Napóleon 1812-es oroszországi hadjárata - a Borogyino-i ütközet

1. rész
2. rész
3. rész
4. rész
5. rész

Menekülés az orosz télben:

1812. szeptember 15-én, egy nappal azután, hogy a franciák bevonultak a városba, Moszkvában tűz ütött ki. A tűzvészt - amely három nap alatt elpusztította a város háromnegyed részét - nem a franciák okozták. A tüzet Moszkva katonai kormányzója, Rosztopcsin gróf parancsára gyújtották a város börtöneiből szabadon engedett elítéltek segítségével, amikor a franciák bemasíroztak. Akkor azonban Moszkva lerombolását Európában úgy tekintették, mint Napóleon rémtettét. A császár megdöbbenésében levelet írt a cárnak Szentpétervárra, és minden felelősséget elhárított. Ez volt az első azoknak a leveleknek a sorában, amelyeket a cárnak címzett azután, hogy a Grande Armée bevonult Moszkvába, és amelyekre nem kapott választ. Aztán, ahogy teltek-múltak a hetek, Napóleon kezdett rádöbbenni, hogy a cár, noha országának felét elfoglalták, második városát lerombolták, nem akar megegyezni. Az oroszok eltökélték a francia hadsereg megsemmisítését, valamint a napóleoni birodalom megdöntését, ehhez pedig semmi mást nem kellett tenniük, mint várni: minél tovább maradnak a franciák Moszkvában, annál jobb.

Vészesen közeledett a félelmetes orosz tél, Napóleon csapatai pedig szánalmasan felkészületlenek voltak. Az invázió legtöbb raktárát a nyári hadjárat sikerében bízva rendelték meg, így a katonák a téli háborúhoz szükséges legalapvetőbb felszerelést is nélkülözték. Lázas kutatás indult hát meg Moszkva romjai között bundák és egyéb meleg ruházat után, de semmi remény nem volt arra, hogy ezekből eleget találjanak. Elegendő számú ló sem állt rendelkezésre a lovasság számára, illetve a szállítás megkönnyítésére. Ellátmányokkal teli szekereket kellett minden nap felgyújtani, mert már nem volt hozzá ló, ami elvontatta volna. Több ezren haltak meg menetelés közben, a Nyemantól keletre pedig nem akadt emberutánpótlás.


Ezzel szemben az orosz hadsereg napról napra erősödött. Október elejére számbeli fölénybe került a Moszkvát ellenőrzésük alatt tartó franciákkal szemben. Murat a Moszkvától keletre és délre eső erők parancsnoka, rendszeres kapcsolatban állt a kozákokkal, akik jelentései szerint barátságosnak mutatkoztak, és látszólag békét akartak. Más előőrsök tapasztalatai is megerősítették ezt a véleményt, ez azonban Kutuzov stratégiájának részét képezte, mely arra irányult, hogy kis időre altassa a franciák támadási szándékát és Moszkvában tartsa őket. Napokig vendégül látta Napóleon egyik küldöttségét, amely 1812. október 2-án érkezett meg főhadiszállására fegyverszüneti javaslatokkal és a cárnak címzett levelekkel. A sürgönyök persze Kutuzov bizalmas feljegyzésével jutottak el Szentpétervárra, milyben a parancsnok azt javasolta Sándornak, hogy Napóleon indítványainak elutasításakor ne siessen a válasszal. Egy másik, október 15-én érkezett küldöttséget hasonló szívélyességgel fogadott.

Napóleon zavarban volt. Célját, vagyis az orosz csapatok gyors legyőzését és az azt követő békét nem sikerült elérnie, miközben a Kutuzov parancsnoksága alá tartozó erők a front szinte minden szakaszán számbeli fölényre tettek szert a franciákkal szemben. Egyedül Kutuzov hadserege 110.000 főt számlált a császár Moszkvában tartózkodó 95 ezres seregével szemben. Északon Wittgenstein lábornok 40.000 katonát egyesített Oudinot és St. Cyr mindössze 27.000 fős seregével szemben; Riga orosz védői 24.000 emberből álló helyőrséggel rendelkeztek, MacDonald ostromló hadseregében pedig csak 25 ezren harcoltak, nagy részük porosz, akik már legszívesebben hazamentek volna. A déli szárnyon 65.000 orosz állt szemben Schwarzenberg herceg és Reynier összesen 34.000 katonájával, és akárcsak a poroszok, Schwarzenberg osztrákjai is máshová kívánkoztak.

E súlyos és összetett probléma kezdte kikezdeni Napóleon elméjét. Comte de Ségur tábornok beszámolója szerint a császár sokat aludt, órákat töltött étkezéssel, hajlamossá vált a tűnődésre, és egyre inkább magába zárkózott. Döntenie kellett, de minden választási lehetőse igen kockázatos volt. Ami a Grande Armée-ból megmaradt, az elszigetelődve tengődött a hatalmas ország közepén, mintegy 1.000 kilométerre a legközelebbi baráti határtól, Napóleon pedig nem tudta eldönteni mit tegyen. A francia hadseregnek talán lett volna lehetősége arra, hogy tavaszig Moszkvában maradjon, ám ugyanazok a megfontolások voltak érvényesek, mint Szmolenszkben: Napóleon már így is túl sokáig volt távol Párizstól, de legalább egy békekötéssel, vagy legalábbis győzelemmel kellett hazatérnie. Megegyezésre kényszeríthette volna a cárt, ha beveszi Szentpétervárt, de kétséges volt, hogy megfogyatkozott és fáradt serege képes-e egyáltalán addig eljutni, pláne úgy, hogy közben mögöttük Kutuzov egyre nagyobb hadsereget gyűjtött össze. A császár hosszú napokon át tűnődött, míg végre magának is kénytelen volt elismerni, hogy vesztes csata nélkül is vereséget szenvedett és a sereget a teljes pusztulás fenyegeti. Úgy döntött, maradék csapataival kivonul Moszkvából és megpróbál újra átkelni a Nyemanon, mielőtt leesik az első hó. Ez nem ígérkezett könnyűnek. Már október közepe volt, és a hadsereg főszállásmestere, Dumas tábornok kiszámította, hogy a menetelés a Nyemanig legalább ötven napig fog tartani kozákoktól hemzsegő területeken át, melyeket két hónappal korábban az áthaladó francia hadsereg feldúlt.



Október 18-án Kutuzov addig békés lovassága hirtelen megtámadta Murat lovashadtestét Moszkva mellett. Az oroszok csaknem legyűrték a francia katonákat, mire Murat rádöbbent, mi történik. Napóleon azonnal parancsot adott a visszavonulásra; a döntés hatására visszatért lelkiereje és energiája. 1812. október 24-én kora reggel Napóleon kivezette hadseregét Moszkvából, és ezzel kezdetét vette a történelem egyik legemlékezetesebb és legtragikusabb visszavonulása.

A császár 95.000 emberrel és ötszáz ágyúval vonult ki Moszkva nyugati kapuján. Ha mindössze ennyiből állt volna a menet, a Nyemanig történő visszavonulás talán másként alakult volna. A visszavonulók soraiban azonban 40.000(!) különféle szekér is zötykölődött "...a négykerekű hintótól a taligáig", tele zsákmánnyal, szolgálónéppel, francia betegekkel és sebesültekkel, nagyszámú moszkvai prostituálttal, akik a franciákat választották honfitársaik bosszúja helyett. Ezúttal bölcsen döntöttek: a hátrahagyott francia sebesülteket ugyanis mind legyilkolták a moszkvai kórházakban. A szekerek és a szinte járhatatlan utak oly mértékben hátráltatták a menetet, hogy az első négy napon és éjszakán mindössze száz kilométert tettek meg.

Hogy elkerülhesse a kegyetlen téli időt és a feldúlt vidéket, Napóleon egy délebbre lévő útvonallal próbálkozott nyugat felé. Ez az útvonal azonban még rosszabbnak bizonyult, mint a Szmolenszkbe vezető főút. A kozákok hamarosan tájékoztatták Kutuzovot a császár útvonaláról. Október 24-én Jenő herceg előőrse a IV. hadtestből azt jelentette, hogy Marojaroszlavec városa hemzseg a kozákoktól, akiket Doktorov hadtestének egy hadosztálya és több tüzérségi üteg támogatott. Az ezt követő harc a Lusa folyón átvezető híd birtoklásáért Jenő teljes hadtestét lefoglalta, így a Grande Armée arra kényszerült, hogy a folyó északi partján várja meg a csata kimenetelét. Doktorov végül visszavonult, de a franciák hat főtisztet és 4.000 katonát vesztettek; sovány vigasz volt, hogy az orosz veszteségek meghaladták a 7.000-t.

Az elkövetkező napon, október 25-én Napóleont magát is majdnem foglyul ejtették: néhány kozák kilovagolt az erdőből, és rátámadtak a császári testőrök gyűrűjében lévő Napóleonra. Sok testőrt megöltek, és kis híján foglyul ejtették a császárt, mielőtt végleg visszaverték volna őket. Az a rémisztő kilátás, hogy élve kerülhet a doni kozákok kezébe, akik lófarokra kötve vonszolhatják Szentpétervárra, arra indította a császárt, hogy erős mérget kérjen orvosaitól, amelyet attól fogva magánál tartott, hogy lenyelhesse, ha fogságba esne.

Október 26-án Napóleon parancsot adott a Grande Armée-nak, hogy forduljon meg, és térjen vissza Szmolenszkbe azon az úton, amelyet két hónappal korábban oly fáradságosan tett meg. A császár óriási hibát követett el ezzel. Nemcsak azért, mert elvesztegetett egy hét jó időt, hanem mert a döntés azt is jelentette, hogy olyan utakon kellett visszatérniük, amelyeket sártengerré változtatott az áthaladó hadsereg; olyan vidéken keresztül, amelyet minden ellátmánytól megfosztottak; ahol az előrenyomuláskor leégett és megrongált falvak nem nyújtottak menedéket; ahol mindenütt farkasok által félig felfalt, rothadó tetemek hevertek.

A visszavonulás sosem tesz jót egy hadseregnek, s ez alól Napóleon Grande Armée ja sem volt kisétel. A francia oszlopok már több mint 80 kilométer hosszúra nyúltak, mire elérték újra Borogyinot, ahol 30.000, a csata után eltemetetlen vagy a kutyák által kiásott bűzlő tetem fogadta őket. Marbot leírása szerint a harcmező "egyetlen hatalmas sír" volt. A Grande Armée végigvánszorgott a mészárlás helyszínén, majd október 31-én Napóleon és előőrse elérte Viaszmát. Egy napot várakoztak, hogy a hadsereg többi része is megérkezzék. Tizenkét napi meneteléssel a franciák 270 kilométert tettek meg, átlagosan alig 22 kilométert egy nap, miközben az elmaradozók egy része háromnapi járóföldnyire leszakadt a hadsereg fő részétől.

A katonákat folyamatosan zaklatta Kutuzov lovassága és az állandóan éber kozákok. A zsákmányoló különítmények könnyű célpontnak bizonyultak: a kozákok szinte valamennyi megtámadott különítményt az utolsó emberig lemészároltak, a foglyok sorsa azonban még ennél is rettenetesebb volt. Minden foglyot, még a sebesülteket is meztelenre vetkőztették, és mezítláb hajtották őket Moszkvába. Éjszaka kint hagyták őket a szabad ég alatt, így legtöbben halálra fagytak. Azokat, akik nem tudták tartani a tempót, a helyszínen agyonlőtték, vagy átadták a parasztoknak, ami szörnyű halált jelentett: botokkal halálra verték, megégették vagy vízbe fojtották a szerencsétleneket. Néhány különítmény teljes személyzetét élve eltemették.


Zaporozian kozák atamán emberei körében. A kozák könnyűlovasok állandóan zaklatták a vonuló francia erőket, és kegyetlenségük miatt hírhedtté váltak Európa szerte.

Szmolenszk felé sietve, ahol Napóleon ellátmányt és menedéket remélt, sorsára hagyta mindazokat, akik nem tudtak lépést tartani vele. November 2-án, miközben Jenő, Poniatowszki és Davout végigvánszorgott Vjazmán, az oroszok nagy erőkkel támadtak, és elvágták Davout I. hadtestét. A 20.000 főnyi orosz gyalogság és lovasság szorításában az utolsó emberig meghaltak vagy fogságba estek volna, ha Jenő herceg nem küld vissza két hadosztályt, hogy megnyissa az utat Davout csapatainak. Attól fogva nap mint nap, reggeltől estig folytak a harcok. Kutuzov meg volt győződve arról, hogy a Grande Armée teljes összeomlása már csak idő kérdése. Mialatt a fő orosz hadsereg hátulról fenntartotta a nyomást, a kozákok és parasztok a szárnyaknál csaptak le. Az állandó harc és menetelés nemsokára Davout és Jenő általában fegyelmezett hadtestét is csőcselékké változtatta. Most már minden az utóvéden, a III. hadtesten és keményen harcoló parancsnokán, Ney marsallon múlott.

1812-ben későn érkezett el a tél: az első hó november 3-án esett le. Amikor 9-én Napóleon elérte Szmolenszket, kiderült, hogy a fő hadsereg előtt visszavonuló utóvédcsapatok felélték a nélkülözhetetlen élelmiszer- és lőszerkészleteket. A rablás és rombolás orgiájában - amelyben még a császári gárda is részt vett - a maradék nagy része is elveszett vagy elzsákmányolták a katonák. Ez a kedvezőtlen fordulat azután történt, hogy Napóleon államcsínyről kapott hírt Párizsból. A korábban elmegyógyintézetbe zárt Malet tábornok bűntársaival meggyilkolta Párizs katonai kormányzóját, és letartóztatta a császár több tisztségviselőjét, mielőtt őt magát is őrizetbe nem vették. Nyilvánvaló volt, hogy Napóleon minél hamarabb tér vissza, annál jobb a birodalom számára.
Azon az éjszakán a hőmérséklet jóval fagypont alá süllyedt. Kevés volt a menedék, a ruha, a tűzifa, és a Szmolenszk utcáin összekuporodva, vacogva eltöltött nyomorúságos éjszaka után újabb katasztrófáról érkezett hír. Egy hadosztálynyi katona, amely Vilnától keletre arra készült, hogy megnyissa az utat a visszavonuló hadsereg számára, egy nála jóval nagyobb orosz erővel találkozott, és rövid harc után kénytelen volt megadni magát.

November 13-ára mindössze 40.000 katona maradt abból a 95.000-ből, amely huszonöt nappal korábban elhagyta Moszkvát. Sok zászlóalj alig száz emberre csökkent. Az V. és a VIII. hadosztályban összesen 1.500 ember maradt, Ney létfontosságú utóvédjében pedig mindössze 3.000 katona harcolt az eredeti 11.000-el szemben. Az életben maradottak az ellátmányhiánytól függetlenül is borzalmas fizikai állapotban voltak. Megfelelő ruházat és csizma nélkül végtagjaik elfagyása vagy a fagyhalál veszélye fenyegette őket. A lovak takarmány híján elhullottak, illetve megfelelő patkók hiányában nem tudtak mozogni a jeges mezőkön és a fagyott utakon. Nem maradt elég hátasló a megfelelő felderítésre vagy a kozákokkal szembeni ellenállásra, akik lecsaptak a szökevényekre, illetve a szétzúzott hadsereg végét képező katonafeleségekre, szolgákra, sebesültekre, és lemészárolták őket.