Erzsébet unokája, valamint Zsigmond magyar király és Cillei Borbála dédunokája volt. Cillei Borbála által, akinek szépanyja Árpád-házi Katalin szerb királyné (V. István király lánya) távoli rokonságban állt a régen kihalt Árpád-házzal is. Anyja jogán tartott igényt a magyar és a cseh trónra is.

1469-ben III. Frigyes német-római császár biztatására fellépett ugyan a huszita Podjebrád György cseh király ellen, de ezt követően tétlenül figyelte Corvin Mátyás és Podjebrád küzdelmét, noha a cseh uralkodó a tartós béke biztosítása érdekében őt jelölte ki utódául… Ulászló gyengesége és politikai érdektelensége már ekkor megmutatkozott. 1471 márciusában a Mátyással történő alkudozások ideje alatt Podjebrád váratlanul elhalálozott, és a cseh főrendek két hónappal később – az előző uralkodó végakarata szerint – Ulászlót cseh királlyá választották, azzal a feltétellel, hogy a Mátyás elleni fegyveres fellépést meg kellett ígérnie. A fiatal uralkodó három évig húzta-halasztotta a hatalmas magyar király elleni hadjáratot, és csak 1474-ben szánta rá magát, hogy Csehországból kiszorítsa Mátyás csapatait. Csapatai egyesültek apja, IV. Kázmér lengyel király segítségül küldött fegyvereseivel, ám a közös sereg Boroszlónál súlyos vereséget szenvedett a harcedzett magyar hadaktól, s Mátyás csapatai Csehországban maradtak.

1479-ben azután – a császár közvetítésével – Mátyással sikerült békét kötnie: megegyeztek, hogy mind a ketten viselhetik a cseh királyi címet. Ténylegesen Ulászló Csehországot birtokolta, míg Mátyás Sziléziát és Morvaországot.

A magyar korona is az ölébe hullott – az ár nem számított!

Mátyás halála után, 1490-ben a magyar főnemesek nagy része Ulászlót kívánta látni a magyar trónon Mátyás törvénytelen fia, Corvin János herceg, Ulászló öccse, a későbbi I. János lengyel király és a Habsburgok helyett. Ennek oka a várható cseh-lengyel szövetség mellett elsősorban Ulászló gyenge jellemvonásai voltak, hiszen gyenge akaratú, kevés tehetséggel megáldott uralkodó volt. Kortársai is szerény képességűnek tartották, amit a nevének említésekor rendszeresen társított „ökör” jelző igencsak nyomatékosított. Hamar ráragadt a „Dobzse” (lengyelül „Jól van!”) gúnynév is, hiszen kegyencei bármit kérhettek tőle, ő azt válaszolta: dobzse. A magyar főurak kapva-kaptak egy ilyen király után, akinek névleges uralma alatt bárki kiskirályt játszhatott a saját uradalmában.

Ulászlónak hatalma stabilizálása miatt le kellett számolnia vetélytársaival: Corvin Jánostól és saját öccsétől a Mátyásnak tett fogadalmát rútul megszegő Kinizsi Pál és Báthori István erdélyi vajda csapatai segítségével szabadult meg. A jóval nagyobb fegyveres erővel rendelkező Habsburg Miksa azonban megoldhatatlan problémát jelentett: őt katonai erővel nem tudta jobb belátásra bírni, így Miksa beleegyezéséért cserébe kénytelen volt lemondani Mátyás király ausztriai hódításairól, sőt, vállalta 100 ezer aranyforint kártérítés megfizetését is, valamit még abba is beleegyezett, hogy amennyiben fiú örökös nélkül halna meg, úgy Csehországot és Magyarországot a Habsburgok öröklik.

A magyar főurak követeléseit is kivétel nélkül teljesítenie kellett: el kellett törölnie Mátyás újításait (Decretum Maius), köztük a hadiadót; vissza kellett helyeznie a nemeseket az ősi jogaikba, valamint el kellett fogadnia, hogy a fontosabb ügyekben a királyi tanácsnak van fenntartva a döntés joga. Jellemző az akkori magyar főurak ravaszságára, jobban mondva romlottságára, hogy az országgyűlés által eltörölt hadiadókat és egyéb, a jobbágyokat sújtó terheket eltöröltették, de azokat ők törvénytelenül továbbra is beszedték, csakhogy nem a kincstár számára, hanem a saját zsebükre! Ez volt az egyik legfőbb kiváltó oka a Dózsa-féle parasztfelkelésnek, amely 1514-ben mindössze néhány hónapig tartott, de annál véresebb megmozdulás volt. A Bakócz Tamás esztergomi érsek által a törökök ellen összehívott paraszti keresztes sereg a háború időközben történő beszüntetése és a korábbi kizsákmányolás miatti országos felháborodás miatt a saját züllött nemessége ellen fordult.

Tehetségtelen király, kapzsi és széthúzó főurak

Felesleges volna egyetlen sort is megmásítani, avagy kihagyni kiváló írónk, a mindenki által ismert Jókai Mór A magyar nemzet története regényes rajzokban c. művének vonatkozó részéből, hogy tömör és szemléletes képet kapjunk Dobzse László szerencsétlen uralkodásának mindennapjairól.

„Bécset, mit egykor hatalommal foglalt el dicső Mátyás, úgy vette vissza Miksa, mintha gyermekekkel lett volna csak dolga, s nem volt elég, hogy Ausztriából kiűzte a fejvesztett magyar hadat, hanem bejött Magyarországba, elfoglalta Veszprémet, bevette a királyok koronázásának székhelyét, Fehérvárt és kiraboltatá, s ott állt meg az ország szívének közepén, Buda falai alatt, Mátyás palotájával szemben, s a remegő magyar főrendeket nem szabadítá meg egyéb, mint Fridrik ismeretes fösvénysége, ki nem küldött pénzt fiának, s a zsoldos sereg szétoszlott Buda alatt, különben megtörténik, hogy Mátyás halála után egy évvel ostrommal veszi be Fridrik fia Budavárát.

Észak felől ezalatt János Albert rontott be lengyel hadaival, s Kassát vette ostrom alá; pusztult, fogyott az ország mindenfelől, a fekete sereg vitézei rablók, kalandorok lettek, a magyar nemzet címerét megcsúfolták a világ négy részein; csaták eredménytelenül, békekötések szégyennel és veszteséggel.

A kincstár, mely Mátyás alatt mindig tele volt, oly üres lett Ulászló alatt, hogy saját és családja szüksége fedezésére uzsorára volt kénytelen pénzt és élelmiszereket kölcsönözni. Azon históriai adoma, miszerint végtére a nyilvános pecsenyesütő sátorok alól hordatta ételét (miket máig is lacikonyhának neveznek utána), ha nem való is, teljesen kifejezi ezen nyomort, melybe tehetetlenségével magát és e szép országot süllyesztette. Hanem Zápolya célt ért, ő Magyarország nádora lett és ő uralkodott.

Éles ellentétet képez a király szegénységéhez, a hon elhagyott sorsához a magyar főurak szertelen pompája. Midőn Ulászló békekötés végett összejött Lőcsén a lengyel királlyal, a magyar és lengyel főnemesek azon vetekedtek, hogy melyik bírja pompával felülmúlni a másikat. Zápolya István mindennap más meg más öltözetet és fegyverzetet vett föl. Egyszer aztán egy lengyel úr oly ruhát öltött magára, melyen nem látszott a posztó az igazgyöngytől és drágakövektől. Másnap Zápolya egészen egyszerű, fénytelen öltözetben jelent meg, de a nyakán volt egy gyémántcsat, mely egymaga többet ért, mint az egész lengyel úr öltözete. A lengyel le volt győzve a magyar főúr által. Milyen szépen megtisztelték ezen főurak egymást és magukat azáltal, hogy elismerék, miszerint rajtuk csak a ruha ér valamit, az ember csak ráadás”.

Egy tanulságos monda Dobzse Lászlóról és korabeli magyar politikai viszonyokról Sose volt még olyan gyámoltalan királya a magyarnak, mint ez az istenadta cseh ember. Mikor a fejére tették neki a Mátyás király koronáját, ijedten sóhajtott fel: - Hej, urak, nehéz nekem ez a korona! - Ne hordozd, ha nehéz – nevettek a magyar főurak. - Dobzse, dobzse – mosolygott a király, s csakugyan nem törődött többet se koronával, se országgal. Azt tartotta, hogy csak szundikálásra való a trónus, s akármilyen rossz hírrel ébresztették, csak ennyit mondott rá: dobzse, dobzse! Ez pedig nem jelent magyarul egyebet, mint azt, hogy: jól van, jól, ne bántsatok, hadd alszom! Rá is ragadt a jámbor cseh emberre ez a név, a magyar nép azon emlegeti örökétig. Zsarolta az országot mindenki, aki hozzáfért, az ország nádorától az utolsó étekfogóig. Bánta is ő. Csak őt ne bántsák. A nép éhen veszett, a katonaság nem kapott zsoldot, a török egyik várat a másik után szedegette el. - Dobzse, dobzse – bólintgatott mindezekre a fölséges úr. Egyszer fölkereste a budai Várban az oláh vajda. Segítséget kért tőle a török ellen. - Uram király – azt mondja –, ha mi ketten összefogtunk, úgy leszedjük a töröknek a kontyát, hogy sose nől ki többé. - Dobzse! – billentette rá a fejét a magyar király. - Ha a magyar hadak egyesülnek az oláh hadakkal, meg se mer előttünk állni a török. - Dobzse! – helyesel megint a király, s azzal karon kapja az oláh vajdát. - Gyerünk át a pesti síkra, nézzük meg a magyar tábort. Bizony még akkor csak itt-ott találkozott deszkapalló is az ország fővárosában, s a barátságos sár ugyancsak marasztgatta a fejedelmek csizmáit. Egyszer meglátja ám az oláh vajda, hogy a magyar király bársonycsizmája ásítozik már a foltozó varga után, s azt mondja neki nagy szégyenkezéssel: - Uram király, akkora lyuk van a csizmádon, mint a tenyerem, majd befolyik rajta a víz. - Dobzse – felelte emez –, van azon másik is, arra meg kifolyik. Ne legyen neked arra gondod, jó vajda, nézz végig inkább a magyar táboron, itt fekszik előttünk. Ott is feküdt halomban a tömérdek fegyver, egymásba rozsdásodva kard, nyíl, pajzs, dárda. Hanem katona egy szál sem. Mind hazaszéledt a sereg, hogy zsoldot nem kapott, hanem a fegyverét elhányta. Minek az neki, mikor nincs vele kit vágni, se kenyeret, se törököt. Ulászló megveregette a vendége vállát. - Mert ez így van minálunk, emberséges vajda, ha tetszik, ha nem. Olyan szegény ez az ország, hogy még egere sincs, mert az se talál benne ennivalót magának. Magam is hitelbe hordatom a bőrös pecsenyét a lacikonyhából, téged is szívesen látlak rá, hanem mégis inkább azt javallom, eredj el vacsorára Tamás érsekhez. El is ment az oláh vajda, pedig ehetnékje se volt, hanem azt gondolta, hátha a főuraknál könnyebben találna segedelmet. Éppen ott találta őket karajban Tamás érseknél. Ott volt Báthori nádor, Újlaki herceg, Ország Mihály bán. De bizony mindnyájan a szemibe nevettek a vajdának. - Szegények vagyunk mi hadat viselni, jó vajda – búsította Tamás érsek. - Hanem jobbat mondok én annál: maradj itt nálam vacsorára, hátha kerül valami hirtelen-hamar jó harapnivaló. Nagy úr volt az oláh vajda maga is, hanem még a nevét se hallotta soha azoknak a drága ételeknek, amik Tamás érseknél nagy hamarsággal az asztalra kerültek. Volt ott még pávanyelv is, ettek ott még tán tengeri herkentyűt is. - Engedelmet kérek, hogy csak ilyen szegényesen traktálhatom kelmedet ebben a drága világban – mentegetődzött Tamás érsek. Báthori már fölhajtotta a kristálybillikomot, s elmosolyogta magát. - Bizony nem mindenkinek van olyan kára az országban, mint nekem: ma is két véka ezüstöt láttam belőle. A vajda értetlenül bámult rá, de Tamás érsek mindjárt kiokosította: - Nádor őkegyelmének van egy rengeteg pusztája Somogyban. Azt úgy hívják, hogy Kár. Van rajta vagy tizenöt falu. - Azért mégiscsak én vagyok akkora úr, hogy nekem még a kutyáim is gyöngyösen járnak – feszítette ki a mellét Újlaki herceg. Övé volt Gyöngyös városa egész gazdag határával, mezeivel, szőleivel együtt. - Az már igaz – ütött az asztalra Ország bán –, de azért mégiscsak nekem van olyan parasztom, aki minden esztendőben három tarisznya aranyat adózik. Ennek meg az a magyarázata, hogy a jó úrnak a Dráva menti birtokát úgy hívták: Parasztya. Istenáldotta föld, mezeje búzatermő, erdeje vadat termő, vize halat termő. Utoljára Tamás érsek megsokallta a dicsekvést, s odaszól szép csendesen az oláh vajdának: - Hanem azért mégiscsak nekem van akkora kemencém, hogy ez a három úr minden birtokostul, jobbágyostul elférne benne. Ez is igaz volt, mert volt Hont megyében Tamás érseknek akkora birtoka, hogy három nap mindig a maga földjén mehetett: azt hívták Kemencének. Hanem az oláh vajda egyszerre ellökte maga elől a pávanyelvet nagy fölháborodásában. - Nem szégyenlitek magatokat, ti magyar urak, hogy így dúskáltok a vagyonban, mikor a királyotok lyukas csizmában jár?! Hiszen ti gonoszabbak vagytok a töröknél! Azzal a tenyeribe szedte a lábát, s nyargalt föl a királyhoz. Elmesélte neki a Tamás érsek vacsoráját. Aminek igen megörült a király, vígan csapta össze a tenyerét. - Dobzse! Tudom már, hol keressek egy kis sajtot a kenyerem mellé. Szaladj csak, fiam kukta, Tamás érsekhez! Mondjad neki, hogy nem adnak már hitelbe a gazdádnak bőrös pecsenyét a lacikonyhán. - Bizony, király, megérdemled a főuraidat! – köszönt el keserűen az oláh vajda, s nagy elbúsultában meg se állt a török császárig. Inkább lett alattvalója annak, mint szövetségese Dobzse Lászlónak. (Móra Ferenc: Mondák és mesék című művéből)

Petőfi Sándor: Dobzse László (részlet) Ha éhezni méltóztatott Király őfelsége, Egyik-másik alattvaló Hítta meg ebédre. De nem bánta ám meg, aki Meghivá ebédre, Őfelsége kegyelmesen Gróffá tette érte. Szegény király, szegény király... De vigasztalódjál, Még szegényebb királyok is Lesznek, mint te voltál. Dobzse László őfelsége Magyarok királya Nem hiába hogy cseh volt, de Hej, csehűl is álla!

Szövetség a Habsburgokkal

Miután 1492 júniusában meghalt Ulászló apja, IV. Kázmér lengyel király, az elsőszülöttség jogán Ulászló lett volna az utódja, ám ő a lengyel koronáról öccse, János Albert javára lemondott, és ezzel a Jagelló-dinasztia cseh–magyar és lengyel ágra szakadt. A két testvér eleinte szövetséges volt, mely szövetség közös ellenségük, a Habsburgok ellen irányult. Idővel azonban nyilvánvalóvá lett, hogy Magyarország számára a két ország közös érdekeinél – elsősorban a török fenyegetés miatt – erősebb a Habsburgokkal való megegyezés érdeke. Így azután 1506-ban megújították az 1491-es, már ismertetett előnytelen szerződést, amit kiegészítettek azzal, hogy az időközben újra megnősült Ulászló leánya, Anna hercegnő férjhez megy Miksa német-római császár egyik unokájához, míg a király fia (a későbbi II. Lajos) majdan egy Habsburg főhercegnőt kap feleségül. És láss csodát! – a korabeli ezerszámra gyártott és felrúgott szerződésekkel ellentétben – ez a szövetséget mindkét esetben haladéktalanul betartották.

II. Ulászló királynak 1506. július 1-jén született meg fiúörököse, azonban a gyermekáldás örömét beárnyékolta, hogy Anna királyné néhány héttel később, a szülést követő gyermekágyi lázban meghalt. Ulászlót olyannyira megviselte felesége halála, hogy letargikus állapotba került, melyben élete végéig szenvedett. Korábbi szélütése és egyre súlyosbodó köszvénye miatt így még kevésbé volt képes beleszólni az ország kormányozásába. Helyette Szapolyai István erdélyi vajda, Bakócz Tamás esztergomi érsek, Perényi Imre nádor és Szathmári György kancellár kormányzott.

Ebben a Magyarországra nézve zűrzavaros időben, amikor a központi kormányzat rohamosan gyengült, illetve gyakorlatilag szétesett, puszta szerencsén múlott, hogy az országot nem érte komolyabb oszmán támadás, ugyanis ebben az időben az ottománok
figyelmét inkább Perzsia és a Földközi-tenger partvidéke kötötte le.

Háromszor nősült, de csak egyszer igazán!

II. Ulászló hivatalosan háromszor nősült, ám valójában első felsége, Brandenburgi Borbála (1464–1515) csak névlegesen volt a hitvese. Történt, hogy Borbála első (szintén névleges) férje a sziléziai Piast-házbeli XI. Henrik glogaui, crosseni és freystadti herceg volt, aki azonban meghalt még azelőtt, mielőtt elhálták volna a házasságukat, és Borbála csak 12 éves volt ekkor. II. Ulászló – akkor csak még mint cseh király – a glogaui örökség révén figyelt fel a fiatal özvegyre, és 1476. augusztusában az Odera menti Frankfurtban megkötötték a házassági szerződést. Azonban miután a lengyelországi Glogau Hercegségre Brandenburg tette rá a kezét, II. Ulászló egyre csak halogatta a tényleges házasságkötést, hiszen ahhoz pusztán politikai érdek, és semminemű érzelem nem fűzte.

Mátyás király halálával Magyarországon Ulászló lett a legesélyesebb trónjelölt, de csak Mátyás özvegyének keze árán nyerhette el a magyar királyi címet, így belement egy házassági színjátékba Aragóniai Beatrix magyar királynéval, miközben Borbála is még a jogait követelte! Egész Európa felső körei II. Ulászló házasságszédelgéséről beszéltek.

II. Ulászlónak esze ágában sem volt a köztudottan meddő és intrikus természetű Beatrixet feleségül venni, de az özvegy magyar királyné csak ennek fejében volt őt hajlandó támogatni Mátyás törvénytelen fia, Corvin János ellenében, emellett ehhez a frigyhez a magyar főurak is körömszakadtáig ragaszkodtak. Így hát 1490. október 4-én Bakócz Tamás esztergomi érsek Beatrixot titokban összeeskette Ulászlóval, ám a király kérésére a szertartás szövegében szándékosan formahibát ejtett. Beatrix csak az 1492. évi országgyűlés alkalmával ismerte fel, hogy kijátszották. Hosszú procedúra során végül VI. Sándor pápa 1500. április 7-én II. Ulászló mindkét házasságát felbontotta. Beatrix anyagi helyzete ettől kezdve rohamosan romlott, a budavári palotából kitiltották, s mindinkább gúny tárgya lett, ezért visszavonult szülőföldjére, Itáliába.

Dobzse László harmadik – valójában első (!) – felesége Ana de Foix–Candale grófnő (1484–1506), II. Gaston János, Candale grófja és Katalin navarrai királyi hercegnő lánya, XII. Lajos francia király rokona volt. Anna a Magyarország és Franciaország között kötött szövetség következtében lett Magyarország királynéja 1502-ben. Az ifjú uralkodófeleség új hazájában rendkívüli népszerűségnek örvendett mind szépsége, mind pedig határozott fellépése következtében, amelynek révén egyszerre királya és királynéja lett az országnak, lévén Anna volt a domináns személyiség a kapcsolatukban. A királyné azzal is nagy tekintélyt szerzett, hogy hosszú idő után a magyar történelemben férjét legitim fiú örökössel, a leendő II. Lajossal ajándékozhatta meg, akit az egész ország népe elfogadott apja utódaként. Ezt a sikert viszont már csak rövid ideig élvezhette, hiszen három héttel fia születése után gyermekágyi lázban elhunyt.

II. Ulászló 60. születésnapja után két héttel, 1516. március 13-án halt meg Budán. Halálát valószínűleg fertőzés okozta. Temetésére hat nappal később, március 19-én került sor Székesfehérvárott. Fiát, az ekkor tízéves Lajos herceget még 1508-ban magyar, 1509-ben cseh királlyá koronáztatta, hogy biztosítsa számára mindkét ország koronáját. Halálos ágyán a maga elé hívatott országnagyok jelenlétében Bakócz Tamás esztergomi érseket, Bornemissza János budai várnagyot és Hohenzollern György brandenburgi őrgrófot nevezte ki kiskorú fia gyámjaivá. Egy szétzüllött országot és 403 ezer aranyforint adósságot hagyott maga után.

Lánya magyar királyné, fia az utolsó „nemzeti” magyar uralkodó lett

Harmadik házasságából – mint az részben már említve volt – Dobzse Lászlónak egy lánya, a történelemben csak Jagelló Annaként (1503–1547) emlegetett hercegnő, és egy fia, II. Lajos (1506–1526) származott, aki apját a magyar és a cseh trónon követte. Az ifjú uralkodó a vesztes mohácsi csatából menekülőben veszítette életét. A török hódoltság előtt ő volt az utolsó olyan magyar király, aki az egész középkori Magyar Királyság felett uralkodott. Életével és a mohácsi csatával egy másik alkalommal fogunk foglalkozni, ám Annáról érdemes még néhány mondatot szólni.

Öccse, II. Lajos koronázása után külön udvartartást kapott, mely édesanyja udvartartásának egykori tagjaiból lett összeállítva. 1517 és 1521 között az innsbrucki Neuer Burgban együtt nevelkedett sógornőjével, Habsburg Máriával, II. Lajos leendő feleségével.

Miután a feltörekvő Szapolyai János vajda több sikertelen házassági ajánlatot tett Anna szüleinek, II. Ulászló és I. Miksa császár 1515-ben megegyeztek, hogy II. Ulászló gyermekeit a Habsburg-uralkodó unokáival házasítják össze. E szerződés alapján lett Anna 1521-ben a későbbi I. Ferdinánd osztrák főherceg, magyar, horvát és cseh király, majd német-római császár felesége.

Anna híres volt vallásosságáról, jótékonykodásairól és okosságáról, beszélt latinul, csehül, magyarul és németül. Ferdinánd már röviddel a házasságkötés után, Trieszt püspökével együtt udvari tanácsának elnökévé tette.

Tizenöt gyermeket szült férjének. Édesanyjához hasonlóan, gyermekágyi lázban veszítette életét utolsó gyermeke, Johanna születése után. Legidősebb fia I. Miksaként magyar király, II. Miksaként német-római császár lett, míg felnőttkort megélt lányai a lengyel, bajor, mantovai, modenai és toszkán uralkodók hitvesei lettek.

Miután II. Lajos 1526-ban a mohácsi csata után menekülés közben belefulladt a Csele-patakba, Ferdinánd követte a magyar és a cseh trónon. Neje, a született magyar hercegnő pedig magyar királyné lett. A magyar országnagyok többsége azonban nem akart idegen uralkodót, és mivel Anna házassága annak idején a rendek beleegyezése nélkül történt meg – erre hivatkozva –, ellenkirályt választottak, Szapolyai Jánost. Mindez az ország kettészakadásához és polgárháborús állapotokhoz vezetett.


II. Ulászló ábrázolása egy korabeli rézmetszeten


II. Ulászlót ábrázoló ezüst dénár 1511-ből


Dobzse László aranyozott kardjának markolata


Egy II. Ulászló által kiadott, máig fennmaradt adománylevél


A király pecsétje


II. Ulászló aranyforintja 1506-ból


A trónon fia, II. Lajos követte


Lánya, Anna hercegnő I. (Habsburg) Ferdinánd feleségeként Magyarország királynéja is lett


II. Ulászló fiatalkori ábrázolása


II. Ulászló magyar királlyá koronázását ábrázoló kép


II. Ulászló cseh és magyar király freskója a prágai Szent Vitus-székesegyházban


A király gyermekeivel


II. Ulászló (Vizkelety Béla grafikája)


Édesanyja Habsburg Erzsébet magyar királyi hercegnő, lengyel királyné


Harmadik felesége, Anne de Foix


Második, névleges felesége, Corvin Mátyás özvegye, Nápolyi Beatrix volt