1903-ban született Ipolyságon, a fényképezéssel már gyermekkorában elkezdett megismerkedni. Már akkor is saját készítésű fényképezőgépét használta, melyet fekete kartonpapírból, fából és nagyítóüvegből készített. Labortechnológiáját is ő maga fejlesztette ki (valószínűleg kis segítséggel, de ez 1910 körül akkor sem volt egyszerű mutatvány) A kezdetleges szerkezettel egy órás expozícióval fotózott, épületeket, szobrokat. A fényképészet mellett hegedülni tanult. Később Pestre költöztek, ahol elvégezte a tanárképző főiskolát, majd munkába állt, mint tanító. Folytatta az „amatőr” (nem hivatásos) fényképezést és kísérletezett a különböző előhívási módokkal, új utakat keresett. 1924-ben saját maga által csiszolt és konstruált lencserendszert készített.
Akkoriban a festőies stílus volt a divat a fényképművészetben, amelyhez a „lágy rajz” (a kifejezés nem életlenséget jelent!) is hozzátartozott. Ezt a 30-as években a magyaros stílus követte, mely a népi jellegű témákhoz fordult, és gyakran alkalmazta az ellenfényes beállításokat. Dulovits művészete ezek közt a formai követelmények között csiszolódott tökéletessé, fotóit külföldön is nagy elismerés fogadta. A lágy rajz a magyaros stílusnál is divatban maradt, és amikor Dulovits egy elrontott csiszolású lencsét - amelyen koncentrikus körökben bemarások voltak – az objektív elé helyezett, meglepődve látta: feltalálta a lágyító előtétet! Az évszám 1928. A találmányra nemsokára szabadalmat jelentett be, és Tóth Miklóssal összefogva megindult a DUTO lencse gyártása. Ezt mai napig e néven ismerik a fényképészek a világon, Jamaikától Kamcsatkáig. Időközben kiforrta magát fényképészünk előhívási technikája is, ami rengeteg elismerésben és fotópályázatokon nyert díjakban öltött formát. A forradalmi eljárása segítségével (melyről később roppant sikeres könyvet is írt) az ellenfényes témákról is minden részletet megjelenítő képeket készített.
1943-ban megvalósult gyerekkora másik álma: filmoperarőrként dolgozott a Kádár Kata című rövidfilmen, mely Kodály Zoltán zenéjét használta fel. Ugyanebben az évben három fényképezőgéppel kapcsolatos szabadalmat nyújt be a Hivatalnak. Mindhárom a kortárs gépek akkori nehezen megoldható és hátrányos hibáit volt hivatott kiküszöbölni. 1944-ben egy újabb, ezúttal nagyjátékfilmhez kérték fel, amelyet el is kezdtek forgatni – háborús körülmények között – de befejezni már nem tudták: a háború közbeszólt.
Dulovits egész életében az általa használt fényképezőgépek hibáinak javításán dolgozott, kézenfekvő volt tehát az ötlet, hogy egy olyan gépet tervezzen, amely egyesítené magában korszakalkotó találmányait. Meg is tervezte a Duflex nevű gépet, amelynek első példányai 1949-ben készültek el. A gépről elég annyit írni, hogy a németek és a japánok is csak több évvel később kezdték el alkalmazni azokat a megoldásokat, amelyeket a szerkezet tartalmazott. Sajnos a kor technikájának szintjén maximumot nyújtó gépből nyersanyaghiány és „felsőbb utasítás” miatt csak néhány darab készült, így nem írta át a fotótechnika történetét – legalábbis a köztudatban. Annyi bizonyos: a szovjetek nem nézték jó szemmel hogy a kicsiny és általuk megszállva tartott Magyarországon olyan fimommechanikai remekmű készül, amely veszélyeztetné a legjobb esetben is csak közepes minőségű szovjet fényképezőgépek szinte teljes monopóliumát.
Sajnos az ötvenes évek kommunista uralmának nem volt szimpatikus a „nacionalista” magyaros stílus sem, és azok sem akik ezt tökélyre fejlesztették, így Dulovits – érdemei ellenére – kiszorult a fotós szövetségekből, és megbízásokat sem kapott annyit hogy megélt volna belőle. 1958-tól fotolaboránsként, „segédmunkás”-ként alkalmazták a Bányászati Építőnél.
1971-ben nyugdíjazták, és 1972-ben szívinfarktusban elhunyt.
Szimbolikus erejű a kontraszt utolsó munkahelyének neve és egyik könyvének előszava közt:
„A Fény szerelmese vagyok. Hiszem és vallom, hogy a fénykép legnagyobb erénye csakis a Fény kifejezése, hangsúlyozása lehet.”
.jpg)
