A feketehalál

Korábban dögvész, malária, himlő vagy vérbaj néven érkezett a vész, ma leginkább AIDS, ebola, SARS, netán sertés- vagy madárinfluenza formájában.

Ebben a cikkben minden járvány legfélelmetesebbjével, és az emberiség történelme során a legtöbb áldozatot követelő ragállyal, a „valódi” pestissel foglalkozunk.

“Ugyanannyi pestis volt már a világon, mint amennyi háború. És mégis, a pestisek és a háborúk az embereket mindig készületlenül találják” (Albert Camus: A pestis)

A pestis (feketehalál, dögvész) okozója a Yersinia pestis nevű baktérium, mely átlagos ellenálló képességű. Fertőtlenítőszerekre, napfényre, beszáradásra hamar elpusztul, de gennyes váladékban, a patkánybolha székletében hónapokig is életképes maradhat.

Az emberi pestisbetegségnek három klinikai formája ismeretes. Bubópestis esetében a kórokozó a bolha szúrásai nyomán a bőrön keresztül a nyirokáramba kerül, a tüdőpestis esetében pedig belélegzéssel közvetlenül a tüdőbe. A harmadik klinikai forma, a septikaemiás pestis (vérmérgezéses forma) csak ritkán, a vér közvetlen fertőződésekor (pl. harapás) jelentkezik önállóan (ún. elsődleges septikaemia), ha pedig a bubópestis szövődményként jelentkezik, akkor másodlagos septikaemianak nevezzük.

Állatról emberre a bubópestises és a szeptikus forma terjedhet, amikor is az addig a rágcsálók nyelőcsövében és gyomrában megtalálható pestisbaktérium a vérszívás útján a vér- és nyirokutakba jut. Emberről emberre való közvetlen terjedésre a tüdőpestis esetén van mód, amikor is a baktérium cseppfertőzéssel, levegő útján terjed. A fertőzés pandémikus megjelenésének oka, hogy a fogékonyság mind a bubó-, mind a tüdőpestis esetében általános, vagyis közel 100%-os.

A betegség lappangási ideje 2-6 nap, olykor hosszabb is lehet. Primer tüdőpestisnél viszont mindössze 1–3 nap.

A fertőzés klinikai formája meglehetősen változatos. Bubópestis esetén a legjellegzetesebb tünet a nyirokcsomók duzzanata és gyulladása, főként a lágyékon, hónaljban és a nyakon. Ez az ún. bubó, amely akár tojás nagyságúra is megduzzadhat, és váladéka idővel elfeketedik, majd az esetek egy részében rendkívül bűzös genny formájában kifakad. A nyirokrendszerből szóródó fertőzés bőr- és bélvérzéseket okoz, de okozhat vérzést az agyban és a lépben is. A baktériumokkal telített váladék a véráramba kerülve a tüdőbe juthat és gennyes gyulladást vált ki, ami a nagy mennyiségű baktériumot tartalmazó köpet révén góca lehet a beteg személy környezetében fellépő tüdőpestises megbetegedéseknek. A tüdőpestist véres köpet és erősen szúró mellkasi fájdalom jellemzi. A hirtelen fellépő magas láz, amelyet sokszor eszméletzavar is kísér, mindegyik klinikai formára jellemező.

A pestis kimutatása bubógennyből, köpetből, vérből vagy liquorból (agyvíz) lehetséges.
A betegség elleni általános gyógyszeres védekezésre több, régen bevált antibitikumot, sztreptomicint, szulfonamidot, klóramfenikolt és tetraciklin típusú gyógyszereket alkalmaznak. Az időben elkezdett gyógyszeres kezelés a bubópestis esetében általában hatásos, ám ha a tüdőpestist nem kezelik a tünetek (láz, fejfájás, köhögés, vérköpés, nehézlégzés) megjelenését követő 24 órán belül, a fertőzött nagy eséllyel meghal. Mindazonáltal, ha időben elkezdik a gyógyszerezést, a beteg ez esetben is jó eséllyel meggyógyulhat.

Fontos, hogy a beteggel érintkezett személyeket 7 napra szigorított járványügyi megfigyelés (zárlat) alá kell helyezni és megelőző céllal ún. kemoprofilaxist kell kezdeni, tetraciklinnel vagy szulfonamiddal egy héten keresztül. A rovar (bolha)- és rágcsáló (patkány)irtás szintén a megelőzést szolgálja.

Fertőzött területre utazók, pestissel foglalkozó laboratóriumi dolgozók védőoltást is kaphatnak, ám a vakcinák egyelőre megbízhatatlan hatása, a sokszor gyenge effektus és a sokszor igen heves helyi és általános oltási reakciók miatt az Egészségügyi Világszervezet (WHO) kötelező vakcinációt nem ír elő. Biztató hír, hogy jelenleg is komoly kísérletek folynak a protektív antigén genetikai úton való előállítására és vakcinaként való felhasználására, ami a fekete himlőhöz hasonlóan végérvényesen felszámolhatná azt a problémát.



Járványok ihlette művészet

Rémisztő járványok mindig is léteztek, többek között ma már rég elfeledettek, mint a kiütéses tífusz, a vérhas vagy a loimos (összefoglaló antik kifejezés a járványokra), mely az athéni aranykor végét jelentette.

Már a görög-római történetírás is kifogyhatatlan tára a járványok kutatásának. Az ókori civilizációk az ilyen járványokat kivétel nélkül az istenek büntetésének képzelték el. A kisázsiai görögök jöttek rá először azok ragályos, azaz emberről-emberre terjedő voltára.
A 16. századtól a járványok leírása már az irodalmi jellegű művekben is megjelenik (Daniel Defoe: A londoni pestis), részévé válik a vitairatoknak, levelezéseknek, memoire-oknak, állandó szereplője komédiáknak és színdaraboknak. A középkorban a járványok – leginkább a pestis – az Utolsó Ítélet, az Apokalipszis és általánosságban a halál legfőbb szimbólumává válnak, megtestesítvén az emberi faj összes földi szenvedését (pl. Pieter Bruegel: Az Apokaliszis négy lovasa c. metszete, vagy a halál diadala c. festménye, emellett más képzőművészeti alkotások visszatérő elemeként is megjelennek Lucas Cranachtól Tizianóig).

Az egyes fertőző betegségek minél részletesebb bemutatása önálló (szak)irodalmi műfajt is teremtett, így jött létre a 16. század közepén pl. az ún. syphiligraphia, a vérbaj kiterjedt orvosi szakirodalma, amely egészen a 20. század elejéig nem veszített népszerűségéből. Az újkortól a járványok egy sajátos szépirodalmi közegként is szolgálnak írók és költők számára, a betegség, mint életérzés, a fiatalon elmúlás, a szerelem beteljesülését megakadályozó betegség formájában a romantikus eszmény egyik alaptémájává válnak. A 20. századi regényekben a járvány már mint élethelyzet, a főhős sorsát konkrétan befolyásoló, illetve irányító szükségszerűség jelenik meg (pl. Albert Camus: A pestis, Thomas Mann: A Varázshegy, Gabriel Garcia Márquez: Szerelem kolera idején).



A feketehalál kultúrtörténete

Hogy láthassuk, micsoda pusztítást is tud egy fertőző betegség megfelelő kezelés és járványügyi intézkedések nélkül végbevinni, kövessük hát nyomon történelmi korokon át az emberi történelem egyik legrégebben ismert és legrettegettebb járványát, a pestist. Hirtelen megjelenés, óriási emberi veszteségek, kiszámíthatatlan és gyors befejeződés – ezek voltak a ragály legfőbb ismérvei, valamint az, hogy közvetve-közvetlenül mindig háborúhoz csatlakozva pusztított. A pestisben nem volt ráció: korosztályra, nemre, etnikai és társadalmi hovatartozásra nézve mindenkire egyformán veszélyes volt. A betegség jelentkezése és lefolyása, a közösségre gyakorolt hatása a modern ember eszével fel nem fogható, meg nem ismerhető, bár irodalmi alkotásokban megpróbálták rekonstruálni, a legtöbb mű nem csupán a pestisről, sokkal inkább annak a közösség életére gyakorolt hatása bemutatásáról szól. A népi képzetnek a pestishez való viszonyát leginkább a betegség elnevezései jellemzik: A Fekete Halál, dögvész, halálvész, A Nagy Halál alapvető viszolygást és értetlenséget fejez ki.

A betegséggel szembeni értetlenség és a védekezés értelmetlensége gyorsan összekötötte a pestist az istenségek által a világ népeire küldött büntetési formával: a járvány Isten akarata, szembeszállni vele nem lehet és nem is érdemes. A pestis szónak a betegség megnevezésén túli jelentéstartalmát jól fejezi ki a latin pestis alakból képzett szavak jelentése (pestifer= ártalmas, veszedelmet hozó; pestilentia=egészségtelen időjárás; pestilens=egészségtelen; pestibilis=veszedelmes).

A pestist a tudományos közvélekedés középkori járványnak állítja be, holott a betegség jelenlétéről már a legkorábbi, írásbeliséggel rendelkező ókori kultúrákból is van számos információnk. Természetesen e forráscikkek esetében nagyobb esély lehet arra, hogy leírt tünetek és a betegség megnevezése között jelentős eltérés lehet. Járványos megbetegedésekre – pontosabb megjelölések nélkül – nagyon korai feljegyzésekben, így az óegyiptomi Ebers-papíruszban, és az óind Ayur-Veda szövegekben is van utalás, azonban e betegségek pontos mibenlétének utólagos feltárása objektív nehézségekbe ütközik.

Talán nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, hogy a dögvész „története” a Bibliában kezdődik: „mert ha nem akarod elbocsátani és még mindig visszatartod őket (az egyiptomi fogságban élő zsidókat), akkor megveri az Úr a mezőn levő jószágodat, a lovakat, a szamarakat, a tevéket, marhákat és juhokat: igen nagy dögvész lesz. ...Másnap meg is cselekedte az Úr, és elhullott az egyiptomiak összes jószága”. (Mózes II. könyve 8–9. rész)

Az ókori Róma nagy orvosi szaktekintélye is foglakozott a pestissel: Galénosz (Kr. u. 130–200), aki Marcus Aurelius orvosa volt. Többek között tőle tudjuk, hogy a 161-166-os pártus hadjárat fényes sikert hozott ugyan, de a visszatérő seregek magukkal hozták a dögvészt. Galénosz a pestisjárvány elől Pergamonba menekült, onnan szólította maga mellé a filozófuscsászár. A lakosság veszteségét az egykorú források alapján mintegy 20%-osra becsülik.

A pápai trónra lépő I. (Szent) Gergely (ur. 590–604) pontifikátusa annak a pestisjárványnak az árnyékában játszódik le, amely az 541-44-es pandémiát követően a második legnagyobb pusztítást okozta, az érintett területek teljes népességének mintegy 15%-át szelektálta ki. Az I. Gergely alatti pestisjárványhoz fűződik az Angyalvár elnevezés is. Gergely pápa harmadik napja nyilvános vezeklő ájtatosságot folytatott, mikor a körmenet elhaladt Hadrianus császár mauzóleuma előtt. Az épület kupolája fölött ekkor megjelent Miklós arkangyal és az Isten haragja elmúlását jelezve kardját a hüvelyébe dugta, miután a hagyomány szerint a pestis pusztítása megszűnt.

A 8. század második felének utolsó pestisjárványai után Európa demográfiai értelemben fejlődésnek indulhatott, száz évenként mintegy 10 millió fővel nőtt a kontinens lakossága, így pl. 1000 körül mintegy 40 millióan élhettek Európában.

Ám a demográfiai fejlődésnek 1347-ben vége szakadt, amikor is 12 genovai hajó tért vissza a Fekete-tengerről, s állt be a szicíliai Messina kikötőjébe. Ezzel kezdetét vette a középkori pestis története. A pestis az összes itáliai várost elérte, a legnagyobb pusztítást a legnagyobb lélekszámú, legfejlettebb toszkán városokban végezte. Genova 100 ezer fős lakosságának mintegy 40%-a esett áldozatul a pestisnek. Európa legnagyszerűbb gótikus városa, Siena hasonló lélekszámú lakosságából kb. 80 ezer ember halt meg a járvány alatt, de sokan temetetlenek maradtak, mert nem volt elegendő sírásó, és sokan nem is tudták őket megfizetni.

A Firenzében és környékén pusztító ragályról az egyik első értékelhető említés meglepő módon éppen Boccaccio Dekameronjában maradt ránk. A mű a betegség klinikumának akkori szintnek megfelelő leírását tartalmazza, azon kívül meglehetősen sok adatot közöl a betegség itáliai pusztításáról. „...a mondott esztendő (1348) tavaszának elején kezdettek mutatkozni a pestis fájdalmas pusztításai. És nem olyképpen jelentkezett, mint Keleten, hol a kikerülhetetlen halálnak nyilvánvaló jele volt, ha valakinek megeredt az orra vére; hanem a kezdetén: férfiaknál, nőknél egyaránt a lágyékukon vagy a hónuk alatt bizonyos daganatok támadtak, amelyek néha akkorára nőttek, mint egy rendes alma, néha akkorára, mint egy tojás, vagyis voltak nagyobbak, voltak kisebbek, amelyeket a nép „búb”-nak nevezett, majd ennek utána kezdett a mondott betegségnek mineműsége fekete vagy kékesfekete foltokra változni, melyek a karokon, a combokon és a testnek minden egyéb részén feltünedeztek sok embernél; némelyiknél nagyok voltak és ritkák, másoknál kicsinyek és sűrűk.”

Velence Konstantinápoly után a kor Európájának legnagyobb városa volt, lakóinak száma 120-150 ezer fő lehetett. A járvány 6 hónapos tombolása után szinte kiürült a metropolisz, naponta 600-700 ember halt meg. Andrea Dandolo dózse megpróbálta felvenni a küzdelmet a halálos kórral. Egészségügyi rendeleteket adtak ki, orvosokat fogadtak, szabályozták a város tisztítását, az idegeneket megfigyeltették, betegeket nem engedtek a város területére, vagyis bevezették az első quarantine-t. A vagyontalan elhaltak holttesteit külön hajókon szállították kijelölt szigetekre, ahol öt láb mélyre elásták. Mindezen intézkedések ellenére az 1347-es év decemberétől számított másfél éven belül a lakosság 60%-a odaveszett!

A közép-itáliai L’Aquila városából (melyet 2009. április 6-án pusztító erejű földrengés rázott meg), Buccio di Ranallo beszámol arról is, hogy a járvány napjaiban az addigi vallási, családi és társadalmi konvenciók érvénytelenné váltak, a holtak mellett nem virrasztottak, hanem rögtön vitték a templomba, majd később a templomba vitel is elmaradt, a még ki sem hűlt halottakat sietősen tömegsírokba temették. A járvány pusztítása rendkívüli hatással volt az emberi közgondolkodásra, “az ember mindennap várta halált, s inkább a lelkével, mint a testével törődött”- írta a középkori tollforgató.

A korszak másik itáliai költője, az arezzói Francesco Petrarca így írt a járványról, a betegség döbbenetes mértékű pusztításáról: „Mikor látott vagy halott az ember ilyent, miféle évkönyvekben olvasta valaha, hogy üres házak, elhagyatott városok, gyászba öltözött falvak, holttestektől borított mezők, borzalmas, hatalmas pusztaság van mindenütt. Hogyan tudnak erről képet alkotni az utódok, mikor azok, akik az eseményekben benne élnek, nem tudnak hinni a szemeiknek. Este még barátaival étkezik az ember, éjjel szörnyű kínokat szenved, reggelre halott, s három hónapon belül követik gyermekei s egész családja”.

Itáliából azután 4 év alatt a pestis Európa minden szegletébe eljutott, többek között még Izlandra is, ahol a szokásosnál is nagyobb pusztítást vitt végbe, a lakosság mintegy 60%-nak kiirtásával. 1349 elejére a pestis átterjedt a teljes iszlám világra, amelynek népességveszteségét 40–50% közé lehet taksálni.

A pestis magyarországi pusztítása

1456-ban az epidémia a nándorfehérvári táborban ütötte fel a fejét, valószínűleg már az ostrom ideje alatt. A táborban a pestis a legmagasabb méltóságokat sem kímélte: Hunyadi Jánost és Kapisztrán Györgyöt is elragadta a szörnyű kór. A szétbomló táborból a katonák széthurcolták a járványt az ország különböző részeibe, Budán állítólag annyi haláleset volt, hogy „alig győzték a halottakat eltakarítani”. A Mátyás király udvarában is sokszor megfordult humanista, Regiomontanus is pestisben halt meg 1476-ban.

A járványokkal szembeni védekezés formái Magyarországon is nagyrészt adminisztratív rendelkezésekben merültek ki. Az 1530-as brassói pestisjárvány után a városi tanács felkérte Sebastian Pauschnert, hogy a lakosság részére állítson össze egy listát, amely a pestis idején való teendőket tartalmazza. A perzsa Rhazes ajánlásait követve a derék doktor mai szemmel nézve is helyesen, a következőket tanácsolta: a beteget teljesen el kell különíteni, még a háziállatoktól is. A beteg ruháit el kell égetni, azt a helységet, ahol pestises lakott, 3 hónapig nem szabad használni. Az epidémia ideje alatt a nyilvános fürdőket és a templomokat be kell zárni, a rokonságot nem szabad meglátogatni. Pauschner kiharcolta a városi magisztrátustól, hogy tiltsák be a halotti csók szokását is.

Magyarországon ezt követően jelentősebb pestisjárvány a Rákóczi-szabadságharc alatt pusztított, pl. Selmecbányán a 12 ezer fős lakosság fele, mintegy hatezer ember esett áldozatul a vésznek. Egykorú források arra utalnak, hogy a szatmári béke aláírása is a pestistől való félelem miatt késlekedett. A pestis elvonulása után a város bírája fogadalmának megfelelően Szentháromság-szobrot állíttatott fel, és ez a szokás általánossá vált a pestis sújtotta területeken. 1728-ban VI. Károly császár elrendelte a Habsburg Birodalom déli határain az állandó katonai jelenléttel megerősített pestiskordon létrehozását, amely mintegy 1900 km-es szakaszon volt hivatva védeni a birodalom népeit a járvány betörésétől. Ezeken a határszakaszokon karanténhelységeket állítottak fel, ahol 20 és 40 nap közötti időtartamig tartották vissza a határon átkelni szándékozókat. A 18. század második felének a járványai is nagyon pusztítóak voltak, Brassó városában az 1753-55-ös járványban 6677 fő betegedett meg, vagyis a mortalitás egyenesen 64%-os volt. A bécsi udvar a járvány megfékezésére Magyarországra küldte Chenot Adam belga orvost, aki 1777-ben keresztülvitte egy pestis elleni rendeletet általános kötelezővé tételét, Compendiosissima tarctatio de peste címmel. Nagyrészt az ő szervezési munkájának köszönhető, hogy a 19. század elejére a pestis kiszorult az ország területéről. Magyar területen az utolsó pestisjárvány 1829-ben volt.



Az utolsó nagy járványok

Az európai járványtörténet a középkori dögvészhez hasonló pusztítású pestisjárványt a későbbi évszázadokban csak egy-két esetben tud igazolni. Az egyik mindenképpen a híres londoni pestis 1664/65-ből. A Daniel Defoe világhírű regénye által szinte minden egyes részében megörökített járvány méltó utódja volt a nagy középkori epidémiáknak. Több mint háromszáz évvel a Fekete Halál után az embereknek a járvánnyal szembeni kiszolgáltatottsága semmit sem változott. Defoe az itáliai és francia kútfőkhöz hasonló plaszticitással ábrázolja a szörnyű kórt, a tehetetlenséget, és középkori nagyságrendű mortalitási adatokat ad meg. A járvány a polgárháborús évek zűrzavarát követő társadalmi és gazdasági konszolidáció éveiben éri el a legnagyobb angliai várost, s csak az 1665. évi tűzvész tud véget vetni a pestis dühöngésének. A szinte lakonikus, tömör, naplószerű beszámoló (eredeti címe: Journal of the Plague Year) sorai minden apró részletre kiterjednek, s a pestis-irodalomban Defoe-nál mutatkozik meg először az az igény, hogy a társadalom vezetése felelős a pestis által okozott károk elhárításáért, azok csökkentéséért, a szegényebb, védtelenebb társadalmi rétegek ragály közbeni támogatásáért.

Íme egy rövid idézet a műből: „Minden egyes gödörbe mintegy ötven-hatvan holttestet temettek, később azután már nagyobb vermeket ástak és ezekben helyezték el az egy hét alatt odaszállított összes halottakat, akiknek száma augusztus második felében heti kétszázról négyszázra növekedett; ...a gödörrel, azt hiszem, szeptember 4-én készültek el, szeptember 6-án kezdtek el benne temetni, és szeptember 20-áig, tehát mindössze két hét alatt 1114 holttestet dobtak bele. Ekkor be kellett fedniük, mert a tetemek a talajtól már csak hat lábra feküdtek...Rendeletileg szigorúan tilos volt bárkinek a gödrök közelébe menni; kezdetben ez az intézkedés csupán a fertőzés megakadályozására szolgált, később azonban még indokoltabbnak bizonyult, mert akadt sok olyan beteg, hagymázas ember, aki halálát közeledni érezvén, takaróba vagy pokrócba burkolózva a sírhoz futott, beleugrott vagy – ahogyan mondták – eltemette önmagát.”

A rettegett kór 1890-ben aztán újra felbukkant Ázsiában és elérte Afrikát, Ausztráliát és 1900-ban Amerikát is. 1910/11-ben Mandzsúriában hatalmas tüdőpestis-járvány tört ki; 1936-ban Málta következett. Indiában 1994-ben pusztított, majd 1997-ben Madagaszkár volt soron, 2009-ben Kína. De ez csak a jéghegy csúcsa, hiszen a WHO adatai szerint átlagosan évente mintegy 2000 ember fertőződik meg pestisben, csak az újságírók nem mindig vannak résen, hogy mindannyiszor tudósítsák a rettegő közvéleményt…