A labirintus változatai

A görög-latin eredetű labirintus az útvesztővel párhuzamosan él a mai szóhasználatban, általában ugyanazt jelentve, mint az útvesztő; az orvosi nyelv a belső fülre is utal vele. A labürinthosz eredetileg annak a krétai útvesztőnek a neve volt, amelyet Daidalosz épített a Minótaurusznak, Minósz király szörny fiának.  

A labirintus magyar megfelelőjeként bukkan fel a XIX. század elején a csalkert szó (megtalálható Zala vármegye tiszti szótárában, amelyet 1807-ben nyomtattak Bécsben). Akkoriban még inkább labyrinth volt a neve az olyan kertnek, amelynek tekervényes útjai és fordulói zavarba ejtik a benne járót. Berzsenyi Dániel is ezt alkalmazta A közelítő tél c. versében. A csalkert szó a labirintusnak azzal a XVIII-XIX. századi jelentésével volt összhangban, mely szerint „nyírt bokrokkal szegélyezett, kanyargós kert utak szövevénye”, más értelemben nem szerepelt, így át kellett adnia helyét a tömkelegnek, illetve az útvesztőnek.

A csalkerten kívül a tévkert és a tömkeleg szót is használták „labirintus” értelemben. Távolból c. költeményében Petőfi tündérkertnek látszó tömkelegnek minősíti a jövőt. A csalkert és a tévkert már nem érte meg a XX. századot, a tömkeleg viszont igen. Eredeti jelentése azonban fokozatosan háttérbe szorult, inkább zsúfolt, zegzugos helyre kezdték vonatkoztatni, ahol nehéz tájékozódni. A választékos beszéd ’bonyolult, zsúfolt, kavargó tömeg, sokaság’ értelemben él vele, a pongyola szóhasználatban pedig sokaságra, nagy mennyiségre, tömegre mondják. A tömkeleg helyett az útvesztő főnév vette át a labirintus magyar megfelelőjének szerepét. Az útvesztő manapság nemcsak „utak bonyolult hálózata, amelyből nehéz kijutni”, hanem „áttekinthetetlen, bonyolult ügyek szövevénye” is (a választékos beszédben).

Több hasonló szerkezetű, -csal előtagú főnév tűnt el a használatból, mint például a csalnyom, a csalszem, a csalszó, a csaltoll, a csalszín, a csaltojás, a csalút stb., némelyik pedig átalakult (a csalmadárból csalimadár lett, a csalétek szón jelentésbővülés következett be). Régen a vadászok szóhasználatában fordult elő a csalnyom. Evvel a szóval vadnak, különösen a szarvasnak olyan nyomaira utaltak, amelyeket az állat oly módon hagy, hogy sebes futtában hátulsó lábaival hosszabb ugrásokat tesz, mint egyébként szokott. Ezek a mélyebb nyomok megtévesztik a vadászokat, nagyobbnak és erősebbnek vélik azt az állatot, amelytől a nyomok származnak. Tágabb értelemben mindazokra a nyomokra utalt a csalnyom szó, amelyek csalódást okoznak. A csalszem is a vadászok szava volt, voltaképpen gabona- vagy fűmagvakból álló csalétket jelölt, amellyel a szárnyas vadat odaédesgették. A csalszó madárhangnak az utánzására vonatkozott. A madarászok, vadászok puszta szájjal, síppal vagy más eszközzel hoztak létre madárhangot, és így csalogatták a szárnyas vadakat. A csaltoll egyrészt csomóba kötött madártoll volt, amellyel a solymászok a kibocsátott sólymokat visszacsalogatták, másrészt ragadozó madarak tollából alkotott ijesztő váz a kisebb madarak elhessegetésére.

A csalszín valaminek a megtévesztő külsejére vonatkozott hajdan, arra utalva, hogy a külalak a belsővel nem egyezik meg. A csaltojás vagy (ismertebb nevén) palozsna az a tojás, amelyet a tyúkok, fácánok és más szárnyasok tojóhelyére tesznek, vagy ott hagynak, hogy az állatok azután is oda rakják tojásaikat. A régi irodalom élt a csalút főnévvel, ma inkább tévútnak mondják azt az utat, amely az igazi iránytól eltérve az utast félrevezeti. Az olyan utat is csalútnak nevezték, amely csak bizonyos távolságig járható, a vége megszűnik, és ezért az utas kénytelen visszafordulni.