Újságíró egy költő tollával. Esterházy Péter jellemezte ezekkel a szavakkal Zilahy Péter egyik művét. És ez így igaz, Zilahy ugyanis eredetileg verseskötettel kezdte irodalmi pályafutását. De kisprózakötete is van, továbbá fényképez. Szerkesztette a LINK Budapest kétnyelvű irodalmi Internet folyóiratot, aztán a JAK, majd a Gondolat Kiadó világirodalmi sorozatát. Volt vendégtanár a New York Universityn és a német Akademie Solitude ösztöndíjasa. Több magyarországi és külföldi díj tulajdonosa, Ukrajnában pl. az ő műve volt az Év Könyve. Nemrég az Újvidéki Művelődési Központ többnapos Prozefestjének keretében nálunk is felolvasóestet tartott.
Zilahy Péter író (Fotó: Forgács Kristóf)
A JATE-n történelem-angolt hallgatott, majd az ELTE-n angol-filozófia-kulturális antropológia szakon végzett. De művészeti téren is igen szerteágazó tevékenységet folytat. Ön szerint mennyire nevezhető mindez posztmodernnek?
– Én nem tudom, posztmodernnek azt nevezik, amikor eklektikusan keverednek különböző korok és stílusok, úgy, hogy az már nem mutat fel egy egységes stílust, hanem mindannak az amalgámja, aki valami furcsát, valami mást csinál. Amikor először megjelent az egyik könyvem, akkor Korniss Mihály posztmodernnek nevezte. Ez előbb jól hangzott, de most már annyi mindent mondtak a posztmodernre, hogy teljesen értelmét veszítette. Ezért Magyarországon mindenki ódzkodik a használatától és elzárkózik tőle. Ott már 5-10 éve nem használják ezt a kifejezést, még Eszterházy Péterre sem, akit pedig 15 éve vidáman annak minősítettek. Inkább a 90-es évek végén tartott belgrádi tüntetéseket mondanám posztmodernnek, hiszen ott az egyházi, a kommunista és a fasiszta szimbólumok folyamatosan együtt jelentek meg, jelentés nélkül. Bármilyen jelképekkel együtt vonult a tömeg, hiszen a lényeg az volt, hogy mindannyian Milošević ellen tüntettek. Őellene pedig lehetett valaki szélsőjobboldali, szélsőbaloldali vagy polgári párt tagja. Az fogta tehát össze az embereket, hogy közös volt az ellenség. Ettől váltak olyan eklektikussá ezek a tüntetések, és politikailag nem voltak olyan artikuláltak, mint pl. egy mai tüntetés, ahol a résztvevők sokkal inkább egy párt tagjai.
Akkor Ön hogyan jellemezné a saját írásművészetét? Inkább eklektikusnak?
– Nem tartom eklektikusnak, viszont műfaji szempontból erősen experimentális. Ez abból a tényből következik, hogy költőként indultam, és a forma nagyon fontos számomra. Tehát minden ötletnek, gondolatnak vagy történetnek a megfelelő formát próbálom megtalálni. És ez lehet egy fénykép, vers, színdarab vagy szótárlexikon.
Személyesen is a helyszínen volt a kelet-európai országokban lezajlott különböző rendszerváltási kísérleteknél: Lengyelországban, Romániában, Berlinben, Belgrádban is. Sőt, még Kínában is járt. Mi vonzotta ezekre a helyekre? A diktatúrák leleplezése, vagy valami más?
– Minden írót mindenféle leleplezés érdekel, csak nem politikai értelemben. Tehát ha bemegyek egy kocsmába, azzal is leleplezem, ahogy leképezem a magam számára. Én kétszer utaztam körül a világot intenzíven. Először teljesen magánalapon, diákként, pénz és minden más nélkül, hátizsákkal, anélkül, hogy tudtam volna, hova fogok kilyukadni. Utána pedig mindezekre a helyekre sikeres íróként visszahívtak, és tíz évvel később újra láthattam őket, teljesen másképpen. Kínában pl. első alkalommal még le is tartóztattak. Akkoriban ugyanis még nem mozoghattak a turisták olyan szabadon, mint ma, csak meghatározott szállodákba lehetett menni, amit én nem akartam, és néha elkaptak. Tehát erősen romantikus individuális utazások voltak az első körben. A másodikban pedig kvázi sztárhelyzetben levő külföldi vendégként ötcsillagos szállodákban laktam, újságírók által követve, gyakran sofőrök vittek ide-oda. Belgrádba viszont úgy kerültem, hogy amikor értesültem a tüntetésekről, Budapesten fölszálltam az esti vonatra, és reggel itt voltam. Anélkül, hogy bárkit ismertem volna. Amikor megérkeztem, csak csatlakoztam a tüntetőkhöz. A karneváli hangulatban perceken belül mindenki a barátom volt, és lett szállásom is. Kapcsolataim nem voltak, de mivel voltak már tapasztalataim a Kelet-Európai tüntetéseken, kicsit tudtam segíteni nekik.
Azóta mi történt az Ön munkássága terén, amiről mi itt nem tudhatunk?
– Nagyon sok minden. Bemutatták egy színdarabomat a berlini Volksbühnében, amely az egyik legjobb színház Európában. Tavaly jelent meg a 3+1 című művem, amelyet két műfajban írtam. A következő 2–3 évben több olyan művem is meg fog jelenni, amelyek régóta folyamatban vannak, most ezeken dolgozom.
Honnan meríti az energiát mindehhez?
– Szerintem ez a természetes állapot, csak egyesek leszűkítik a világunkat. De ez nem minden korban volt így. A reneszánszban ez nem volt kérdés. Lehetett mindenki festő, költő, filozófus és mérnök egyszerre. Ezek a dolgok engem mindig vonzottak. Csak általában a társadalom és művészeti körök megpróbálják ezeket a tereket leszűkíteni, mérhetővé tenni és olyan struktúrákat hoznak létre, amelyek akadályozzák az átjárást az egyikből a másikba. Ezeket a határokat, ahogyan a műfaji határokat is, mindig szívesen átléptem. Sajnos, a világ nem így működik, de én folyamatosan megpróbálom meggyőzni, hogy az ember tehetsége sokkal szélesebb, mint ahogyan ma leszűkítjük. De az iskola is a specifikációs szakbarbarizmus felé kényszerít minket már nagyon régen. Ez nem az én generációmmal kezdődött. Tehát nem is energia, sokkal inkább idő kérdése a dolog: az embernek egyszerűen nincs ideje összebarátkozni azokkal, akik hozzásegíthetnék a műveit, hogy eljussanak a közönséghez. De ez mindenhol így van. Németországban pl. teljesen különválik a színház és az irodalom. Más újságírók írnak róluk, más-más lapokban, és nagyon kicsi az átjárás közöttük.
Az utolsó ablakzsiráf c. szótárregénye, amely formailag gyermekeknek szánt szótárregény, rendkívül szellemes paródiája, tulajdonképpen a kelet-európai diktatúrák igazi arcának bemutatása. Multimediális CD-ROM-on is megjelent. Hogyan esett a választása ezekre a formákra?
– Úgy érzem, a diktatúra mindenkit gyermekként kezelt, másrészt pedig a lexikonformát azért is megfelelőnek tartottam, mert nem feltűnő, ha valamit megmagyaráznak. Én pedig megpróbáltam benne előítélet mentesen körülnézni. Ezt a könyvet eddig 14 nyelvre fordították le, hamarosan a RENDE kiadó megjelenteti szerb nyelven is, Poslednji prozor-žirafa címmel.
.jpg)
