A murmutér nyomában

 Az ifjúsági rétegnyelvben betöltött akkori jolly joker szerepének emlékét két igei alak is – kicikiz, lecikiz (piszkál, bosszant) – őrzi. Az évtizedekkel ezelőtt pejoratívvá sápadt kifejezés azonban visszaszorulóban van, amiként a fiatalok körében már a nagylemez szó értelme sem nyilvánvaló.

Korántsem minden szónak marad azonban valamilyen nyoma. A köznyelv, a rétegnyelvek vagy a szleng legtöbb kifejezését ugyan regisztrálhatják a szótárak, egy részük mégis szinte észrevétlenül homályosodik el, majd kopik ki a nyelvi emlékezetből. Mint a szavak elöregedéséről, a jelentéstartalmuk változásáról vagy eltűnésükről Kosztolányi Dezső a Nyugat hasábjain 1909-ben írta: természetes folyamat, hogy „az új szavak mechanikusan kiszorítják a régieket, amit az egyik oldalon veszt a nyelv, visszanyeri a másikon”. De „hogy mi számít régi szónak, arra nincsen patikamérleg. Sőt, úgy tűnik, szabályai se nagyon vannak, csak típusokat vagy jellegzetes csoportokat regisztrálnak a kutatók. Már csak azért is, mert korosztályonként és tájanként eltérő lehet, melyik szó vagy jelentés tűnik réginek vagy újnak.
A laikus nyelvérzék számára sem kérdéses, hogy például a kalamáris (tintatartó), a szapul (áztat, csapkodva mos) vagy a toportyán (farkas) megértéséhez (ha a szövegösszefüggésből nem derül ki) magyarázat vagy szótár szükséges, mivel ezek ma már jobbára csak szépirodalmi művekben fordulnak elő. Az viszont már meglepő lehet, hogy ismerős szavak egykoron egészen mást jelentettek, mint ma: alamuszi – aluszékony; részvét – érdeklődés, figyelem; állapotos – gazdag, tehetős.

A nyelv életében az úgynevezett alapszókincs (az alapvető cselekvések, testrészek, számnevek, tárgyak és jelenségek) szavai jelentik az állandóságot, ezek változnak a legkevésbé. De e „stabil” szavak sem mindig ugyanazt jelölik ma, mint korábban. Kenyérnek például egy keletlen tésztából sütött lepényt hívtak az ugor korban. Vagyis nem feltétlenül a szó módosul vagy tűnik el, hanem esetleg az, amit értenek rajta. Ehhez már néhány évtized is elegendő, mint a kagyló (telefon), a körte (villany), az említett nagylemez (bakelitlemez), vagy akár csak pár év, mint a mostanában kiszoruló izzó (villanyégő) esetében.

Máskor évtizedekig is harcolhat egymással egy szó többféle jelentése. „Hírhedett zenésze a világnak” – kezdte Liszt Ferenchez írott dicsőítő versét 1840-ben Vörösmarty Mihály. Csak a három évtizeddel később kiadott, ma is etalonnak számító Ballagi Mór-féle értelmező szótár regisztrálta a költő által még pozitív értelemben használt jelzőnek a mai fül számára egyértelmű „rosszhírű” értelmét is.
Az ellentétes jelentés kialakulásának egyik oka a metaforizálás lehet. Mindennapos, hogy hangsúllyal, hanglejtéssel vagy más stíluseszközzel alkalmilag ellenpontozzuk, vagy épp átfordítjuk a szó értelmét. A „csupa öröm az élet!” például elégedettség helyett sokkal inkább az apróbb kellemetlenségek miatti kifakadás, mint ahogy az sem elismerés, ha valakiről azt mondják: „nagyot alakított”. S ha egy szóhasználat „valamiért életképes és elterjed, akkor alternatív jelentésként tartósan is a kifejezéshez tapadhat”. Hasonló módon kopnak is ki jelentésárnyalatok: egyszerűen feledésbe merül a metaforizálás, az áthallás értelme, vagy épp az eredeti jelentés maga.

Sajátságosan ellenállnak az elöregedésnek a régi szavak a szólásokban, mondókákban. Csaknem mindenki ismeri például a kiskarácsony kifejezést a Kiskarácsony, nagykarácsony kezdetű gyerekdalban, anélkül hogy eredeti (régi) jelentésével – újév napja – tisztában lenne. Még furcsább, hogy a mondókák szavai – mint az „apa cuka funda luka” –, amiknek a jelentését a szakember is csak találgatja, mennyire stabilak a nyelvben. Úgy tűnik, hogy egy szó életképessége egyáltalán nem függ az „értelmességétől”. A köznyelv továbbá önmagukban nem, csak szólásban létező szavakat – vérszem(et kapott), hadiláb(on áll), az áldó(ját) vagy az írmag(ja sem maradt) – is makacsul megtart. Talán mert a szavakhoz, korántsem mellékesen, érzelmek is kötődnek. Sőt, bizonyos archaikus szövegek elhagyása megzavarhatná a kulturális identitást. A régi szavakban bővelkedő Toldi, az „ösztövér kútágas, hórihorgas gémmel” sorával például, noha kis túlzással már szótárazni kell, ezért is kihagyhatatlan a tananyagból.

Nem mondható el ez a történelmi korokhoz kötődő kurzusszavakról. A rendszerváltással – a nyelvművelés egykori doyenje, Fábián Pál által „szókincsváltó évtizednek” nevezett időszakban – a megelőző fél évszázadot jellemző temérdek kifejezés süllyedt el viharos gyorsasággal. A káderlap, a pártaktíva, a vasfüggöny vagy a zenés felár a mai harmincasok számára már éppen úgy magyarázatra szorul, mint a múlt század derekán mindennapi kifejezésnek számító lódenkabát, sajtónegyedóra, feketézés vagy a csengőfrász.

De az egész XX. század drámai társadalmi változásai maradandó nyomot hagytak a nyelven. Az urbanizáció, az iparosítás és a kollektivizálás, azaz a hagyományos paraszti életmód és a kézművesszakmák háttérbe szorítása-szorulása a köznyelv szókészletének sosem látott mértékű avulásához is vezetett. Az eltűnő tevékenységekkel nem csupán a tárgyak és eszközök, hanem azok nevei is kihalnak. Szinte egyetlen generációnyi idő alatt szorultak a nyelv peremére olyan – egyes helyi közösségekben esetleg még megőrzött – szavak, mint a tilol, a járom, a szakajtó, a mennykő.

Ahogyan egyes szavak vagy nyelvjárások, ugyanúgy maga a nyelv is elöregedhet. A nyelvi innováció ugyanis mindig a fiatalok felől halad az idősebbek felé. Ezért ha egy nyelvet bármilyen okból, de seregestül hagynak ott – akár időlegesen is – a fiatalok, hogy más tájon vagy külföldön boldoguljanak, akkor az apránként elveszítheti frissességét, és nyelvi „rezervátumok” keletkezhetnek. A nyelvművelő akarat kevés, ha a nyelv mögött nem áll anyanyelvi felsőoktatás és tudományos írásbeliség. Az itt keletkező kifejezések nélkül már néhány év alatt is elmaradhat egy nyelv a világtól, és az újabb jelenségek egyszerűen elmondhatatlanokká válnak rajta. Az ilyen nyelv pedig – miként a szakemberek szerint egy generáción belül a magyar két legközelebbi rokona, a vogul és az osztják is – menthetetlenül kihal.

Utólag is csodálnivaló az a lendület, ahogyan Kazinczyék újraindították a XVIII. századra kifáradt nyelvet. Az új szavak mellett ugyanis rengeteg akkor réginek számító vagy kihalt szót hoztak vissza a köznyelvbe. Ezek egy része – például: aggastyán, alak, év, hölgy, lomb, rege, szobor, terem, verseny, vihar – ma sem hat porosnak.

Egyéni szómentés is lehet sikeres, mivel a szépirodalom gyakorta él az archaizálás, vagyis lényegében a felújítás eszközével. Parti Nagy Lajos író például a mormota régies alakját, a murmutért „hozta vissza”. A leporolt és „újraindított” szavaknak azonban csak akkor lehet második esélyük, ha valamiért különös figyelem jut nekik, ami a szándék mellett egyre inkább a sajtón, a médián múlik.

Forrás: HVG


Kazinczy Ferenc                             Parti Nagy Lajos