A hagyomány számtudományának alapgondolata, hogy a szám nem puszta mennyiség, hanem minőség is: mennyiségszerű minőség (Cz. G: Magánállamok: A nulla és a Semmi, Boldog Salamon Kör, Bp. 2004.). De ennél több: a szám „az ősi szellemi létezőnek tiszta, szellemi képe”, a „dolgok ősképe”. Az idea ennek a szellemi képnek már csak levonata. A szám az ősgyök, Isten szava (Hamvas Béla: Scientia Sacra, Magvető, Bp. 1988.), aki a világot „mérték, szám és súly szerint” (Bölcs 11.20.) teremtette. A Rend a számokon nyugszik. A számok harmóniájából következik a zene szépsége, a tánc, a bolygók járása, stb.
A minőségi műveletek logikája ebben a rendben az analógia. Minden mindennel kölcsönhatásban van: a kozmosz, az univerzum az egymással kölcsönhatásban lévő dolgok – ízek, anyagok, csillagok, eszmék, számok stb. – rendje, ezért A megfeleltethető B-nek, C-nek, stb.
Hamvas Béla a hagyomány világát olykor „őskornak” nevezi, amely hasonló volt Kínától Indián és Egyiptomon át a Kolumbusz előtti Mexikóig, amennyiben mindenütt vallották az említett számfölfogást, és az Égre, Földre, Természetre, Emberre vonatkozó tudás egységét. Hamvas azt állítja, hogy ez az időszak kb. a Krisztus előtti VI. században, Buddha, Zarathusztra, Püthagorasz után ért véget. Állítólag utóbbi hozta Európába az őskori számfölfogást (Hamvas Béla u. o.). Mikor kezdődött az őskor? Az Éden után? Előbb?
*
Szám szavunknál érdemes rögtön elidőzni: vajon miként szemlél a szám? Elvont mennyiségi fogalom-e csupán, vagy minőség is? Lássuk: számlál – egyenként megnevez, ami nem kerül ide, az nem számít, azazmellékes, elhanyagolható, mintha nem is létezne. Számíthatsz rám – minden erőmmel ott leszek! Számít valamire – több mint remél, biztosra vesz. Számba vesz – érvényesnek, valóságosnak tekint; számadás – részletes felelősségvállalás; számot ad – lakol; számot vet – mérték és érték szerint rendez; számkivet, számkiűz, ma: száműz – kitaszítja a számosok – a valakik közül, vagyis a közösségből – s megfosztja jogaitól=többé nem kell emberszámba venni. Amit számba nem veszünk, az nem létezik. A gyerekek kiszámolója kiválaszt valakit a csapatból: az illető vagy nem játszik tovább, vagy különleges szerepet kap. Újabban a kiütött bokszolót is kiszámolják. Fölszámol – megsemmisít, még pedig úgy, hogy szám nélkülivé tesz! Ugyanez az értelme annak is, ha valakivel leszámolnak. Számtalan – fölbecsülhetetlen, számbavehetetlen, tehát minőség nélküli tömeg.
A példák szaporítása nélkül máris nyilvánvaló, hogy szám gyökszavunk és származékai kivételesen fontos jelentéssel bírnak. Egyértelmű, hogy ami számos, az a műveletekben az absztrakt mennyiségen túl minőségként vesz részt!
*
Szám szavunk régi, képlet szavunk nyelvújítási, ha úgy tetszik, friss műszó. Mesterséges voltában is az ős-szemléletből fakad: föltündöklik benne a számok képisége.
*
Nézzük meg részletesen, hogy anyanyelvünkben miféle tudásemlékek élnek az őskori számtudományról és geometriáról, közelebbről annak néhány alapfogalmáról, az egy, a kettő, a fél, a három, a négy és a semmi értékéről-mértékéről – milyen gyönyörű egybecsendülés! – valamint a kör és kereszt ideájáról, geometriájáról.
Az indiai, egyiptomi, héber, stb. hagyományban – de még az újplatonikusok fölfogása szerint is – az összes számot, a mindenséget egyesítő szám az Egy: Isten száma. Elvileg ugyanis csak egy isten, egy Teremtő, egy Mindenható, egy Abszolútum lehetséges. Ő a Létezés, héber neve Jahve = Aki van (Kiv 3, 14.), „ő az Egyetlen (Isten), rajta kívül nincsen más (Márk 12, 32.). A legkülönbözőbb ellentétek benne egyesülnek,tehát eggyé lesznek, s ezzel a művelettel kiegyenlítődnek. Indiában úgy tudják, hogy „a múlt benne van, benne van a jövendő, (…) Ő teremtette a teremtést.” (Mahá-Nárájana upanisad.)
Ez nem titok az indoeurópai nyelvek előtt sem, példa rá a latin unus népes családja: universitas, unitas, unio stb. Talán az universum a legszebb közöttük: a Mindenség az, ami az Egy felé esik. Nos, a magyar hajszálra így érti: világegyetem, egyetem, egység, egyesület stb. De az egyetért a latinban már consentit, az egyenlet aequatio, és így tovább. Az angolban is létezik a szócsalád, de még inkább homályosul a kapcsolat pl. az university és az one között. A két szó kapcsolata tán azért oldódott el, mert külön hajóval érkeztek Britanniába, s ott nem mutatkoztak be egymásnak.
A mi nyelvünkben az Egy hatalmáról óriási szósereg tanúskodik – a Magyar Értelmező Kéziszótár 1992-es kiadásában 8 oldal! A CzF.-ban 488 egy-gyel kezdődő szócikk található. És akkor még nem említettük a különböző igekötős és egyéb elöl toldott szavakat, melyek a szótárakban másutt lelhetők – pl.: kiegyezés. Némi ízelítő: egykutya, egyívású, egyenlő, egybekel, egyremegy, egyhangú, egy húron pendül, stb. Lényegük, hogy a legkülönbözőbb mennyiségek és minőségek – mondjuk ki: létezők – műveleti egyenlege az egy. Különösen figyelemre méltó, hogy az újabb egyes szavaink is ugyanebben a jelentéskörben mozognak: egyen-ruha, -étel, -élet,- sapka, egyenlet, stb!
Az egy származékai, természetesen analógiásan, az Isten természetéről vallott fölfogásról is tudósítanak, hiszen, mint említettem, a szám a mennyiségen túl minőség is. Hagyjuk el most, hogy az egy régi értelme: szent. A szó – föntebb már jeleztük – valaha id-nek hangozhatott, innen az id-nap>ünnep: szentnap, id-ház>egyház, id-vesség, id>üd-vözlet. Ma már sziával és hasonlókkal köszönünk, hajdan üdvöt kívántunk ismerőseinknek: Adj’Isten jó napot, Isten áldja, stb.
Nézzük inkább az egy bokrát, akad-e benne hajtás, amelyik Istenhez hasonlítható?
Egyszerű – aki tiszta, világos, mentes léhaságtól, cifraságtól, ürességtől. Egyenes – vagyis nyílt, köntörfalazás nélküli. Egynemű – szennyezetlen. Egység – benne valamennyi szín, íz, rész, ellentét egyesül; szétbonthatatlan, és kiegészítésre nem szoruló; rajta kívül nincsen semmi. A „világegyetem” egységes törvények szerint működik – ahol nincs egység, ott meghasonlás, kettősség jut uralomra. Egyesít – művelet, amely eggyé tesz, vagyis megszentel – kívüle semmi más nem képes bármekkora különbségeket áthidalni. Egységes – megszünteti az összes ellentéteket, melyek mind megbékélnek benne. Az emberiség egysége, valamennyiünk egyenlősége, vagyis testvérisége, egyháza, azért lehetséges, mert közös atyánk van, az Egy. Lásd még: egybeforr, egybefoglal, egybeolvad, egybevág, egybecsendül. Egyetlen – vagyis a legnagyobb kincs. Egyezik – talán a legmélyebb értelmű, hiszen az egyezés művelete által az Egy-ben megteremtik az addigi viszálykodók a békét, a föloldást, a megértést, lásd még: egyeztet, egyenlít, kiegyenlít. Fogarasi János írja a Magyar Nyelv Szótárának utószavában egyetlen szavunkról: „Katalin Verses legendájában e helyett áll: egyiglen, régiesen: egyéglen, (mint esmég-ből is lett ismét), tehát ama szóban az etlen nem fosztó képző.”
*
Nyelvészeink szigorúan két szónak tekintik az id>egy-szent értelmű melléknevünket és az egy számnevünket. Meglehet helyesen. Különválasztásuk ezzel együtt a szétszerkesztés, az egybecsendülők szétválasztásának iskolapéldája. Mintha egy Mozart dallam hallgatásakor nem adnánk át magunkat az összhangzásnak, hanem azt bogarásznánk, hogy ki készítette a vonósok F mellett megszólaló fuvolákat. Annak immár semmi jelentősége, hogy a szám-egy és a szent-egy – esetleg – két gyök származéka, mivel a használat évszázadaiban egybeforrtak (Az volna meglepő, ha nem így történik. Az analógiás, mellérendelő magyar gondolkodás százezer példát tud a hasonló jelentés-kiterjedésekre, melyek során egy dologi jelenség érzelmi, lelki, sőt, természetfölötti tartalommal gazdagszik, pl.: ég – menny. Csak a szerető becézések köréből: húsom, szívem, virágom, galambom, violám, kincsem, csillagom, egyetlenem, stb. Édes szavunk az európai nyelvek közt egyedülálló utat futott be: vele illetjük testvérünket, szülőnket, hazánkat, Istenünket. Lásd még: édes lelkem!). A XV. századi Müncheni Kódexben „legyenek eggyek” egyszerre jelenti a hangalaki és szakrális egységet, hiszen a hívek és Isten egységére szólít föl! A föntiek szerint számnevünk – akár az id-ből ered, akár bármi másból – jelentése roppant mértékben, s egységes metafizikai szellemben meggazdagodott; mindent magába>egybe foglaló, egyesítő, kiegyenlítő, stb. értelmet öltött, ami kétségtelenül őskori matematikai alapgondolat. Lehet, hogy a finn és osztják egy mutató, vagy módhatározó származéka, ám a magyarban ez az értemény nem mutatható ki, annál inkább a számnévivel egyező teológiai jelentés (A TESZ a finn egy szót – yhte, yksi, üksi – a közelre mutatás gyökéből származtatja miként az osztják egy-et is. Ennek a magyar egy-re való alkalmazását az elemi logika szabályai nem támogatják: 1. finn rokonainktól legalább kétezer éve külön élünk, az osztjákok régmúltja ismeretlen, esetleges közös szavaink története nem követhető. 2. rokonaink nyelvemlékei közül egy sem korosabb az említett Müncheni Kódexnél –, általában a miéinknél nagyságrendekkel fiatalabbak, tehát csak a magyar forrásból ésszerű következtetni az ő szavaik eredetére, s nem fordítva, ahogy a TESZ-ben szokásos. Az egy – ig, igg alakban – a Halotti Beszédben is előfordul – XII. sz.).
*
Az egy ideája = képe, geometriai megjelenése a hagyományban a kiterjedés nélküli, nem evilági dimenziójú pont ( CzF.: „Ámbár megengedjük, hogy ,pont’ közvetlenül a latin punctum-ból képeztetett (olaszul: punto); azonban alapfogalmánál fogva mint bökött jegyet jelentő szónak gyöke a magyar nyelvben is megvan, t. i. bök, melynek megfelelnek a latin pungo, franczia piquer, szláv pichnem stb. továbbá rokonai a pett, petty, pettyeget, pött, pötty pöttyöget, melyek pontra, pontozásra vonatkoznak. Ide tartozik végre poncz, ponczol is.”), valamint a kör és a kereszt. A kereszt és a kör egyaránt az isteni teljességet jelenti. Olyan világkép elképesztő töménységű jelképei, melyet a középpontja – Isten – határoz meg, benne találkoznak a lét és az élet különféle dimenziói. Alakra csak az első pillantásig ellentétek, ám ha a kereszt megfordul – lásd a kerek esztendő négyesét, a svasztikát, stb. – akkor kitűnik, hogy lényegük szerint egybeesnek. Úgy is mondhatjuk, hogy egyazon idea megnyilatkozásai. Titus Burckhardt azt írja, hogy „a kör a természet végtelen, s mintegy kényszerű mozgását jelenti – magyarán az ismétlődés, a ciklusok ritmusát – addig az isteni állandóság négyszögében minden ellentét egyensúlyban van.” (Titus Burckhardt: A szakrális művészet lényegéről, Arcticus Kiadó, Bp. 2000.)
Erről szavak és ábrák sokasága tanúskodik.
Ami egy>egész – az kikerekedik. Közismert, hogy a számrendszer szerinti egység neve: kerek szám. Mifelénk, manapság a tíz és szorzatai: száz, ezer, stb. A hatvanas számrendszerben a hatvan a kerek szám, így a kört hatszor hatvan fokra osztjuk. Szólásunk is van a hibátlan teljességre: kerek egész. Kereken, v. kerek-perec megmondta – teljesen kimondta az igazságot. Kikerekít – törött számot, azaz hiányos közlést egésszé tesz. A teljes év is kerek esztendő: „három kerek esztendeig szolgált.” „E kerek földön v. kerek ég alatt, v. kerek e világon, nincs még egy olyan ember.”
Ezért a népmesei kerekerdő, amelyben óriások, boszorkányok, mindentudó sündisznócskák meg egyéb csodás lények laknak, s ahol a halandó mindig eltéved, valószínűleg a másvilág; tehát a maga nemében teljes világ.
A ’kőkori’ ős-istenség ábrák rendszerint körök, körbe írt pontok, keresztek, forgó keresztek, stb. A Vértes László találta híres tatai nummulitest az „ősember” nagyjából 40.000 éve (!) szabályos kerekre csiszolta, és két egymásra merőleges átmérőt, tehát keresztet karcolt rá. E jelkép azóta is él; gondoljunk az ír sírkeresztekre, Krisztus keresztes glóriájára, az indiai mandalára, az említett kerek esztendőre. A kerek esztendő ugyanis négyes osztatú: az évszakok négyelik, a katolikus naptárban Jézus születése: a Karácsony, az egyházalapítók: Péter és Pál ünnepe, valamint a két arkangyal napja: Gábor és Mihály választja négy egyenlő részre. Ezek az ünnepek a téli-nyári napfordulók, és az őszi-tavaszi napéjegyenlőségeik idejére esnek. A nap is kerek, s négy részre oszlik: reggel – dél – este – éjszaka. A földkerekséget az égtájak negyedelik. Ezért nincs ellentmondásban e két gyakori népmesei szólás: „kerek-e világon” meg „a világ négy sarkában”.
A magyar Szent Korona egyszerre kör és kereszt.
Véletlen-e, hogy a magyarban a kerek> kör és a kereszt>köröszt szavak gyöke egy? „Gyöke mármint a kereszté – egyébiránt szinte ker, kör, mely, mint az illető helyeken s különösen ker gyöknél látható, számos nyelvekben feltaláltatik.(…) Magyar elemzés szerént annyi volna mint körös, melynek részei egy központból indúlnak ki, mint a köréi, a t toldalékként járúlván hozzá, mint a tájdivatos választ, ereszt szókban. (CzF.)
A mandala képét fölidézve egy olyan ábra jelenik meg előttünk, amelynek fő alkatelemei a kör és a négyzet, melyeknek középpontja egybeesik.
Ami valami terebélyesen, pl. körön áthalad, az keresztülmegy rajta, ellenben a vékonyabb dolgot – mezsgyét, ösvényt, utat, vonalat stb. – keresztezi. Találhatnánk számos európai nyelvi párhuzamot, miként arra Buji Ferenc fölhívta a figyelmemet, köszönet érte: pl. latint: circulus, crux, vagy németet: Kreis – Kreuz, oroszt: krug – kreszt, sőt esetleg finnt: piiri – risti (Buji Ferenc: A ker-szócsalád és rokonsága, kézirat). A kör-kereszt azonosság tehát más népek nyelvi emlékezetében is fönnmaradt, ennélfogva nem valószínű, hogy ennek az egységnek a darabjai külön keltek volna vándorútra. De maradjunk választott utunkon, s összpontosítsunk arra, hogy a magyar nyelvben megőrződött a hagyomány geometriájának analógiás alapfogalma, a négyszögesített kör.
Nem tudjuk, hol tanulta nyelvédesanyánk.
*
A kereszt legmélyebb titka természetesen maga Krisztus, a szenvedésében, halálában, föltámadásában a földi és égi világot újjáalkotó Szentháromságos Egyisten.
*
A kettő a hagyományban nem két egy, hanem az egy töredéke, a meghasonlás száma. Anyanyelvünk pontosan ugyanezt állítja! Lásd: kettősség, kétkulacsos, kétszínű, kétes, kétséges, kétségtelen, kétely, kétségbeesés, stb. Ugyanezt az értelmet hordozza a kettő sorszámnevének, a másodiknak a gyöke, a más: másodhegedűs, másodlagos frissességű, másodörökös a végrendeletben, másodrangú, máslás – azaz csiger bor, amely a már egyszer kipréselt törkölyre öntött vízből készül. Hamis, aki megmásítja szavát, aki igazi Munkácsyként árulja a másolatot, stb. Menten otthonra talált e körben a németből érkezett mismásol. Nyilván a dallamánál fogva.
Érdemes belegondolni az egyik-másik ikerszavunkba. Szó szerint. Az egyik azt jelenti, hogy az Egyhez, a teljességhez, a mindenséghez, az Istenhez tartozik, a másik pedig nem. Ha az egyik Valóság, akkor a másik nem az, hiszen nem lehetséges két Valóság.
Meghasonlásra, csonkaságra utal a kettő fogalmához kapcsolódó fél szavunk is, és bizonyítja, hogy az Egy töredéke: féllábú, félember, féligazság, féleszű, félkegyelmű, félelem, félhitű, féltudós, félművész, féltékenység, feles tinó, féloldalas, félrejár, -ért, -magyaráz, -vezet, félig-meddig. „Útfélre vetett ország.” Ami csak féle, legyen bor, tudás, vagy ház, az nem az igazi. A szocializmusban az állami ételhamisítványokat nevezték így: „italféleség” vagy: „csabai jellegű kolbászféleség.” Ha egy emlék megtörik, s részei-torzói maradnak csak bennünk, akkor feledékenyek vagyunk. Ha az Egyház meghasad, felekezetek keletkeznek.
*
Platón Lakoma című művében Arisztophanész előadja, hogy az emberek valaha androgünok, kétneműek voltak. Zeusz kettévágta őket, azóta ki-ki keresi a párját. Ez a gondolat szintén indiai eredetű. A csángók nem olvasgatnak Platónt, meg Upanisádokat, de még a középkori zsidó kabbalisztikus műveket sem ( Zóhár, a Ragyogás könyve, a kabbala egyik főműve, ősi iratok és szóbeli hagyomány XIII. századi összefoglalása. „Az Első Ember férfi- és női részből állott, ahogyan az Írás mondja: “És szólott I-ten: »Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra.« Eszerint a férfi- és a női princípium együtt teremtetett, s csak később váltak el egymástól.” (II 54b-55a)), ennek ellenére nem csak az asszonyt, a férjet is feleségként emlegetik, hiszen aférfi és a nő egyaránt félember. Egybekel szavunk írja le az ember-egész létrehozásának analógiás-matematikai műveletét: a házassági nászban az ember újra eggyé válik, töredékes, fél-volta megszűnik: „egy testté lesznek” – olvassuk a Teremtés Könyvében és Máté evangéliumában.
Pár szavunk szintén az „őskori” matematika összeadás műveletére emlékszik. Az absztrakt matematikában „azonos” dolgokkal végzünk műveleteket: almákat adunk össze almákkal. Előföltételezésünk demokratikus: minden alma egyenlő, sőt egyforma. A hagyomány matematikája ezzel szemben azt tartja, hogy ilyen nincs – az almák, újabban tudjuk: még az elektronok sem egyformák. (Pauli-elv.) Hamvas – Eckhart Mester nyomán – azt állítja, hogy az „egyenlőség az egység megrablása” ( Hamvas Béla: Tabula Smaragdina).
Tehát az összeadásnak nem csak mennyiségi, minőségi előföltételei is vannak. Az analógiás gondolkodásban a részek nem egyenrangúak és csak azok a műveletek értelmesek, amelyek az Egy felé viszik őket. A jelenségek nem önmagukból nyerik, hanem az Egyből kapják értelmüket: a kör és kereszt lényege a középpontjuk! Ha a részek felek, akkor olyan minőségek, amelyek egyesíthetők. T. i: párosítva egyet adnak, pl.: a két agyfélteke a maga különbözőségében eredményezi az egyet. Ellenben két balkézből mindössze kétbalkezesség jön ki. Jobblábas cipőkből akárhányat összeadhatunk, páratlanok maradnak. Ezért mondjuk mi – sok más nyelvvel ellentétben – a páros szerveket egyes számban, mert a magyar nyelvi művelet nem az indukció, nem a részekből szedi össze az egészet, hanem, az egészből, a középpontból következtet a részekre. Ez az analogikus gondolkodás és a magyar észjárás egyik alapvonása. A láb-pár együtt adja a járást, a jobb és a bal szem az éles látást. Így: fölemelem a kezemet, a kapus lába közt rúgom a gólt, és csikorgatom a fogam.
Ha az ember-egész a feleségesedéssel keletkezik, az egybe-keléssel, akkor összeadhatnak száz hadosztály homoszexuálist, egyetlen házaspár sem jön ki a műveletből (Zóhár, (III 296a) A női ősprincípiumről és a nemek eredendő összefüggéséről 3 Móz. 19,2. „...A női erő elválaszthatatlan a férfi-erő régiójától. (…) Amikor a saját régiójából kilépett, akkor találkoztak össze a férfi-princípiummal, szemtől szembe. S ha így egyesülnek, valóságosan egy testté lesznek. Ebből következik, hogy a férfi-princípium önmagában csak fél test... s ugyanígy a női; ha összekapcsolódnak, akkor lesznek csak egyetleneggyé. S ha eggyé lesznek, örvendeznek mind a világok, mert a tökéletes test által mindenre áldás száll. Ez a titok foglaltatik ebben a mondatban: “Ezért megáldá az Úr a sabbat-napot, és megszentelé azt” (2 Móz. 20,11) - ugyanis e nap csak a tökéletes test által az, ami. A Matróna egyesült a Királlyal, egy testté lettek, és az ebből támadó áldások uralják ezt a napot; így azt a testet, amely nem tartalmazza a férfi- és női princípiumot, fél testnek nevezik. És nem szállhat áldás hibás, hiányos dologra, hanem csak tökéletes helyet illet az áldás, nem “fél” helyet, mert fél dolgok nem maradnak meg az öröklétben, és nem szállhat rájuk áldás sohasem.” Másutt – I 49b-50a –: „(…) minden embernek arra kell törekednie, hogy a férfi- és a női princípium mindig együtt legyen, hogy ezáltal a hűség kapcsolata megerősödjék, és a sekhina örökké vele maradjon.”).
*
Kiss Dénes és Varga Csaba a kettes számrendszer nyomát látja az ilyesféle szószerkezetekben: dehogynem, alighanem, nemdebár, hanemha stb. Lássuk: de = igenlés, dehogy = tagadás, dehogynem = igenlés; alig = igenlés, aligha = tagadás, alighanem = igenlés.
A hagyomány számtudásában a három a tökéletesség, a szilárdság, az igazság száma (Zóhár.), benne az egy a kettőn áthaladva újra megvalósul, de már hármasságban. Szerintem az előbb említett szavak inkább ennek a műveletnek a nyelvi bizonyságai.
A Szentháromságban a három személyben létező egyetlen Isten az egy és a három analógiás egységműveletének megnyilvánulása.. A keresztény Szentháromsághoz hasonló a hinduizmus Isvara Trimurti fogalma. Nyelvédesanyánk szemlélete egyezik a hagyomány hármas egységében megmutatkozó gondolattal. Lássuk: három a magyar igazság, három a szent szám, három a tánc – lassú, élénk, friss. De az újkeletű viccek is hármas tagolásúak. Címerünk kettős keresztje hármas halmon áll. Ludas Matyi is „háromszor veri vissza” igazságtalan megbotoztatását. Népmeséinkben három nap egy esztendő, három testvér, királyfi, stb. indul vándorútra, s három próbátkell kiállniuk, a Tündér Ilona című mesében a hős három életet kap a sárkánytól, háromszor, három táltos paripával indul asszonyát kiszabadítani. Népdalainkban három a szerető, a galamb, stb. A Világfa – egyetemes ősjelkép! – tere három részből áll: alvilág, földi világ, égi világ. A magyar csatakiáltásban három szó harsant: Huj, huj, hajrá! Gyermekkoromban még kiabáltuk a meccseken. Állítólag szovjet nyomásra szorították ki sajtóügyeskedéssel, ugyanis sértette a moszkvai elvtársakat, mivel „huj” oroszul hímtag.
*
A négy a hagyományban a mindenséget jelenti. A négy őselem, a négy világtáj, a négy irány, évszak, stb. egységét. A szó egyik lehetséges magyarázata: nyi+egy, azaz nagy egy. A nyi értelme mennyiség, nagyság, vö.: marék-nyi, tenger-nyi, any-nyi, stb. (CzF.). Emlékezzünk a kör a kereszt egységének föntebbi taglalására, a kör négyszögesítésére…
A legrégibb magyar államjelkép az ún. Árpád-sávos zászló, ill. címer, ezüsttel négyszer vágott vörös, tehát négy ezüst és négy vörös csíkból áll (Ellentétben a nyilaskeresztes párt zászlajával, amely összesen kilenc csíkból állt, és a rúd felőli harmadát a párt jelvényei foglalták el. (Wikipédia, internetes lexikon.).
A hagyomány számelmélete szerint nincs több szám, legföljebb a tetraktysz, az első négy szám összege, vagyis a tíz. Az összes szám az első négy szám műveleti eredménye, magával víve az alkotórészek által hordozott minőséget. Így lehet rossz szám az öt, a kettővel megrontott három, szent szám a hét, a tizenkettő, a boszorkány bukását jelző határszám a 3x33, a kilencvenkilenc: „ha nem őrzöd meg három napon át a három csikót, a századik karón lesz a fejed!” stb.
A tíz a magyar számrendszer alapja, kerek száma. A legősibb ismert seregbeosztás a tízes számrendszer szerint történt, Szent István tíz falunként rendelt egy-egy templomot építeni, az országot pedig tíz püspökségre osztotta.
*
A hagyomány számelmélete, az analógiás logika és anyanyelvünk egybehangzóan nem tud sem a végtelenről, sem a nulláról. A nulla szó a latinból érkezett, a zéró – sifr – Indiából arab közvetítéssel a középkorban – és cifra alakban honosodott meg (Prékopa András: A zéró, Természet Világa, 2002/6.). A középkorban cifrának nevezték a rosszéletű nőket. A népzenében cifrának hívják a dallamsorok végéhez ragasztott rögtönzött hangsort, és a pásztorfaragásban a sokszorosan ismétlődő indadíszt, pikkelyt, vonalkázást, stb. mert „egyik sem jelent semmit” (Juhász Zoltán, 2006.)
A nulla a modern, absztrakt matematika kulcsszáma. Az a szám, amely a számegyenesen éppen félúton van az 1 és a –1 között.
A számegyenes az origóból, vagyis nullából fut a pozitív és negatív irányú végtelenbe, illetve onnan „visszatérve” a számok elenyésznek a nullában. Nézzünk egy példát. Ha egy képviselő meghal, akkor helye megürül a parlamentben, s másikat választanak a helyébe. Példabeli képviselőnk az absztrakt matematikában az a minőségtelen szám, amely nullává lett. Ilyesmit az analógiás gondolkodás nem ismer. A képviselő a mindenség összefüggésrendszerének tagja: ha ellenségem volt, ha édesapám, ha Macska Jancsi, helye soha nem lesz üres.
A végtelen számegyenes uralma összefügg korunk örökkévalónak gondolt, materialista idő és anyag-fogalmával, valamint a végtelen fejlődés elképzelésével, melyek mind, egészen a demokrácia számtanáig a minőségtelen mennyiségek jegyében állnak. A hagyomány gondolkodása ezzel szemben körkörös: a mindenség körben jár, ahogy a születés és a halál, a vetés-aratás, a napjárás, az évszakok, a világhónapok, világévek és korszakok és valamennyi természeti- és életjelenség. A számok ezért nem a számegyenesen futnak a végtelenből a végtelenbe, hanem, miként nyelvünk pontosan meghatározza: egytől-egyig keringenek. A legnagyobb és a legkisebb szám ugyanaz. A szép ikerszavas kifejezés az összes lehetséges mennyiséget magába foglalja, s egyúttal azt is jelenti, hogy az Egy-en kívül nincsen semmi. A latin ezt már elfeledte: egytől-egyig: ad unum omnes – egytől mindig!
Nyilvánvaló, ha a műveletek lényegében az Egy-ben zajlanak, akkor ez a matematika panteisztikus világképhez vezet. S valóban: nézzük meg innen a Krisztus előtti vallásokat!
Semmi szavunk teljes tagadás, jelentése nem-lét. Ha pl. egy szerződés semmis, akkor olybá tekintetik, mintha soha meg nem köttetett volna. Ahogy az Egy mindent magába foglal, a semmi mindent kizár, tehát az analógiás szemlélet számainak rendjébe nem illeszthető. A számok – a létezők – zárt rendszerén kívül ugyanis nem lehetséges létezés – ezért a püthagoreusok nem tudtak elképzelni irracionális számot.
*
Nyilvánvaló, hogy ez a számfölfogás akkor kerülhetett a nyelvbe, amikor eleink még elsősorban analógiásan gondolkodtak. Hol és hány ezer éve?
A fogalmi gondolkodás első európai rendszere a Szókratész (kb. Kr. e. 470-399) utáni görög bölcselet eredménye. Legteljesebb kifejtése Arisztotelésztől (Kr. e. 384-322) való, és a skolasztikán, majd a modern európai filozófián és oktatáson keresztül erős hatást gyakorolt világrészünk gondolkodására, közoktatására és nyelveire.
Az analógiás gondolkodás sokkal korábbi.
Ural környéki rokonaink sámán-hite nem ismeri az Egy és általában a minőségi szám-tan gondolatát. Ma úgy tudjuk, hogy ennek az eszmének a legrégebbi megfogalmazása az Egyiptomi Halottaskönyvben olvasható, amelyben a lélek alvilági útján különböző istenek nevét veszi föl, végül pedig elérkezik az egyhez. Minden Egy a hinduizmus egyik alaptétele. Az Ószövetségben íratik, hogy a Teremtő mindent „mérték, szám és súly szerint” rendezett el. Gazdag az ókori zsidó bölcselők számtudománya, köznyelven a Kabbala (Széfer Jecírá, Zóhár.). Tőle független a Szókratész előtti görög gondolkodók számfölfogása. Jelesül Hérakleitoszé és Orpheuszé: „minden dolog ősképe a szám”. Püthagorasznak (Kr. e. 582-507) tulajdonítják az első négy szám minőségének fönti elképzelését, bár ő írást nem hagyott hátra. Tudjuk róla, hogy hosszú egyiptomi tartózkodása során belekeveredett az egyiptomi-perzsa háborúba. A győztes Kambizesz hadai őt is elhurcolták Iránba, ahol megismerkedhetett a káldeus, perzsa, indiai bölcselettel.
*
Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy nyelvédesanyánk analógiás látás-logikája és számtudománya nem szavak vándorlásáról, tehát nem nyelvi kapcsolatról tanúskodik, hanem a vázolt eszmék jelenlétéről. Semmi jelentősége, hogy számaink nevét – netán – vettük-e bárkitől, és mit számít, hogy egyik-másik föntebb elemzett szavunk újabb keletű. Ez éppenséggel azt bizonyítja, hogy az őskori szemlélet-gondolkodás nem egyszeri hatásként jelent meg, hanem hatékony maradt! Mondanom sem kell, hogy kizárható, hogy őseink hallgatták volna Püthagorasz krotóni udvarán a mester függöny mögül elsuttogott bölcsességét, vagy egyiptomi, jeruzsálemi, babilóni, netán hindu papok titkos tanításait, hogy odahaza ezeknek megfelelő nyelvtörvényt hozzanak.
Annyi bizonyos, hogy Püthagorasz és egyiptomi, vagy estleges keleti mestereinek tudása annakidején már mindenütt titkosnak számított. Miért?
1. Az ókori vallási társadalmak szent könyvei, szertartásai még az analógiás gondolkodást követték, de a bennük foglalt tanítás a köznép számára már elhomályosult;
2. az említett vallások sokistenhívők, ezért az egyistenhit csak a beavatottak számára fölfogható titokká lett: „az Egy ősképe a Mindenség”– eidosz pantón – Püthagorasz, a hinduizmus „minden egy” tana: az Önvalón kívül minden káprázat, még az istenek is. Ekhnaton fáraó egyistenhívő Nap-kultuszát utódai szörnyű eretnekségként elsöpörték.
3. a fogalmivá>racionálissá váló világ számára a számok kizárólag mennyiségek, benső természetükről való tudás értelmetlenné vált. Ez később az alkímiában éledt újjá, majd szorult ki a „tudományos világnézetből”.
*
Nyelvünknek az egy-ről és a számok természetéről való tudásában szerves ősműveltség nyomai maradtak fönn. Miután az egyik említett kultúrától sem vehette át – mindtől egyszerre még kevésbé – a nyomok távolabbra vezetnek. Nem jöhetett máshonnan, mint abból az időből, amikor nem a papok, hanem az emberek – mindközönségesen! – egyetlen Istent imádtak. Tőlük örököltük mi, s tőlük hagyományozódott az őskori-ókori vallásokra és kultúrákra.
Túl a kereszténységen és túl a történeti idők sokistenhitén. Nem mondhatunk többet Hamvas Béla metaforájánál: az „őskorban” jutottak az óegyiptomiak, az őslatinok és az ősmagyarok ugyanarra, az óindiai vallásbölcselettel, de azon túl talán az őskinyilatkoztatással egyező számtudományra.
A nyelvben rögzült számfölfogás mélyebb és alapvetőbb, mintha hosszadalmas értekezés maradt volna ránk egy több ezredéve élt magyar Püthagorasztól.
|
.jpg)
