Homo sapiens oeconomicus

Az ökonómia magyar megfelelője a közgazdaságtan, amit tapasztalataim szerint a Vajdaságban az egyszerű emberek közül sokan tévesen az agrártudományok egyik ágazatának vélnek, vagy magával az agrártudománnyal azonosítanak. A legtöbb európai nyelvben a közgazdaságtan elnevezése a görög eredetijére vezethető vissza. Az ökonómia” – a görög „oikosz” ami házat, háztartást jelöl, valamint a „nomosz” törvény, szabály jelentésű szavak összetételéből származik, és eredetileg a háztartás és birtok, valamint a (város)állam adminisztrációjának anyagi ügyeiről, mondjuk úgy, hogy pénzügyeiről szóló vitára utalt. Az ókorban ez a kifejezés tehát háztartás – gazdálkodási ismereteket jelölt. A modern értelemben vett tervezésnek, költségvetési politikának a kezdetleges formájának tekinthető egyébként az ókor gazdaságtana. Ma is érvényes egyébként, hogy a családi költségvetés, vagy a családi gazdálkodás lényegében egy leegyszerűsített nemzetgazdaság kicsiben, illetve talán pontosabb a meghatározás, ha abból indulunk ki, hogy a nemzetgazdaság is csupán csak egy nagy családi költségvetés. A családi közösség vezetése és irányítása lényegében ugyanolyan jellegű tudomány, ugyanolyan típusú készségeket és ismereteket feltételez, mint amire egy cég, vagy egy nemzetgazdaság irányításához is szükségesek. Az ókori görög háztartási ismeretekből lett tehát – évszázados fejlődésen keresztül menve - önálló tudományág a közgazdaságtan, olyan jeles gondolkodók munkássága nyomán, mint Adam Smith, David Ricardo, John Stuart Mill, Karl Marx, majd a 20. században John Maynard Keynes, Joseph Alois Schumpeter, Paul A. Samuelson, Milton Friedman és sokan mások.

Már az ókor legnagyobb gondolkodói, elsősorban Platón és Arisztotelész is foglakoztak gazdasági, gazdálkodási témákkal. A középkorban Hippói Szent Ágoston és Aquinói Szent Tamás említhető meg, akik azonban a gazdasági jelenségek erkölcsi vetületeinek szentelték a nagyobb figyelmet. Elítélték pl. a kamatszedést és a spekulációt. A háztartás, a birtokkezelés gyakorlati teendőit és a tiszteletreméltó és helyes viselkedés szabályait összefoglaló művek születtek főként, melyekben nem foglalkoztak a piaci viszonyokkal és a jövedelmezőség kérdéseivel.

A gazdasági elemzés egyik legkidolgozottabb ókori formáját Arisztotelész készítette el, melyben az ökonómiát alárendelte a politikának és az etikának. Rendszerezte a szükséglet-kielégítés, mint természetes gazdasági tevékenység és a csere különféle formáit és fejlődési szakaszait, a közvetlen termékcserétől a pénz megjelenésén át a nyereséggel folytatott tranzakciókig. A pénz szerepét csupán a közvetítő funkciójából adódóan magyarázta, aminek abban a formában nincs önálló értéke. Természetellenes gazdasági tevékenységnek, a politikai közösség stabilitását veszélyeztetőnek ítélte az öncélúvá és határtalan törekvéssé váló vagyonszerzést, a kamat formájában önmagát szülő pénzt.

Skolasztikus közgazdasági diskurzus

A XIII. és XIV. század idején élte virágkorát a középkori egyetemeken a skolasztikus közgazdasági diskurzus, melynek mindenekelőtt normatív voltát fontos megemlíteni. A skolasztikus közgazdasági diskurzus lényegében erősen vallási beállítottságú volt, és a lényege arra irányult, hogy eligazítsa a keresztény hívőket, mit kell cselekedniük, és mit kell elkerülniük ahhoz, hogy elnyerjék a túlvilági jutalmat, az örök üdvösséget. Kétségtelen azonban, hogy ezzel együtt, illetve ebből eredően értékrend teremtő szerepe is beazonosítható. Az egyes gazdasági kategóriák ebben az esetben azonban nem jelentek meg önálló, rendszeres formában, csupán esetenként fogalmazódtak meg olyan kérdések összefüggésében, mint pl. uzsora, csalás, spekuláció. A gyakorlatban viszont – a történelmi tanulságok és korabeli feljegyzések alapján – működtek már olyan gazdálkodók, akik tisztában voltak az alapvető piaci mozgásokkal, a kínálat-kereslet hatásaival és egyéb alapelvekkel. A tételeket és következtetéseket viszont abban az időben a teológusok fogalmazták meg, illetve az ő értelmezésük maradt fenn írásos formában. Elsődleges és alapvető forrásuk a Szentírás volt. A skolasztikus érvelés jellemző módszere volt valamely kérdés felvetése, a lehetséges válasz bemutatása, annak alátámasztva különböző tekintélyektől származó idézetekkel, majd újabb válasz megvitatása, végül a teológus-szerző által helyesnek vélt válasz bemutatása. Vallási jellegű írásokban ma is jól megfigyelhető egyébként ez a középkori stílusrend. Az adásvétel, a csere vizsgálata némi gondot jelentett abban az időben, hiszen bizonyos elveket nem tudtak a vallási elvárásoknak is megfelelő módon megmagyarázni. A korai elmélet szerint az igazságos ár a munka és költségek megtérítése lenne. A későbbi skolasztikus gondolkodás szerint a cserében mindkét fél nyer, az igazságos árat, pedig a piaci árral azonosították.

A merkantilizmus születése

A XVI. század második felében és a XVII. század elején született meg a merkantilizmus elmélete. Ebben a korban az ismert világ fejlettebb részein a kereskedelem válik egy olyan vonzó „aranyalmává”, amelyért a világ minden nemzete verseng. Az elnevezés a latin mercator – merkátor szóból származik, ami eredetileg kereskedőt jelent. A Velencei köztársasághoz hasonló élénk kereskedelmet folytató városállamok filozófiája alapján, és azok jelentős sikerei láttán, az akkori kor haladó szellemű gondolkodói a kereskedelemben látták a jövedelem, majd arra épülően a katonai befolyás és a társadalmi hatékonyság alapvető forrását. Az egykori kor stratégái is jól tudták ma is a nagyhatalmak katonai doktrínája fontos részét képező elvet: a teljes sikert nem lehetett kizárólag katonai eszközökkel biztosítani, a sikeres kereskedelmi nemzet az olcsóbb árak, és alacsonyabb bérek segítségével biztosíthatja hosszútávon a befolyását és a fennmaradását.

Úgy vélték már a korai merkantilizmus idejében is, hogy a gazdagság forrása a külkereskedelem, azon belül is az export, az importot korlátozni kell. Egy idő után azonban nem elégséges az, hogy állandóan a pénz áramoljon be az országba, be kell azt fektetni – olcsó nyersanyagot kell biztosítani külföldről, majd a feldolgozott terméket kell exportálni. Akkor született meg az a felismerés is, hogy a pénzmennyiség növelése együtt jár az árszínvonal emelkedésével. Ekkor alapozódott meg a mennyiségi pénzelmélet, ami modernizált formájában még napjainkban is érvényes. Angliában, a merkantilizmus korai szakaszában a nemesfémek kivitelét korlátozó intézkedéseket vezettek be. A növekedés és a gazdagság gyarapodása közötti összefüggést a kereskedelem volumene és az árak párhuzamos növekedésében értelmezték. Úgy gondolták, ehhez az országhatárokon belül lévő pénz mennyiségének növelése szükséges. Ezért az állam feladatának tartották annak biztosítását, hogy minél több nemesfém kerüljön behozatalra, és minél kevesebbet exportáljanak. A korai merkantilisták úgy gondolták, hogy a nyersanyagok behozatalának és a késztermékek kivitelének ösztönzésével, valamint a nyersanyagok kivitelének és a késztermékek behozatalának korlátozásával kedvező irányba lehet terelni a pénz áramlását.

Ahogyan az önellátó feudális gazdálkodási módot fokozatosan felváltotta az árutermelés, úgy terelődött a figyelem a termelésszervezési problémák mellett az áru- és pénzforgalom jelenségeinek vizsgálatára.

Franciaországban XIV. Lajos francia király egyik legtehetségesebb szakminisztere, Jean-Baptiste Colbert dolgozta ki részletesen a merkantilizmus alapelveit, ezért helyenként colbertizmusként is említik. Gazdaságpolitikáját a merkantilizmus sajátos válfajának colbertizmusnak is nevezik, ami elhanyagolta a mezőgazdaság fejlesztését és a belső piac bővítését. Angliában Thomas Mun volt az egyik legjelesebb képviselője. Colbert előtt Erdélyben Bethlen Gábor fejedelem alkalmazott a merkantilizmussal azonosítható, vagy ahhoz nagyon hasonló gazdaságpolitikát. Még előbb, már Zsigmond király 1405-ös törvényeiben is találni erre utaló jellegeket.

Zsigmond német-római császárrá koronázása idején, egy 1433 körüli festményen































Bethlen Gábor (Marosillye, 1580. november 15. – Gyulafehérvár, 1629. november 15.) erdélyi fejedelem (1613–1629), I. Gábor néven megválasztott magyar király (1620–1621), a XVII. századi magyar történelem egyik legjelentősebb személyisége






















A XVI és a XVII. században már létrejöttek az első, az egész gazdaságot átfogni próbáló közgazdasági jellegű művek. Nehéz lenne azonban ezeket egy egységes eszmerendszerbe foglalni. Mégis megvannak az olyan vonásaik, amelyeket beazonosítva közös néven merkantilizmusnak lehet nevezni. A közös vonások elsősorban abban gyökereznek, hogy a szerzők szinte kivétel nélkül a kereskedelmi tőke szempontjából vizsgálták a gazdasági folyamatokat. Főleg azért, mert a szerzők túlnyomó része maga is kereskedő volt. A kapitalizmus kezdeti, fejletlen fázisában már sikerült beazonosítani egyes mechanizmusokat.

Modern kori merkantilizmus

Ókori gyökerei ellenére a modern értelemben vett közgazdaságtanról csak az elmúlt négy évszázadban beszélhetünk. A viszonylag fiatal társadalomtudomány mintegy 400 éves története bizonyos szempontból a liberális és a merkantilista eszmék párharca. Az utóbbi évtizedek meghatározó doktrínája volt a liberalizmus, mely a szabad piacok mindenhatóságát hirdette. A merkantilizmus ugyanakkor mégsem tekinthető egy végérvényesen túlhaladott elképzelésnek. Annak ellenére, hogy a leglelkesebb hirdetői sem tagadják, bizonyos tételeit felül kell vizsgálni és újra kell fogalmazni. Többi között azt is, mi szerint a merkantilizmus hívei kezdetben azt állították, az állam gazdaságpolitikájában olyan intézkedésekre van szükség, melyek a nemesfémek felhalmozásának elősegítését szolgálják. Ezt az elképzelést a későbbiekben számos kritika érte. Való igaz az a felvetés is, hogy a felhalmozott aranyat, ezüstöt, kincseket és pénzt nem lehet megenni, és önmagukban nem jelenthetik a jólét alapját. Tágabb értelemben nézve azonban – mert nyilván a legvérmesebb merkantilisták is tudták, hogy az arany nem ehető – a merkantilizmus az állam és a magánvállalatok egyfajta szimbiózisát, a kölcsönös előnyökön alapuló együttélését jelentheti. Ha így tekintünk rá, és megnézzük mi történik a világgazdaságban, akkor azt tapasztalhatjuk, az elképzelés ma is egy jól alkalmazható modell. A modifikált merkantilista modellek ma is kiválóan működnek pl. az ázsiai országokban. Természetesen a legtöbbször nem ezzel a jelzővel illetik, hanem állami-vállalkozói együttműködésről, üzletbarát állami politikáról beszélnek. A ma is dominánsnak tekinthető liberális és a merkantilista irányzat közötti különbséget abban láthatjuk, hogy az előbbi számára a fogyasztók érdeke mindenek felett áll (fogyasztói társadalom), míg a modern kori merkantilisták a termelést tekintik a legfontosabbnak. Ők úgy vélik, a gazdaságnak a termelésen alapuló egészséges szerkezete a legfontosabb, a fogyasztást pedig a magas foglalkoztatottság és a bérek megfelelő szinten történő tartása önmagában generálja. A történelmi tapasztalatok és a jelenlegi körülményeket alapján kétségtelen, hogy az Amerikai Egyesült Államok a liberalizmus legtipikusabb megtestesítője. Ha a legtipikusabban merkantilista ország után kutatunk, Kína juthat az eszünkbe – az eddig leírtak tükrében – annak ellenére, hogy a kíni vezetők sosem használják magát a kifejezést, még az is lehet, hogy hevesen tiltakoznának az ellen, ha a világ legnépesebb országát, Földünk második legerősebb gazdaságát ilyen jelzővel illetik.