Futás az egészségért

Kedveseim!

Augusztus 24-én délután körbeküldött sms-em nagy sikerére hivatkozva megosztom veletek egyik nyári élményemet, és egyúttal választ kapnak azok is, akik gratuláltak ugyan, de azt kérdezték, hogy: Mihez is?
Az élet mindig tartogat új, hihetetlen és pozitív élményeket - de úgy látom, jól meg kell értük dolgoznunk. Így történt ez velem is.
A napi munka, a nagy felelősség, az újabb és újabb célok hajszolása kimeríti az embert. A harmincas éveinek elején járó, életerős nő is belefárad. Elhatároztam, hogy elkezdek rendszeresen edzeni és futni.

Elöljáróban el kell mondanom, hogy mindig is foglalkoztam sporttal, kisebb nagyobb kihagyásokkal edzettem, váltottam néhány extrém életstílust. Korábban fő célom a felesleges zsírok elégetése volt, illetve a rendszeres sportolás egyéb jótékony hatásait élveztem.
Az utóbbi években újra hiányozni kezdett a rendszeres testmozgás. Kicsit átrendeztem a napi teendőim, és heti 3-4 alkalommal futottam vagy teremben edzettem.
A munkahelyemen átélt sok-sok konfliktus után kiváló stresszoldónak bizonyult a testedzés. Éreztem, hogy a szív és minden egyéb testrész jó formában tartása elegendő erőt adott ahhoz, hogy a napi munka után ahelyett, hogy a szellemi fáradtságot további bambulással, evéssel, tévézéssel, vagy akkori főnököm szidásával (persze csak magamban) töltöttem volna, ki tudjak kapcsolódni.

A futás egészséges?

Jól emlékszem arra a napra, amikor először lemerészkedtem a budapesti Margitszigetre FUTNI. Akkori elgondolásom szerint egy régi agyonmosott pólóban, mackónadrágban és egy aerobic cipőben siettem le a szigetre, és bemelegítés nélkül nekivágtam a bűvös körnek. Mire a Margit hídtól az Árpád hídig értem, annyi erőm sem maradt, hogy visszagyalogoljak! Szinte lángolt a fejem, és akkor arra gondoltam, vajon ki volt az az okostojás, aki olyan dumát talált ki, hogy a futás egészséges?

Leroskadtam a legközelebbi padra, és ott kínlódtam egy darabig. Közben sokan mások normálisan futottak el az orrom előtt. Mindig van néhány tapasztalt futó is, akik szinte nesztelenül elsurrannak az ember előtt, mint a gazellák, gyönyörű, könnyed futóléptékkel, elégedett arckifejezéssel, mintha ezek lennének napjuk legszebb pillanatai. Velük egy délutánon többször is találkozni lehet, mivel általában több kört is lefutnak.
Én meg csak ültem ott zéró erővel - aztán hazahúztam a testrészeim. Néhány napig emésztett ez a sikertelen próbálkozás, de folyton a „gazellák” jártak a fejemben. Hát így „fertőződtem” meg...

Később már a Normafához jártam fel az erdőbe futni, vettem jó futócipőt, és titokban mindig úgy próbáltam futni, mint a szigeti gazellák. Nem sikerült mindig - de egyre jobb lett a kondícióm. Volt, hogy ismét lemerészkedtem a szigetre, és egy idő után nagy nehezen már egy egész szigetkört is összehoztam a nyári késődélutánok meleg, párás, állott levegőjében. Bevallom: óriási önelégültség követte ezeket a „hőstetteket”.

Maratoni futás? Ugyan már…

Tavaly újév környékén, amikor illik legalább egy fogadalmat tenni önmagunknak, elkezdtem arról álmodozni, hogy milyen jó lenne lefutni a maratoni távot. Mivel gőzöm sem volt a felkészülésekről, néhány hónapig ismerőseimet kérdezgettem, mit tudnak erről. Mint ahogy az lenni szokott, volt néhány ember, aki igazán tudományos szakértelemmel jó tanácsokat adott, linkeket küldött, ahonnan le tudok majd tölteni jó edzésterveket. Jóval többen viszont azt tanácsolták, hogy felejtsem el az egészet, hiszen tönkreteszem a térdem, az ízületeim, a csípőm, a derekam, és egyébként is, hülyeség az egész. Persze, hogy a többségre hallgattam, akik le akartak beszéljen erről – de egytől egyig soha nem futottak le ilyen távot, még a töredékét sem.

Így, mint aki megnyugodott, hogy keresztülhúzták a tervét, szépen lepasszoltam a versenyeket, nem is érdekelt, mikor mi történik a maratoni futással kapcsolatban, hiszen volt jó alibim, ismerőseim tanácsai… Futottam csak úgy magamnak egy, maximum két szigetkört, és kész.

Vagy talán mégis?

A télen a GEO-ban olvastam egy aranyos cikket egy kezdő maratonistáról. Az egész sztori nagyon felizgatta a fantáziámat. Egyre inkább kezdtem arra gondolni, hogy tavaly talán rossz irányban indultam el. Nem sok kellett már, hogy elhatározzam, nem hallgatok többé azokra, akik meg sem próbálták a kihívást, de lebeszéltek róla. Inkább visszahívogattam azokat, akik pozitív véleménnyel voltak a hosszútávok lefutásáról. El is kezdtem az edzőteremben komolyabban futni. Egyre több figyelmet fordítottam arra, hogy milyen pulzusszámon tudok jól futni, milyen gyorsaság esik jól nekem, hogyan tudom emelni a távokat - míg meg nem tört a jég! Egy kerek órán át tudtam futni a futópadon megállás nélkül, a fejem sem durrant szét, mindenféle nyavalygás nélkül kibírtam. Aztán pulzusmérő órát is vettem.

Akkortájban egy marketing fórumon valaki felvetette a sport hatékony hatását, melyet én is alá tudtam támasztani. A témának lelkes híve lettem, magam is szívesen beszéltem erről. Sőt, még azt is elújságoltam, hogy célom 2008-ban lefutni a maratoni távot. Pszichológiailag mindig pozitív eredményekkel jár, ha az ember helyzetbe hozza magát azzal, hogy elárulja tervét a közönségének. Mert néhányan mindig figyelnek, és ellenőrzik, hol tartasz az edzéssel. Tavasz végén Kanga, egy fórumtag felvetette, hogy alkossunk egy csapatot, és fussunk maratoni váltót júniusban. Ez nagy kihívás volt, de én egyből elfogadtam, és be is neveztem. Hat lelkes tagja lett kis csapatunknak, és a verseny előtt egy héttel találkoztunk a szigeten. Közös futásra volt a próba, és közben ismerkedtünk egymással. Minden szuperül sikerült! Szinte egyből közös nevezőre hangolódtunk, és azonnal igazi csapat lettünk. A jó csapatszellem pedig megtette a magáét.

Az első futóverseny

A verseny napján mindenki időben megjelent a Kossuth téren. Minden bonyolultabb egyeztetés nélkül megértettük és elfogadtuk, hogy a soron lévő VÁRJA a befutót, átveszi a stafétát, teljes természetességgel TUDJA, hogy a következő OTT lesz a megadott helyen, a megadott időben és őt várja... És ami fontos, hogy nem fogjuk abbahagyni - márcsak a többiek miatt sem.

Maga a verseny fejenként 7 km lefutását jelentette, ami talán nem is tűnik olyan soknak. De ha figyelembe vesszük, hogy rengeteg csapat volt benevezve, a versenyszellem és az izgalom átragadt rám is, és ez rendesen megemelte az adrenalin szintem. Mire én következtem délután 1 órakor, a Nap teljes üzemre kapcsolt, a forró levegő beszorult a rakpartra, és ez számomra komoly megterhelést jelentett. Ha saját magamról lett volna szó, talán le is lassítok, gyalogolok, vagy hagyom az egészet a francba. De a csapatom miatt igyekeztem, nem akartam őket cserbenhagyni, sem lelassítani a futamot, így átlagosan jó időben futottam le a részem.

Xtreme Man

Ezután még hetekig zengtük az ódákat, hogy mennyire vagány volt, amíg Kanga barátnőnk, a mi Miss Energiánk, aki Xtreme triatlonozik, és aki mellesleg háromgyermekes családanya, és egy jól menő vállalkozás tulajdonosa és vezetője, fel nem vetette az újabb kihívást: nevezzünk be váltóban az Xtreme Man-re! Mivel mindannyiunk fantáziáját nagyon megmozgatta a kihívás, és egyébként is jól éreztük magunkat az előző váltóban - újabb találkozót egyeztettünk, hogy mindezt átbeszéljük. Először is meg akartuk tudni, mi az, hogy Xtreme Man, avagy Ironman?
A múltkori csapatból két futónk lemondta, Kanga meg egyéniben készült indulni. Maradtunk hárman, de szerencsére közben találtunk egy újabb lelkes tagot, Janót. Így legalább négyen lettünk.

Hamarosan megtudtuk, hogy az Xtreme Man - az Ironman magyar változata – 3800 m úszás, 180 km kerékpározás és 42 km futás egymást követve egyetlen napon. (www.ironman.hu)

Húú! Mindehhez júniusban kezdhetünk készülni, és augusztusban lesz a verseny... Nekem az úszás nem annyira a kedvencem, ezért egy kör kerékpározást (35 km) és öt kör futást (15 km) vállaltam be. Két fiú elvállalta az úszást fele-fele arányban, hárman tekerést, és négyen a futást.

Megjegyzem, hogy Janónk ultramaraton futó (100 km a táv), szokott triatlonozni is. Emil, csak lelkes, fél éve kezdett el edzegetni, Tibi a Torony - edzeget ő is, és jómagam.
Hogy nemesebb legyen a célunk, elhatároztuk, csapatunknak a HAJRÁ KANGA nevet adjuk - így barátnőnknek, Kangának szurkolva - váltóban mi is megtesszük ezt a távot.

Fellelkesülve a nagy céltól, még aznap este lementem az edzőterembe. Felpattantam a szobabiciklire, és elkezdtem tekerni - vagy 10 percig bírtam, mindössze néhány km-t. ÁÁÁÁÁÁÁÁ! Másnap majd leszakadt a combom az izomláztól, és ezt követően még néhány napig fájt... De nincs mese, bevállaltam! Egy másik visszahúzó tényező esetemben az volt, hogy nincs is bicajom. Ellopták. Vagy legyek pontosabb: eltűnt. De akkor sincs. Nem baj, majd lesz - és hetekig tekertem edzőteremben, amíg 35 km-t le nem tudtam hajtani 1 óra 6 perc alatt. Ez már azt jelentette, hogy élőben, a szabadban is menni fog. Micsoda megkönnyebbülés!

A nagy készülődés

Elindultak az e-mailek, intéztünk egyenpólókat saját cégeink emblémáival. Írogattunk jókat, félőseket, elejében mindenki az alacsony teljesítményéről számolt be, közben vadul készültünk mindannyian - és 2 héttel a verseny előtt már mindenki jelentette, hogy megy ez! Szupi! Nos, nekem még ekkor sem volt bringám - csak sisakot intéztem. Közben tombolt a nyár: dolgoztam, utazgattam, szabin voltam, mire aug. 20-án észbe kaptam, hogy még mindig nincs bicajom! AAAAAAAAA!

Ekkor Emil, mint egy őrangyal, küldött egy e-mailt, hogy neki van a padláson mountain bike-ja, nagyon jó bringa, de meg kellene szervizelni, mert már régóta ott áll, de jó lesz az, nyugodtan használhatom.

Az előző napokban nekem annyi munkám összejött, hogy hajnalokig melóztam. Csak néha villant át agyamon a gondolat, hogy venni kell egy kerékpárt. Végül az utolsó pillanatban, két nappal a verseny előtt összefutottunk Emillel a városban, átraktuk a bringáját az én autómba, és lobogó hajjal máris rohantam a kerékpárszervízbe. Ott pislogtam csajosan a fiúkra, mire kikönyörögtem, hogy soron kívül hozzák rendbe (markolatcsere, gumicsere, olajozás, váltó-ellenőrzés). Péntekre készen lett - és péntek este nekivágtam Nagyatádra.

Az M7-en a Balatonra igyekvők inváziója azt eredményezte, hogy csak lépésben tudtam haladni. Volt elég időm gondolkodni, és akkor esett le a tantusz, hogy én egy mekkora bolond vagyok: megyek egy triatlon versenyre olyan bringával, amelyen egyszer sem tekertem még egy métert sem, fogalmam sincsen hogyan fog a fék, hogyan vált a váltója, elég magas-e az ülése/kormánya. Amúgy is hulla fáradt voltam a munkás héttől, nyakig vagyok melóval otthon is, és ahogy néztem, éjjel fogok leérni... Megmondom őszintén, hogy ha rólam lett volna szó, az első kijáratnál visszafordulok, és hagyom az egészet. De nem lehet, mert megígértem, és ők számítanak rám - úgyhogy araszoltam szépen tovább - igen komoly gyomorgörccsel az izgalomtól.

Este 10-re értem oda, már mindenki aludt. Kangával aludtam egy szobában, aki érkezésemkor csak annyit mormolt félálomban, hogy fél 4-kor kelés.
Miiiiiiiiii? Fél 4-kor? Nem is emlékszem, mikor keltem fel életemben fél 4-kor... Talán egyszer, amikor repülővel utaztam valahová, és ott kellett lenni a becsekkolni. Ám az teljesen más: kiviteti magát és a csomagját az ember a reptérre, áll a sorban félálomban, aztán sorra jut, becsekkel, keres egy széket, és bóbiskol tovább...

"OK" mondtam magamban, "semmi gond, te csak aludjál". Letussoltam és lefeküdtem. Akkor még mindig úgy zúgott a fejem a 250-km vezetéstől az autópályán, majd a sötét kis utakon Nagyatádig, hogy féltem, kihallatszik, és felkeltem Kangát. Beigazítottam magam a kényelmetlen ágyba, és elkezdtem alkalmazni az összes önelaltatós trükköt, amiről valaha is hallottam. Számoltam visszafele, számoltam 1-től 100-ig, számoltam báránykákat, kiskacsákat a vízen, gondoltam szépre, tudatosan lazítottam egyenként a végtagjaimat, úgy tettem mintha aludnék, lassítottam a légzésem, amíg végre valamikor kínomban mégiscsak elaludtam.

A következő, amire emlékszem, hogy Kanga egy cseppet sem kedvesen felébresztett: "Fél 4 van, 4 óra 5 perckor lenn kell lennünk, van 35 perced!" Ó, pedig éppen kezdtem jót aludni... Nem volt merszem 5 percekért alkudozni vele, mert tudtam, hogy ő is nagyon izgatott, hiszen neki ez a negyedik Ironman egyéni versenye, és volt célja. Így fogmosás, öltözés következett.
Amennyire csak tudtam, siettem, de reggel nem vagyok ebben jó. "Még 10 perc" - szólt a katonás parancs. 8 perc alatt magamra dobáltam mindent, még a copfom is összefontam, és letébolyogtam az autóig.



A verseny úszással kezdődött

Egyébként Nagyatádon most szinte csak "vasemberek" vendégeskedtek, az egész városkában és a környező településeken is hajnali 4-kor csupa élet és mozgolódás volt mindenütt. Bepakoltunk az autóba, és elindultunk Gyékényesre. A gyékényesi tóban 6-kor a verseny úszással kezdődött. Azért kellett hajnalban elindulni, hogy legyen idő a versenyzők kerékpárjait a DEPO-ban elhelyezni, a verseny chippeket csekkolni, bemelegíteni, sorba állni. Ágyúdurranásra vagy 250 egyéni Vasember ugrott be a tóba, a sima vízfelület hirtelen olyan képpé változott, mintha az Amazonasban az éhes piranák éppen elkaptak volna egy áldozatot.



20 perccel később újabb rajtszó durrant el a váltósoknak. Közben a hangszórókból dübörgött a rockzene, pontban napkeltekor kezdődött az izgalom! A legedzettebb tagunk, Janó is belecsobbant a vízbe, és eltűnt a többiek között. Sokan ott voltunk, kísérők, családtagok, csapattagok - mindenki csak úgy sugárzott az örömtől - szerintem még én is! Valahogy kijött rajtunk a lelkesedés, tudtuk, hogy mindannyian milyen sokat edzettek ezért a napért, és ez akarva, nem akarva lelkesít, feldob, tiszteletet parancsol!

A bevállalt feladatomnak eleget téve, odasiettem Kangáék autójához, visszavezettem Nagyatádra, mielőtt még lezárják az utat a bringások miatt.
Azt hiszem, ekkor mondtam magamnak másodszor, hogy egy mekkora idióta vagyok. Nagyon kialvatlan voltam, minden csigolyám rosszul állt, elkapott a parázás... Minden hitem elhagyott, és semmi önbizalmam nem maradt. Itt kóválygok szombat hajnalban olyan környéken, amerre a madár sem jár, blablabla...

A versenyzők úgy kb. 2 óra úszás után azonnal felpattantak a kerékpárra, és 75 km-t tekertek Nagyatádig - majd onnan következett még 3 x 35 km kör a környező falvakban. Volt tehát egy kis időm. Visszaérve a szállodába annyira elkapott az izgalom, hogy nem is tudtam hirtelen, reggelizzek-e, vagy visszamenjek egy-két órát aludni, vagy csak üljek a WC-n, és elmélkedjek a hirtelen bekövetkezett hasmenésemről?

Így szépen sorban: WC, megreggeliztem, visszafeküdtem és szundikáltam. Persze vigyáztam, nehogy mély álomba zuhanjak és átaludjam a versenyt - így szinte semmit sem pihentem. Az utolsó félórában, mielőtt a számításaink szerint Janó beér a váltóhelyre, összekaptam magam, megittam egy dupla kávét a szállodában, előszedtem a kerékpárom az autóból, és a verseny helyszínre tekertem. Ekkor próbáltam ki először a kétkerekű funkcióit - hogyan fog a fék, milyen a váltó, és hol fogjam a kormányt. És ment.

Felpattantam a kétkerekűre

Nem is olyan sokára Janó megérkezett. Átadta a chippet, és mehettem. Benn a faluban még egészen jól haladtam, de amint kiértem a házak közül jó kis ellenszél fogadott. A foltozott aszfalton a fogsorom időnként jól összecsapódott (azért mégis jó volt ez a mountain bike, he-he). Beérve a közeli faluba "Add ide a kulacsod!"-dal szurkoló cigánygyerekek mellett húztam el. A frissítő pontokon 1-1 banánt vagy szőlőcukrot lehetett kapni, vagy feltöltöttre cserélni az üres kulacsot. Közben megenni/meginni mindent, ami a markomba került… Ja, és elfogadni azt, hogy időnként egy-egy izmos, nagyon profin felszerelt versenybiciklis - amilyeneket eddig csak a TV-ben láttam a Tour de Francon - szép színes, testhezálló kezeslábasban, kerékpáros cipővel, könyöklőjére előrehajolva nagyon csendben csak elsuhan melletted... Én meg csak tekertem, néha behajoltam, amíg meg nem fájdult a derekam a béna tartástól. Nekem nem volt se könyöklöm, sem olyan bicajom, így csak néhány percig (no jó, másodpercig) próbáltam tartani velük a tempót, ami teljesen felesleges próbálkozásnak bizonyult... Hát gyerekek, nem mondom, hogy csupa élvezet!
Szerencsére volt miben reménykednem. Abban, hogy visszaérek Nagyatádra, átadom a chippem, és ledobom magam vízszintes helyzetbe a fűre. Ezt nagyon jó motivációnak találtam!



Kerékpározásom pikantériája az volt, hogy a versenyzők 95%-a rendes versenybiciklin tekert – én (meg néhány kezdő) mountain bike-on. Mint később megtudtam, minden lelkes, tudatlan kezdő vasbiciklin indul. A vastag gumi tapad, a kerék nem akar úgy pörögni, mint a profiké. Mellékelek egy képet, amelyen jól látható, minő modern technikával szereltem fel a kerékpárom!



Kellett vinni a telefont, hogy az utolsó 5-km-nél szóljak a fiúknak, készüljenek engem leváltani. Nos, nekem sem zsebem, sem telefontartóm nem volt, így szépen beállítottam Emil számát a tárcsázásra, jól odacelluxoztam a telefont a vázra, és nekem csak meg kellett nyomnom a CALL gombot. Emil így tudta meg, hogy még 5 km, és váltásomat, Tibit készítheti fel a nagy kalandra!

Mint ezt Emillel tudományos alapokra helyezve meg is állapítottuk: A jó dolog ebben az, hogy legalább volt mire hivatkozni, miért nem voltam gyorsabb ;-) Bár elég jó kört tekertem. Ahogy néztem az eredményeket, nem sokat rontottam a csapat helyezésén.

A kerékpározást számomra néhány óra kínlódás követte: nem lettem fáradtabb, de a hátsóm rohadtul megfájdult, álmos is voltam és emiatt már szédültem. Node kb. 3 óra múlva várt rám a bevállalt 5 kör (15 km) lefutása egy iramban!

Ismét megéheztem. Így más lehetőség híján a közeli strandbüfébe vettem az irányt, és rendeltem egy hamburgert. Amennyit tudtam relaxáltam a futás előtt - de sajnos ilyenkor az idő sokkal gyorsabban múlik.



A futás következett

Az első kör egészen jól ment. A második is. A harmadik körnél már némi rosszullét kerülgetett, ezért a frissítő pontoknál igyekeztem vizet inni, szőlőcukrot majszolni, dinnyeszeletet lenyelni, vizet locsolni a fejemre. Negyedik körnél émelyegni kezdett a gyomrom, hányingerem lett. Lassítottam - majd folytattam. Már csak egy kör maradt hátra, ennyit ki kell bírnom! Jó volt, hogy a falubeliek és a csapattársak állandó hajrázással buzdítottak, lármáztak az út mentén, és ez elvonta a figyelmem a gyomromról - futottam tovább. A 4-ik és az 5-ik körnél a halálomon voltam. Szédültem, a gyomrom felfordult és be kellett szaladnom a WC dobozba - de nem hánytam. Futottam tovább, és egyszer csak a végére értem… Végre!



Várt rám Tibi, átadtam a chippet. Egy kis pihenő után nagyon gyorsan rendbejöttem, tudtam volna még futni, ha kell. Ez a jó a váltóban.

A hangulat viszont nagyon jó volt! Az első 3 órában célbaért minden szupersportoló. Ahogy itt mondani szokták, már csak az igazi vasemberek maradtak a pályán! Akiken látszott, hogy nem ez a főfoglalkozásuk, hanem önmaguk örömére jöttek el és versenyeznek. Mi is ezek közé tartoztunk, szinte transz állapotban teljesítettük a távokat. De szurkoltunk a többieknek is, viccelődtünk, miközben vártuk Janót, hogy a célhoz közeledjen. Elébe mentünk, és együtt, kézen fogva futottunk be a célba! Az eredmény: 13 óra és 26 perc. Ennyi idő alatt megtettük a vasembereknek való kihívást!

Ha ezt az eredményt egy profi vasember meghallaná, jókat röhögne, mivel az első befutó 8 óra 20 perc alatt teljesítette egyéniben ugyanezt a távot.

Számunkra viszont nagyon jó érzés ez is - hiszen fél éve még azt sem tudtuk, hogy mi ez az egész. Mindannyian megküzdöttünk a saját korlátjainkkal, erőt adtunk egymásnak, és végül részünk lehetett az önmagunk feletti győzelemben!

Sikerült!

Bevállaltuk. Komolyan vettük. Teljesítettük. YESSSSSSSS!
Utána, sajnos azonnal autóba kellett ülnöm és visszajönnöm Budapestre, mert másnap már Ausztriába vitt az utam, egy hét szabira. Nem voltam ott a záróesten, a másnapi díjkiosztón - de jövőre másként tervezem.

Visszafelé kocsikázva útközben azon gondolkodtam, hogy 24 órával ezelőtt még önmagammal vívódtam, vajon egyáltalán meg tudom-e csinálni. Normális vagyok-e én?
Most meg hazafelé, nagyon fáradtan ugyan, de örömteli érzéssel nyomtam a gázt. Örültem, hogy ott voltam, örültem, hogy részt vettem a versenyen, és most már biztos vagyok abban, hogy a szeptemberi félmaratont is teljesítem. A csapattal már megbeszéltük, hogy jövőre is indulunk Nagyatádon - lesz időnk rendesen felkészülni. Nagyon várom! Igen: megfertőződtem.

Éjjel 11-kor hazaértem, forró fürdő, és egyből elaludtam... Azt hiszem, egész éjjel elégedett mosoly ült az arcomon…


A vasemberek