Állatperek

Állatperek a középkori Európában

Mindenekelőtt meg kell említeni, hogy az állatperek egyáltalán nem tekinthetőek a korai középkor hagyatékának, az ókori gondolkodástól pedig teljesen idegenek voltak. A feljegyzett állatperek időben inkább az érett középkorra és a kora-újkorra (XIII–XVIII. század) korlátozódtak, és bizonyos országokban elő sem fordultak. A boszorkányüldözések és az állatperek közötti időbeli és földrajzi egybeesés nem a véletlen műve. Mindkét jelenség hátterében a formálódó országosan egységes jogrendszer és eljárásrend megszilárdulása, valamint a kései középkor gazdasági-társadalmi válsága húzódik meg, de nagy szerepe volt még az egyháznak is.

A feljegyzett állatperek két fő altípusát lehet elkülöníteni. Az első típusba azok a perek tartoznak, melyekben egy-egy háziállatot, leggyakrabban sertéseket, állítottak bíróság elé azzal a váddal, hogy megsebesítettek vagy megöltek egy embert.

A legkorábbi ismert esetre 1266-ban került sor. Egy sertés Fontenay-aux-Roses-ban (ma Párizs része) felfalt egy gyermeket, halálbüntetést kapott, méghozzá nyilvános, máglyán való elégetés formájában. A disznókat különösen gyakran vádolták meg gyermekgyilkossággal, amiért általában ugyanazt a büntetést (akasztás vagy élve eltemetés) mérték ki az állatokra, mintha ember felett ítélkeztek volna.

Ezek az esetek azonban egyáltalán nem vezethetőek vissza az áldozat rokonainak bosszúvágyára, hanem teljesen a kor büntetőjogának keretei között zajlottak. Az állatok ellen gyakorta nem is a tulajdonos vagy az áldozat hozzátartozói emeltek vádat, hanem a helyi tisztviselők, akik ilyen esetekben „act ex officio” járhattak el. Az eljárásrendet igen szigorúan követték, amire több érdekes példát is találhatunk.

Merész Fülöp, Burgundia hercege, például 1379-ben elrendelte két őrizetben tartott disznócsorda szabadon bocsátását, hogy azok tisztességes bírósági eljárást kaphassanak. Az eljárásban résztvevőket ugyanaz a díjazás illette meg, mint az emberek ellen indított perek során, és az ítéleteket végrehajtó hóhérok is teljes bért követeltek meg. Nem ritkán a párizsi parlament jogtudósai is állást foglaltak egy-egy vitás állatperben.

Az állatperek másik csoportját azok az eljárások alkotják, amelyek során nem egyes állatok, hanem azok egész csoportja (kártevők, leggyakrabban egerek vagy sáskák) ellen léptek fel. Ezekben az esetekben, mivel nem tipikus bűneset történt, nem a világi, hanem az egyházi hatóságok voltak illetékesek, és ennek megfelelően a kiszabott büntetések is inkább szellemi természetűek (kiközösítés, ördögűzés) voltak. A perek ezen utóbbi csoportjában külön nehézséget okozott a vádlottak előállítása, azonban a középkori eljárásrend nem ismert tréfát: a kártevőket hivatalos futárok útján értesítették a készülő perről majd a bíróság számára egy példányról gondoskodtak, amely a kártevők egész csoportját képviselte. A legkorábbi ismert esetre 1388/89-ben Dél-Tirolban került sor, amikor a kártevő sáskákat a helyi egyházközség kiközösítette.



Felvetődik a kérdés, hogy miképpen volt lehetséges állatokat kiközösíteni az egyházból, amikor azokat nem keresztelték meg, és így az egyház tagjai sem lehettek. Ilyen logika mentén ugyanis azt is joggal várhatnánk, hogy az egyház minden nem keresztény ellenfele ellen alkalmazta a kiközösítést (a muszlimok ellen például), azonban erre nem került sor. Ez a tény is megerősíti a feltételezést, hogy a perek elsősorban az embereknek, a katolikus hívőknek szóltak. Amikor ugyanis a kiközösítés nem járt eredménnyel, és a kártevők nem hagytak fel ténykedésükkel, akkor a híveket könnyedén rá lehetett venni, hogy a jövőben jámborabb életet éljenek, és több tizedet fizessenek.

A nyilvános kivégzésekkel és a tetemek felakasztásával a közvetett kommunikációt, az elrettentést akarták elérni, amint arra egy 1595-ös eset során keletkezett forrás utal. Ez évben Leiden városában nyilvánosan kivégeztek egy kutyát, amelyik megharapott egy gyermeket. Az ítélet indoklása szerint a büntetést nyilvánosan kell végrehajtani, hogy a példa “elrettentsen más kutyákat". Kérdéses természetesen annak a gondolatmenetnek a logikája, hogy egy-egy kutya vagy disznó kivégzése mennyire lehetett hatással a többi háziállatra, hiszen azok a kivégzések időtartama alatt is valószínűleg az óljukban maradtak. A kommunikáció legvalószínűbb címzettjei maguk az emberek, főként az állatok gazdái voltak, akiket így bírtak rá, hogy a jövőben elővigyázatosabbak legyenek.

A 16. századi pergyűjtemény egészen meghökkentő sztorikat sorol fel.

Például "egyszer" pert kezdtek a krumplibogarak ellen, mivel azok elpusztították a termés egy részét. Mivel az idézésre nem jelentek meg, ezért valaki rásegített, és magával hozott egy "képviselőt" a mezőről. Végül felszólították a bogarakat, távozzanak.
A világi hatóságok által vezetett pereket többnyire domesztikált állatok ellen folytattak. Ezt pedig az a feltételezés indokolhatta, hogy a háziállatok valamiképpen a törvény oltalma alatt álltak, szemben a vadállatokkal. A veszélyes vadkant vagy a vérmedvét büntetlenül el lehet pusztítani. Az emberölő háziállatot azonban nem. A Hasznos Mulatságok című folyóirat 1831-es hetedik száma egész sor középkori és kora újkori állatpert sorol fel, külön hangsúlyozva, hogy a bűnper formája teljesen azonos volt az emberek ellen lefolytatott eljárásokkal. Vagyis a vétkes állatot törvényes idézéssel bíró elé vezették, ügyvédet rendeltek ki mellé, az ügyet jegyzőkönyvezték, ítéletet hoztak, és azt a törvény teljes szigorával élve végre is hajtották.

Mivel egy-egy disznótámadás a külső szemlélők számára különösen kegyetlennek tűnhet, ezért a történelem folyamán több esetben a teljesen jogszerű bírósági ítélet is a halál keservesebbé tételéről döntött. Egyszerű felakasztás vagy lefejezés helyett például 1463-ban a bírói ítélet értelmében élve temettek el két vérgőzös állatot. Az akasztás mint megszégyenítő ítélet a veszedelmes ökröket is fenyegette; 1405-ben vétkes cselekedetei miatt húztak bitóra egy megvadult állatot. Szintén akasztással végeztek ki egy ökröt 1499-ben, amelyik halálra rúgott egy tizenöt esztendős fiatalembert. Ugyancsak nyilvános akasztás lett annak a macskának a sorsa, amelyik 1462-ben megfojtott egy csecsemőt.

A halálos vagy megszégyenítő ítéleteket Európa-szerte a városi hóhér hajtotta végre. A bírósági ítéletek adminisztrációja teljesen olyan, mint bármely más bűnöző esetében. Valakinek meg kell fizetnie az állat fogva tartását (amely ráadásul többnyire a városi tömlöcben történt), az élelmezést, a fuvart, amely a vesztőhelyig vitte az áldozatot, a kötelet, ha akasztás volt a kivégzés módja és természetesen a hóhért is, beleértve a hóhér szerszámait, a dologi kiadást (kötél, kesztyű stb.) és a munkabért.

Persze nem csak az állatok kivégzését elrendelő bírói ítéletek születtek. Kevésbé súlyos bűnesetekben megelégedtek a megszégyenítéssel és a börtönbüntetéssel. Így járt az az ausztriai kutya is, amelyik meggondolatlan módon egy tanácsurat harapott meg. Egyévi és egynapi fogházra ítélték, ráadásul nem börtönben, hanem a városka piacterén lévő rácsos fogdában, hogy a nép csúfolódásának is ki legyen téve.

A jogszerűséget nemcsak a védőügyvéd kirendelése mutatja, hanem azok az esetek is, amikor a felsőbb joghatóság megváltoztatta az ítéletet. Erre is számtalan példa volt. Merész Fülöp herceg például 1379-ben megkegyelmezett annak a kondának, amelyiknek három tagja halálra marcangolta a kanász kisfiát. Kegyelmesen beérte annyival, hogy a három főkolompos disznót végeztette ki, és a konda többi tagját nem bűnrészesnek tekintette, hanem csak a gyilkosság szemtanúinak. Nem volt ilyen szerencséjük azoknak a disznóknak és szamaraknak, amelyeknek nem a halálos ítéletét változtatta meg a párizsi parlament 1613-ban és 1623-ban, csupán a megszégyenítő akasztás helyett az egyszerű agyonütésüket rendelte el.

Végezetül

Miért tűnnek olyan abszurdnak az állatperek? Számtalan ok között - ilyen például az eljáró hatóság és a vádlottak közötti kommunikáció lehetetlensége - kétségkívül az a legfeltűnőbb, hogy az állatokon valami olyasmit kérnek számon, amit egyszerűen képtelenség számon kérni rajtuk. Azt, hogy ismerjenek el egy megállapodás szerinti szabályrendszert és tartsák vissza magukat azoktól a cselekedetektől, amelyeket egyébként természetük szerint véghezvinnének, ám amelyeket e szabályrendszer tilt. Azt, hogy természetes viselkedési késztetéseiket írják fölül egy szabályrendszer parancsaival. Azt tehát, hogy legyen erkölcsük. Erre pedig az állatok egyszerűen képtelenek. És nem pusztán kommunikációs nehézségek miatt, vagyis nem csupán azért, mert az emberek semmiképp sem tudják a mezei egerek tudomására hozni a polgári törvénykönyv rendelkezéseit. Az állatok maguk között sem alakítanak ki törvényeket, nincsenek közös megállapodásaik, amelyeket figyelembe vennének, s amelyeknek alárendelnék ösztönös viselkedési késztetéseiket. Az állatok biológiai felépítésüknél fogva alkalmatlanok arra, hogy ilyen kettős viselkedésszabályozásnak engedelmeskedjenek.