1896-ban született Kolozsváron. Ifjúkorát Erdély legszebb részein töltötte, igazi sportemberként: szánkózott, korcsolyázott, futballozott. Lánya mesélte később róla, hogy soha nem dobott egyszerűen a szemetesbe egy darab papírt, hanem labdává összegyűrve egy sor foci-figurát bemutatva röpítette a papírkosárba. 1911-ben Pestre költöztek, ahol az ifjú Munkácsi a saját lábára állt: Az Estnek írt sporttudósításokat, futballról, autóversenyekről.
Szerkesztője egyszer elküldte egy temetésre, de kikötötte, hogy hozzon róla képet is. Ekkor vett egy használt kamerát, és elkészített néhány képet. A kissé életlen, borús hangulatú képért megdicsérték. Később kiderült, az objektív egyik lencséje hiányzott, így ha akart sem tudott volna éles felvételt készíteni... Egy évvel később már rendszeresen publikált, nemcsak fényképeket, de friss híreket, pletykákat, interjúkat, sőt, még a verseit is sikerült megjelentetnie.
1924-től sportot is fotografált, és kicsivel később már megmutatkozott újító szemléletű, minden helyzetben különleges beállítást kereső tehetsége. A magasból, vagy leguggolva szerette készíteni a képeit, olyan perspektívákból, amelyeket előtte – itt Magyarországon – még nem fedezett fel senki: „Az illúzió-keltés lehetősége végtelen a sportfotografálásnál. Ha kissé leguggol a fotografáló, ezzel az ugrót belefotografálja az égbe, vagy a messzi háttérben emelkedő fa csúcsára, s az ugrás sokszorosan magasabbnak látszik, mint ahogy a valóságban volt.” Autóversenyeken előfordult, hogy odakötöztette magát a kocsi oldalához, hogy még energikusabb felvételt készíthessen, egyszer egy borulás során így kapott súlyos agyrázkódást...
Már híres fényképész volt, „a futballbírótól a miniszterelnökig” mindenki ismerte, amikor egy kiadóval nézeteltérése támadt, és betelt neki a pohár. Nem akarták kifizetni a honoráriumát, erre ő elutazott a pezsgő kulturális életéről híres Berlinbe szerencsét próbálni. A szerencse meg is találta őt, 1928 november közepén publikált először a Berliner Illustrierte Zeitungban, és novemberben már Munkácsi képe volt a a kétmillió példányos újság címlapján. Rengeteg helyre utazott tudósítani, küldték a Közel-Keletre, Amerikába, Afrikába. Törökországból ki is tiltották egy kisebb affér után: Kemal pasa lányának esküvőjére több ügyes trükkel bejutott, készített egy tökéletes képet, és azonnal elhagyta az országot. Az eseményen ugyanis tilos volt fényképezni... Később megtudta hogy letartóztatási parancsot adtak ki ellene, sőt, a törökök még diplomáciai jegyzékben is tiltakoztak az incidens után. Egyszóval Berlinben sikeres, befutott fotóriporter volt, és igen jól keresett.
munkacsi_popup8.jpg 1930 körül Libériában járt, ott készítette fotóját a három néger gyermekről, akik a tengerbe futnak. Henri-Cartier Bresson, a szintén világhírű francia fotóriporter később megvallotta, az a kép döntő hatással volt rá, s amiatt választotta a fotográfusi pályát... Edvard Steichen, egy másik híres amerikai fényképész is felfigyelt Munkácsi képeire. Híre másokhoz is elért a tengeren túlra: a Vogue-tól és a Harper's Bazaartól, két nagy amerikai divatlaptól is állásajánlatot kapott, bár ekkor még mindkettőt elutasította. Csak később - amikor egy náci képszerkesztő visszadobta a gyümölcscsendélet-illusztrációját, mondván „a banán nem árja gyümölcs” - csomagolt össze, és utazott Amerikába.
Még ez előtt történt egyik New York-i tartózkodása idején hogy megkérték a Harper's Magazintól, készítsen nekik divatfotókat egy fürdőruháról. Akkoriban a divatfotók mind műteremben készült statikus, beállított fényképek voltak. Munkácsinak támadt egy ötlete: kimentek a tengerpartra, ahol a többiek legnagyobb megdöbbenésére futás közben fényképezte le a modellt. Ilyet előtte még senki sem csinált, és a képeinek hatalmas sikere volt! Azokkal a fotókkal iskolát teremtett, melynek hatása mind a mai napig érezhető a divatképeken.
Hat hónappal később elutazott az USA-ba, utána pedig a vízözön.... New York legdrágább részén élt, milliomosok laktak körülötte, szomszédja Frank Costello, a híres maffiavezér. De hiába élt idegenben, sohasem felejtette el hazáját, Magyarországot. Hazalátogatásáról így írt a korabeli sajtó: ” Minden második évben hazalátogat. (...) Könnyezik, ha meglátja Pestet, mert szíve van, jó, magyar szíve, amit nem tudott tönkretenni az öldöklő, szívtelen amerikai tempó.” Végül azonban mégis tönkrement, és bizonyos hogy az „amerikai tempó” is közrejátszott abban, hogy 1943-ban komoly szívrohamot kapott. Sajnos pályája is ekkortájt kezdett el lefelé ívelni, és bár később is kiváló fényképész maradt, addigra már talán túl sokan tanulták el tőle azt az új stílust, mely mind a mai napig rányomja bélyegét a divatfotográfiára. 1963-ban ellátogatott egy focimeccsre, ahol a következőket mondta barátainak: „Ne hagyjatok túlságosan izgulni (…) habár drukkolva halni meg nem is utolsó” tette hozzá kacsintva. Negyedóra múltán felugrott hogy egy izgalmas helyzetet lencsevégre kapjon, majd visszahanyatlott székére. „Úgy halt meg, ahogyan élt – izgulva, és fényképezőgéppel a kezében.” mondta róla egy barátja.
Ars poeticája, amelyet halála pillanatáig megtartott, a következő volt: „meglátni a perc ezredrésze alatt azt, ami mellett a közömbös emberek vakon haladnak el – ez a fotóriportázs elmélete. S amit ez alatt az ezredrész alatt meglátunk: lefotografálni a perc következő ezredrésze alatt – ez a fotóriportázs gyakorlati oldala.”
.jpg)
