Hihetünk-e a mítoszoknak?

Az egyiket az ősiség ködébe vesző, gyerekes mesének érezzük már mai modern észjárásunkkal, habár kihalljuk az ősi emberi bölcsesség hangját is ezekből a történetekből, amihez, hacsak nem vagyunk végletesen elfogultak, tisztelettel fordulunk, és a képi nyelvezettel elmondott elbeszélések szépsége iránt is csodálattal adózunk. A nyugati művészet a mai napig építkezik a mitologémákra, az ezer alakban megjeleníthető mítoszi történetek magvára, éppen ezért a nyugati műveltség követelménye is megkívánja, hogy ismerjük a mítoszokat, mindenekelőtt a görögök ősi elbeszéléseit.

Tisztelettelt, mégis lekicsinylő a mai, a racionális, fogalmi gondolkodásra nevelt embernek ez a mítoszokhoz való hozzáállása: bár nem vitatjuk, hogy ősi bölcsességeket fogalmaznak meg, és gyönyörködünk irodalmi értékükben, mégis mai világról és múltról alkotott tudásunkat összemérhetetlenül magasabb rendűnek tekintjük.

A mítoszt szövő sajátos látásmód és a belénk nevelt racionális gondolkodásmód összeegyeztethetetlennek tűnő másságából származik ez a nézet. Kerényi Károly a görög müthosz és logosz (tudomány, értelem, szó) kifejezések összekapcsolásával megalkotott mitológia szó kapcsán írja, hogy „μύθος és λόγος, kölcsönösen kizárják egymást” Mire gondolhatott itt a neves magyar vallástörténész, mítoszkutató? Arra, hogy a racionális, logikai – azaz a logosz szerinti – érvelő felfogásmód teljesen elüt a mítoszokban használt sajátos látásmódtól, olyannyira, hogy azok között szinte nincsenek is érintkezési pontok. Mivel beleszülettünk, ezért természetesnek vesszük, hogy a világ dolgait racionálisan – a logosz szerint – értjük és értelmezzük, és meg sem fogalmazódik bennünk, hogy ez másként is lehetne. Pedig lehetne, a mítoszi látásmód erre a legjobb bizonyíték. A racionális világlátás alapjait még kisgyerekként beszélni megtanulva sajátítottuk el, majd az iskolában tanáraink e tekintetben kíméletet nem ismerő szigora tett járatossá bennünket az ésszerű, racionális látásmód szigorú, következetes alkalmazásában, ha pedig tovább képezzük magunkat a felsőoktatási intézményekben, akkor arra vállalkozunk, hogy legmagasabb szinten, filozófiai és tudományos módszereket alkalmazva váljunk a mestereivé e sajátos, Nyugaton kifejlesztett, de ma már az egész világon elfogadottá vált gondolkodásmódnak.

A sokértelmű görög logosz kifejezést nyelvnek, értelemnek és tudománynak is fordíthatjuk. A szó hármas jelentése tükrében először csak a nyelvet jelentette számunkra, később az iskola alsóbb szintjein már az értelmet, a felsőoktatásban pedig már magát a tudományt.

Platón a Phaidroszban a mű névadója Boreász, a szelek királya és Óreithüia, az elragadott leány történetére utalva ezt kérdezi Szókratésztől: „Elhiszed, hogy ez a mitologéma igaz?” (Phaidrosz 229b4-c5) Platón a Kr. e-i 4. században élt. Csaknem kétezer évvel ezután Francis Bacon, az empirikus gondolkodást megalapozó alapművében, a Novum Organumban a következőket írja: „Napnál világosabb, hogy a babona és a teológia hatalmasan elzülleszti a filozófiát, és seregestül idézi fel a bajt, akár a teljes filozófiai rendszerekben, akár azok részeiben. Hiszen az emberi értelemre éppoly nagy hatással van a képzelet, mint a fogalmi közhelyek. Míg a harcias szofisztikus filozófia behálózza az értelmet, ez a fajta szinte költői fellengzősségével a fantáziára épít, és könnyen behízelgi magát az értelembe” (Novum Organum LXV).

A platóni műben a mítoszok elhihetősége vetődik föl, mint kérdés, Francis Baconnél pedig a mítoszokhoz közel álló vallási szemléletmódnak és a logikussal szembemenő babonás látásmódnak a racionális gondolkodást megrontó veszélye a téma. Mindkét szerzőről elmondható, hogy a korszakváltás korában éltek, s hogy az új, racionális, fogalmi gondolkodásmód megszilárdításában műveikkel kulcsszerepet játszottak. A görögök a Karl Jaspers által tengelykorszaknak elnevezett átmeneti időszakban vitték végbe ezt a civilizációs gondolkodásváltást, amely a német filozófus szerint a Kr. e-i 8-tól a Kr. e-i 2. századig tartott, az európai civilizáció pedig az újkor hajnalán, a reneszánsz és a humanizmus időszakában. Ennek a felezőpontján túl élt és alkotott Platón, amikor már nem volt kérdéses, hogy az új gondolkodásmód győzedelmeskedik, de amikor még őszinte kíváncsisággal lehetett föltenni a kérdést, hogy hiszel-e a mítoszokban, hiszen még sokan voltak, akik úgy hittek bennük, mint őseik. Csaknem két évezred elteltével, a 16. és 17. század fordulóján élt Francis Baconnek újból szembesülnie kellett a problémával, bár már nem ugyanabban a formában, a teológiának nevezett középkori vallásmagyarázat ugyanis már a görög filozófiától eltanult racionális módszerekkel igyekezett alátámasztani a maga igazát, s nem mítoszokban szólt az istenek tetteiről, mint Platón korában. A fogalmi, konceptuális gondolkodás tisztaságát veszélyeztető „ellenség” azonban ugyanaz volt mindkettőjüknek: az irracionális és a racionális megbonthatatlan egységében szemlélődő és gondolkodó ősdiszciplína, a vallás.

A logosz szerinti, racionális, fogalmi gondolkodás uralkodóvá válása a társadalom vallási megingásának, hitvesztésének a korszakában jelentkezik, s nehéz lenne eldönteni, hogy melyik melyiknek a kísérőjelensége, egy azonban teljesen biztos: az, hogy világias gondolkodásmódnak számít. Ilyen értelemben nem újdonság, és nem is kellett kitalálni, már az ősember is ismerte: a racionális gondolkodás az emberi nyelvvel együtt jelent meg. Az ember, amióta az eszét használja, attól fogva erre a mai fogalmainkkal józan paraszti észjárásnak nevezett látásmódra alapozza túlélését a világban, amely az érzékszervi tapasztalatokra és a logikus (vagy logikusnak tűnő) összefüggésekre építkezik.


Platón volt az első (filozófiai) iskola, az Akadémia megalapítója


Sir Francis Bacon, a tapasztalati tudomány módszerének filozófiai megalapozója