Egy magyar rabszolgalányból lett Afrika-kutató lady

Csak állt értetlenül a forradalom őrült hevében, s arra vágyott bár csak egy rossz álom lenne mindaz, ami történik körülötte. Szüleit és fiútestvérét szeme láttára ölték meg a lázongó román felkelők, s neki sem kegyelmeztek volna, ha a család hű román ajkú szolgálólánya határozott fellépéssel nem vallja őt saját gyermekének. E léányka nem más, mint Sass Flóra akit az afrikai útleirások Lady Baker Sass Florence-ként emlegetnek.

Gyermekkoráról nem sokat tudunk, csak annyit, hogy pártfogójával egy örmény családhoz szegődött, akik nagyon megkedvelték a kis szőke teremtést. Ennek köszönhetően az irodalom néhol a Finnián nevet jelöli meg Flóra vezetékneveként. A családfő maga is a forradalom harcosa volt, őrnagyként teljesített szolgálatot Bem József seregében. Bem sikeresen kiűzte ugyan az osztrák csapatokat Erdélyből 1849 tavaszán, de néhány hónappal később Görgei Artúr fővezér Világosnál mégis letenni kényszerült a fegyvert. A forradalom megbukott s kegyetlen megtorlások követték. A Finnián család ez év szeptemberében a Török Birodalom egyik Duna-menti erősségébe, Vidin városába (ma Bulgária) menekült, amit elözönlöttek a magyar emigránsok. A forgatagban a még csak nyolc eves Flóra elveszett, s nem tudni róla semmit hosszú éveken át.

1959 decemberében különös látogatók érkeztek a városba. Egy angol úr, Sir Samuel White Baker és indiai barátja Duleep Singh herceg. Ők bárkát béreltek Pesten azzal a céllal, hogy felkeressék a híres al-dunai vadászhelyeket. Vidinnél azonban összeroppantotta hajójukat a jég, s menedéket kerestek a városban. Míg vesztegeltek, bejárták a települést és környékét. Kitévedve az illegális rabszolgapiacra Baker megpillantott egy hosszú szőke hajú, kedves, lágy arcvonású nőt, akinek az ára mindegyik rabszolga értékénél magasabb volt. A nő nem volt más, mint az eltűnt Sass Flóra, akinek szépsége és bája annyira megérintette a férfit, hogy nem tudott neki ellenállni. Megvette azzal a szándékkal, hogy felszabadítja. Annak ellenére, hogy tettét nemes szándék vezérelte, Baker így szembeszállt hazájának, Angliának a törvényeivel, de vállalta a kockázatot. Négy évvel ezelőtt vesztette ugyanis el feleségét, s azóta nem találta helyét a világban. Nem tudott többé a ceyloni (Sri Lanka) birtokon maradni, ahol első feleségével és négy gyermekével élt, nem érdekelte továbbra hatalmas teaültetvénye sem, s ráadásul Anglia sem bizonyult jó megoldásnak, miután a Királyi Földrajzi Társaság elutasította a támogatást, melyet Baker a régóta tervezett Nílus-expedíciójához kért. Csalódottan hát s elkeseredve szegődött el mérnöknek a Dobrudzsa-Fekete-tenger vasútvonalat építő társasághoz.

Sass Flóra




















Samuel Baker egy népes és gazdag kereskedői családban született Londonban 1821. június 8-án. Apja a Nyugat-Indiai Társaság kereskedője volt, s fiának is hasonló karriert remélve a legjobb brit iskolákba járatta, egyetemi tanulmányainak színhelyéül pedig a németországi Majna menti Frankfurtot választotta.




















Talán a sors játéka, hogy e két sebzett lelkű, ám mégis erős fiatal egymásra talált. Samuel Baker újra szerelmes lett, életkedve visszatért, s feléledt benne a dédelgetett Nílus-expedíció sikerességébe vetett hite is. Nem tétovázott tovább, feleségével eldöntötték, hogy állami támogatás nélkül is útnak indulnak Afrika felé. E kontinens térképe ekkor még ismeretlen belső területeket rejtett, s a vezető európai államok célként tűzték ki a Nílus forrásvidékének feltárását. Ezzel együtt persze rejtett szándékuk volt elfoglalni a területet. Egy ősi hiedelem szerint ugyanis csak az lehet ura a fáraók országának, aki ura a Nílusnak. Egyiptom élete a folyó áradásától függött, azonban a XIX. század európai kutatói nem tudták, hogy az éltető iszapot nem a Fehér-, hanem az Etióp-magasföldön lévő Tana-tóból kiömlő Kék-Nílus teríti az egyiptomi pusztaságra. Baker folyamatosan figyelemmel kísérte az afrikai feltárásokat, s tudomást szerzett arról, hogy két honfitársát John Hanning Speke és James Augustus Grant kapitányokat eltűntnek nyilvánították. Valahol az Afrika szívében lévő ismeretlenben veszett nyomuk. Baker hitt abban, hogy még életben vannak s elhatározta, megkeresi őket. Feleségével leutaztak a Kék- és Fehér-Nílus forrásvidékéig, s mielőtt nekivágtak volna az ismeretlennek hosszabb ideig időztek Kartúmban és környékén. Baker arabul tanult, közben kutatta a Nílus több mellékágát, s bebizonyította, hogy a folyó éltető iszapja a Kék-Nílus hordaléka. Flóra mindenben segítette férjét egészen a kezdetektől fogva. Nem a kalandvágy és valószínű nem is a tudásszomj vezette e bátor asszonyt Kelet-Afrikába, hanem a férje iránti mélységes szeretet, tisztelet, de talán a féltés is.




A házaspár igyekezett alaposan felkészülni a hosszú útra, s az előre nem látható veszélyekre. 1861. április 15-én indultak el Kairóból a Níluson felfelé azon a semmibe vezető ösvényen, melyen ezer év óta sok-sok bátor férfi és kalandor pusztult el. Baker számításai azonban beváltak. Valóban találkoztak a Viktória-tótól visszatérő Speke-el és Grantel. Tőlük tudták meg, hogy a bennszülöttek valószínűleg ismernek egy másik tavat is, mely a folyók által kapcsolatban áll az előzővel. Útjuk során sok megpróbáltatás érte őket. Sokszor kellett megküzdeniük lázadó embereikkel vagy vad benszülöttekkel, de Sass Flóra lélekjelenlétével és határozott fellépésével több esetben megoldotta a helyzetet. Kitartó erejével kivívta mind férje, mind kísérőik elismerését. Az út utolsó – 1863 februárjától 1864 márciusáig tartó – szakaszát betegen, vánszorogva tették meg. Egyre gyakrabban gondoltak arra, hogy feladják, de visszafordulni már nem lehetett. Menekülniük kellett előre, s lám a viszontagságok ellenére is, kimerülten, 1864. március 14-én a Baker házaspár rátalált az őslakosok által emlegetett állóvízre, melyben a kutató a Nílus második forrását feltételezte. Magasztos érzéssel szívükben hitték, hogy a Nílus-rejtély megoldódott. Baker ekként örökítette meg győzelmüket naplójában: „A pillanat nagyszerűségét lehetetlen leírnom. 500 méter magasan álltam a tó tükre fölött, és a meredek gránitszirtről boldogan tekintettem le a vágyva vágyott tüneményre – arra az óriási tartályra, amelynek vize Egyiptomot öntözi, népét táplálja, arra a nagy forrásra, amely annyi ideig elrejtőzött milliók szeme elől. Elhatároztam, hogy nagy névvel tisztelem meg: legkegyelmesebb királynőnk elhunyt férjére emlékezve a tavat Albert Nyanzának neveztem el... A nagyszerű látvány magával ragadott. Feleségem, aki olyan nagy odaadással kísért, az oldalamon állt, halványan, kimerülten, összetörten. Első európai utazókként álltunk itt. Birtokába jutottunk a nagy titoknak, amelynek felderítésére Julius Caesar is hiába vágyakozott. Megtaláltuk a Nílus nagy víztartó medencéjét.” (ma Mobutu-tó). Ily módon fejezve ki Angliához való hűségüket abban reménykedtek, hogy hazatérve Viktória királynő érdemeiket fogja figyelembe venni, nem pedig azt, hogy nincs házasságlevelük és, hogy a férj megkerülte a törvényt. Flóra olyan jelenség volt, akit mindenki szeretett. Főleg az Afrika belsejében élő bennszülöttek számára volt szokatlan látvány a fehér nõ. Csodálták őt szépségéért, hosszú mézszínű hajáért, s a Myadue, azaz Hajnalcsillag nevet adták neki. Negyed századdal később is emlékeztek rá.







A hazatérés

1864 egyik ködös novemberi délutánján az előkelő londoni társaság élénk érdeklődéssel gyülekezett a Királyi Földrajzi Társaság székházának nagytermében. Samuel Baker előadására vártak, hogy meghallgassák útjuknak történetét arról a vidékről, hol még európai ember sosem járt. A Baker házaspárt oly nagy tisztelettel fogadták a tudósok, amely csak azokat illetheti meg, akik koruk legnagyobb tudományos problémáját oldották meg. Viktória királynő lovaggá üttette a felfedezőt, de hitvese nem jelenhetett meg előtte. Talán mert rabszolgalány volt, vagy mert olyan helyen találkoztak férjével és fogadtak egymásnak egész életre szóló hűséget, ahol még pap sem volt! Viktória szigorúan ítélt, de az angol előkelőség izgatottan és szeretettel várta Flórát is. Mikor férje bemutatta a jelen lévő társaságnak, s meghatódva kijelentve, hogy sikereit elsősorban feleségének köszönheti, ki megmentette életét és sivatagon, őserdőben, mocsarakon, szavannákon át tartotta a karavánban a lelket, hatalmas tapsvihar tört ki.

Viktória királynő ugyan elutasította, de legnagyobb fia, a walesi herceg továbbra is kereste Bakerék társaságát. Pártfogásába vette őket s levélben próbálta meg meggyőzni édesanyját fenntartásainak alaptalanságáról. „Kedves Mama! … Sir W. Knollys tájékoztatott arról, hogy értesültél Sir Samuel és Lady Baker ittartózkodásáról, s hogy ezzel kapcsolatban azt kívántad, tudassák velünk, miszerint Lady Baker még házasságkötésük előtt bizalmas kapcsolatba került férjével. ...
Lady Baker kiegyensúlyozott, tökéletes úri személy, hűséges, és csak férjének él. Úgy vélem, nagy igazságtalanság mindkettőjükkel szemben, hogy vannak, akik e történetnek hitelt adnak...” Viktória királynő engedett a trónörökös fiú kérésének. Nem ítélkezett tovább Flóra felett s abba is beleegyezett, hogy a Szuezi-csatorna megnyitására utazó angol küldöttséget Baker kísérje el. Az ünnepélyes megnyitót követően az egyiptomi alkirály, Iszmail álarcosbálat szervezett, mely jó alkalom volt arra, hogy a herceg félrehívja Sir Samuel Bakert s tájékoztassa tervéről. Arra kérte őt, segítsen brit fennhatóság alá vonni a Nílus teljes területét. A fedő cél megszüntetni a rabszolgatartást és rabszolga kereskedelmet a Nílus alsó vidékén. Ez persze egyet jelentett a terület gyarmatosításával is. Baker így is azon sikeres férfiaknak csoportjába tartozott, kik egyszerre gyarapították a földrajztudományt és -ez esetben egyiptomi közreműködéssel- Anglia világhatalmát is. Gyarmatosító lett ugyan, de emberbarát.

A nílusi küldetés

Samuel Baker és felesége 1871-ben nem mindennapi vállalkozásba kezdett: az Ottomán Birodalom angol vezérőrnagyaként az egyiptomi alkirály megbízásából egy hatalmas afrikai tartomány elfoglalására készült, arab pénzen, Anglia számára. Kétezer fős legénység kísérte, felszerelve a legmodernebb fegyverekkel.

Az első akadály maga a Nílus volt. A száraz évszakban kevés volt a víz, amikor a kor legmodernebb gőzhajóival megkísérelték az áthatolást komoly károkat szenvedtek. Eltörtek a hajócsavarok, s leszakadtak a lapátkerekek… Egyetlen megoldás volt, megvárni, amíg beköszönt az esős időszak, amely annyi vizet zúdít a mederbe, hogy az ár segít a természet alkotta gátak elmosásában. Az esőre várva azonban vérhas és malária ütötte fel a fejét, élelmezési gondjaik is voltak, s jelentős számú katonát veszítettek. Egyre növekvő veszélyt jelentettek a területen élő bennszülöttek is. Útjukat június 14-én folytatták, melyről Flóra a következőképpen ír: “Lehetetlen leírni e menetelés borzalmait, a láthatatlan ellenség okozta félelmet. Talán az egész ország ott lapult a fűtengerben. Mi nem láttunk közülük senkit, csak lándzsáikat, melyek előttünk csapódtak a földbe, és gyakran az eleven testekbe.”

A vállalkozás végül sikerült, s 1882-ben Nagy-Britannia legyőzte az egyiptomi hadsereget. Miután bevonult Kairóba a hadsereg, a rendőrség, az állami hivatalok élére britek kerültek, és maradtak egészen 1936-ig, míg Egyiptom újra elnyerte függetlenségét.

A Baker házaspár utolsó éveit a dél-angliai szelíd szépségű Devonshireben töltötte. Otthonuk, Sandford Orleigh ma is áll Newton Abbot közelében és a viktoriánus kor romantikus lakóház-építészetének remek példánya. Több ízben jártak külföldön, Japánban, Indiában, de Afrikába nem tértek többé vissza. Sir Samuel Baker 1893 december 30-án halt meg, s szeretett felesége 1916 márciusában követte.

Lady Baker Sass Flóra talán a magyar és az egyetemes földrajzkutatás egyik legmisztikusabb, legérdekesebb alakja, kinek szépségéről és jóságáról történetek keringtek úgy az afrikaiak, mint az európaiak körében. Levelezései és naplói reális képet közvetítenek a Föld legnagyobb folyamának meghódításáról, de a kor társadalmáról is. Ha valaki többet szeretne megtudni, elolvashatja az angol irónő, Anne Baker 1972-ben megjelentetett könyvét, hol a férje dédanyjának Sass Flóra levelezését és naplóját dolgozta fel, megörökítve ezzel a második Nílus-expedíció eseményeit. A regény címe „Morning Star”, vagyis Hajnalcsillag.


A Viktória Tó


A Tanganyika tó és a Viktória tó összeköttetése

A Nílus-forrás rejtélyét megoldottnak tekintették, bár nem volt az. Az igazi forráságakat, a Ruvyironzát csak 1934-ben a Bruckardt-Waldecker-féle belga expedíció találta meg. E legtávolabbi forráság a Kagera-folyó egyik felső ága. A Kagera a Viktória-tóba torkollik, mely a Viktória-Nílus által össze van kötve az Albert-tóval. Innen indul ki északi irányba az Albert-Nílus, mely Szudánba érve nevet változtat (Bahr al Jabal). Talákozva a Bahr al Gazallal Fehér-Nílusként hömpölyög tovább, hogy Kartúmnál egyesülve a Kék-Nílussal létrehozza a világ leghosszabb folyamját.

A Bibliából is ismert hét szűk esztendő Egyiptom történelmében annak köszönhető, hogy a Nílusnak jelentősen csökkent a vízbősége. Ez onnan eredt, hogy az akkori Abesszinia (mai Etiópia) területén lévő Tana-tóba ömlő folyók vizét elrekesztették, elterelték, hogy az onnan eredő Kék-Nílus vize elapadjon. Így büntették az abessziniaiak az Egyiptomban élő keresztényüldöző arabokat.

A Nílus folyó - a világ leghosszabb folyama