A nagy- előtagú összetett melléknevek

Másfél évszázaddal ezelőtt a nagyérdemű melléknév csak olyan személyre utalt, aki nagy érdemeket szerzett, sok jutalomra méltó dolgot vitt véghez, aki erkölcsös viselkedésénél fogva különös tiszteletben állt. A leggyakrabban alkalmazott nagyérdemű közönség szókapcsolatból jelentéstapadással önállósodott nagyérdemű magára a közönségre vonatkozik. Például: Az előadás megnyerte a nagyérdemű tetszését. A nagyérdemű nemcsak színház közönségére vonatkozhat, hanem mozinézőkre, sportmérkőzés nézőire, olvasóközönségre, választópolgárokra stb.: Azoknak az előadásoknak a jegyeit is el kell adni, amelyekre nem tolong a nagyérdemű.; Valószínűleg nem sok sportág dicsekedhet azzal, hogy kiemelt hazai viadalán a szövetség elnöke (…) egy kiállítást ajánlhat a nagyérdemű figyelmébe. Mindvégig remek iramú, látványos, folyamatosan és fordulatosan lüktető, igazi dél-amerikai focit ünnepelhetett a nagyérdemű. Lehet, lesznek majd nehézségekkel küzdő újságírók, de csak a versenyben dőlhet el, ki a jobb: kit olvas, néz, hallgat szívesebben a nagyérdemű. A média csak azt szállítja, amit a nagyérdemű megvesz.; Holnap nyitja meg kapuit a nagyérdemű előtt Európa legnagyobb kulturális fesztiválja, az egy hétig tomboló Pepsi-sziget.

A nagy- előtagú, -ú, -ű képzős összetett melléknevek közt nem a nagyérdemű az egyedüli, amely főnévi értelemben is szerepel. Ilyen a nagybélű (a tréfás vagy a rosszalló beszédben nagy étvágyú emberre mondják), a nagyeszű (nagyon okos emberre vonatkoztatja a népnyelv), a nagyfejű ('vezető állású, tekintélyes ember' értelemben él vele a bizalmas, ill. gúnyos szóhasználat, ritkábban részegre utalnak vele a népnyelvi beszélők), a nagykorú ('olyan vagy az a személy, aki jogilag teljes cselekvőképességűvé vált' a jogi nyelvben, a köznyelvben pedig 'aki erkölcsileg, szellemileg érett').

A szóban forgó típusú melléknevek egyike-másika a nagyérdeműhöz hasonlóan megszólításra (is) használatos. A nagyreményű régen fiatal személyhez írt levél címzésében szerepelt, fiatal hölgyek megszólítása inkább a szépreményű volt. Manapság a nagyreményű választékos, gyakran pedig gúnyos jelzője olyan személynek, aki nagy reményekre jogosít, aki már most több jelét adja annak, hogy idővel derék, kiváló férfi vagy nő válik belőle. A nagytiszteletű protestáns papnak és papnőnek a címe lehet: nagytiszteletű úr, nagytiszteletű asszony. Régen általában a középrendű egyházi személyek (alesperes, plébános) megszólítása volt. A felsőbb rendűeknek a főtisztelendő vagy főtiszteletes címzés járt, az alsóbb papságnak pedig a tisztelendő vagy tiszteletes. Jó fél évszázaddal ezelőtt (1945-ig) miniszterek és hasonlóan magas rangú személyek címeként használták a nagyméltóságú melléknevet. Eredetileg az excellenciás megfelelője volt, hajdan ez a cím illette a császári és királyi valóságos belső titkos tanácsosokat és azokat a főrangú személyeket, akiknek a hivatali beosztásával ennek a címnek a használata együtt szokott járni, olykor a kegyelmes uram megszólítással helyettesítették. Régente előfordult még a nagybizodalmú (ranggal nem bíró középosztálybeli és polgári személyek irányában), a nagykegyelmű vagy főméltóságú (hercegi házból valók címeként), valamint a német hochlöblich mintájára alkotott nagytekintetű (jelentése 'mások fölött bizonyos erkölcsi felsőbbséget gyakorló', így szólította meg az alsóbb hatóság a felsőbbet) stb.