Róma

1. rész

Marcus Brutust általánosan az államcsíny vezérének tartják. Csakugyan Caesar ellensége volt, vagy csak az összeesküvők kényszerítenék rá, hogy a diktátorral szembeszegüljön ? Hiszen Marcus Junius Brutus minden valószínűség szerint Caesar fia volt, s bizonyára nem véletlen, hogy a haldokló utolsó szavait éppen hozzá intézte.

Brutus anyját Serviliának hívták, és Servilius Ahala ősi nemzetségéből származott. Annak az Ahalának a nemzetségéből, aki egykor a fórumon leszúrta Spurius Maeliust, mert az magához akarta ragadni a hatalmat Róma felett. Az anya ismert, ki tehát Brutus apja ?

Ha Plutarkhosz nem is tartozik a legmegbízhatóbb krónikások közé, erre vonatkozó tanúvallomása mégis figyelemre méltó. A nagy Caesart ifjúkorában bizalmas viszony fűzte Serviliához, szerette, és Servilia Brutus nevű fia éppen abban az időben született, amikor leggyakrabban találkoztak. Több más történetíró s egyéb körülmények szintén igazolják ezt a következtetést. Suetonius világosan így ír: "De minden asszonynál jobban szerette Serviliát, Marcus Brutus anyját. akinek nemcsak előző konzulsága idején vásárolt egy hatmillió sestertiust érő gyöngyöt, hanem más ajándékokon kívül a polgárháborúk idején árveréseken olcsón ítélt neki oda hatalmas birtokokat."

Plutarkhosz szerint Caesart különös viszony fűzte Brutushoz. A polgárháború elkövetkeztével Brutus az alkotmányos jog, tehát Pompeius oldalára állt, s harcolt Caesar ellen. ő azonban szigorúan meghagyta tisztjeinek, hogy a csatában kíméljék Brutust, és gondoskodjanak róla, hogy semmi baja ne essék. Sőt még egy további lehetőséggel is számolt. Ha Brutus esetleg meg akarná adni magát, azonnal Caesarhoz kellett őt vezetni, de erőszakot akkor sem volt szabad alkalmazni ellene, ha netán fegyverrel a kezében ellenszegülne ennek a parancsnak. Nem kétséges, hogy mindez nem volt szokványos intézkedés, Brutust és Caesart nyilván erősebb kötelék fűzte egymáshoz, mint mecénást és kegyencét.

Caesar nem titkolta Serviliával való kapcsolatát, viszonya Rómában köztudott volt. Plutarkhosz beszél el egy szenátusbeli epizódot. A Catilina-féle összeesküvés számos tárgyalásainak egyikén játszódott le, amely összeesküvés a politikai szakadék szélére sodorta a várost, s ezért polgárai közt nagy felzúdulást okozott. A szenátusban Cato és Caesar épp azon civakodott, kinek van kettejük közül igaza, amikor küldönc érkezett, és levelet adott át Caesarnak. Miközben Caesar a levelet olvasta, Cato kihasználta az alkalmat, s be akarván feketíteni, árulással vádolta őt lám, még a szenátusban is utasításokat kap a nép ellenségeitől.

Caesar átnyújtotta Catónak a levelet, s annak meg kellett állapítania, hogy az írás a nővéréé, Serviliáé. "Nesze, te korhely", mondta megvetően, és Caesar lába elé hajította a levelet, majd folytatta álláspontjának a fejtegetését. Ennyire ismeretes volt Servilia és Caesar szerelme.

Nem tudni, hogy Brutus kezdeményezője volt-e az összeesküvésnek, sőt hogy kezdetben egyáltalán egyetértett-e a tervvel. A merénylet előzményeinek leírásában ugyanis számos olyan mozzanat fordult elő, amelyeket Brutus meggyőzésére használtak fel. ősének és névrokonának szobrán provokatív jelszavak jelennek meg, Brutus bírói asztalán levelek halmaza tornyosul, Róma falait feliratok lepik el, mindez végül meggyőzi Brutust a gyilkosság múlhatatlan szükségességéről.

Brutus beleegyezett, és hatvan összeesküvő elkészítette a gyilkosság szövegkönyvét.

Március idusán, 44. március 15-én összehívták a szenátust, és elhatározták, hogy Caesart megölik. Aprólékosan kidolgozták a terv minden részletét. Pompeius színházának oszlopcsarnokában az összeesküvők nemcsak hogy jól elvegyülhetnek a tömegben, hanem a többi szenátor között feltűnés nélkül meg is közelíthetik áldozatukat. Mert az erőszakos cselekmények történetében egyedülálló merényletre, kollektív politikai gyilkosságra szánták el magukat. Meg akarták mutatni, hogy nem egyéni elhatározásról, hanem az ellenzék átgondolt lépéséről van szó. A diktátor meggyilkolása hatalmi eszköz, semmi egyéb. Az összeesküvők a szabadság megőrzéséért, a köztársaság megmentéséért ölnek.

Caesar babonás volt. A rómaiak különben is nagy fontosságot tulajdonítottak a jósoknak, prófétáknak és látnokoknak. A haruspexek, akik a megjelölt áldozati állatok beleiből megjósolták a jövendőt, annak rendje és módja szerint kitanult iparosok voltak. A hatalmas római birodalom teljhatalmú diktátora, a hadvezér, akitől fél Európa reszketett, hitt a kísértetekben, a rontásban és a természetfölötti tüneményekben, tiszteletben tartotta a jövendőmondók intelmeit, sőt jóslataikat politikai érvként használta fel. A krónikások legalábbis ezt állapítják meg róla. Megkoronáztatását állítólag ezzel a kétséges indokolással vette fontolóra, Szibilla valamennyi könyvében (amelyeket egyébként senki sem látott) meg van írva, hogy a párthusokon, akiknek Caesar a megtámadására és leigázására készült, csakis király diadalmaskodhat. Ebből pedig logikusan következtetnie kellett, hogy a katonai hadjárat sikere elsősorban a királyi cím megadásán múlik.

Caesar hitt a varázslatokban és igézetekben, hiszékenységének mégsem látta semmi hasznát. Már jóval március tizenötödike előtt különös jeleket kapott a gondviseléstől. Valamennyi baljóslatú volt és egyértelmű, Caesar vigyázz, valami rendkívüli készül. Spurinna, az udvari haruspexek egyike még a pontos dátumot is meghatározta, a kritikus nap, amelyre a végzet valamennyi előzetes intelme utalt, március tizenötödike lesz.

Caesar a halála előtti éjszakán rosszat álmodott. Magasan a fellegek fölött szállt, találkozott ott Jupiterrel, s az barátian kezet szorított vele. Amikor reggel, verejtékben úszva felébredt, felesége, Calpurnia szintén arról panaszkodott, hogy baljós álma volt. Caesar ráadásul nem is érezte jól magát, elhatározta hát, hogy otthon marad.

Az összeesküvők közben elindultak a szenátusba. Brutus felöltötte tógáját, s redőibe tőrt rejtett. A felesége is tudott erről. A pártütők Cassius szenátornál gyűltek össze, majd együtt átmentek Pompeius termébe, és várták Caesart. Amikor az soká nem jött, követet küldtek a lakására. A követ Decimus Junius Brutus volt.

Brutus elment Caesarhoz, és jelentette neki, hogy mindnyájan várják. Caesar ötölt-hatolt, a követ azonban felsorakoztatta érveit, a nép között híre jár, hogy Caesar súlyos beteg, és nem képes hivatását ellátni, jó lenne tehát, ha megmutatkozna a szenátusban, s kifogná így a szelet a rágalmazók vitorlájából.

Caesar határozott, felvette tógáját, és kilépett az utcára.

Érdekes, hogy a történelmi pillanatokban milyen gyakran jutott döntő szerephez a véletlen. Milyen könnyen fordulhattak volna az események visszájukra, ha… Caesar esetében ez az utolsó "ha" az Artemidórosz nevet viselte. Görög volt, alighanem írnok valamely jelentős személyiség hivatalában, ahol, úgy látszik, neszét vette a készülő összeesküvésnek. A tanácsház előtt megvárta Caesart, és egy tekercset adott át neki óvó üzenettel. Ám Caesar Caesar volt. Intett az írnoknak, s a levelet a többi szenátusi irat közé helyezte. Elvégre tán csak nem olvas menet közben az utcán. Így játszotta el a menekülés utolsó reményét.

Az összeesküvőket idegesség fogta el. Tizenegyre járt, és Caesar még mindig sehol. Már attól tartottak, hogy a diktátort figyelmeztette valaki, de a visszatérő Decimus Brutus jelentette, hogy Caesar jövetelre szánta el magát. Az áldozat kisvártatva meg is érkezett. Ekkor azonban újabb bonyodalom támadt.

Amikor ugyanis Caesar kiszállt hordszékéből, az összeesküvők a szemük sarkából minden mozdulatát figyelték, odalépett hozzá Pampilius Laenas, és beszédbe elegyedett vele. Caesar ellenségei meg voltak győződve róla, hogy az ő tervüket leplezi le, pánikba estek, és már-már úgy döntöttek, hogy kereket oldanak. Brutus azonban higgadtabb volt a többieknél. Nyugodtan várakozott tovább, s csakhamar rájött, hogy Laenas mindössze egy személyes kérelmével járul Caesar elé, majd megcsókolja a diktátor kezét, és arrébb lép.

Most tehát elkezdhették. A dolgok menetében már előzőleg megállapodtak, minden lépés és mozdulat meg volt beszélve. Caesar belépett a helyiségbe, de még le sem ült, amikor odalépett hozzá Tullius Cimber szenátor, és könyörögni kezdett fivéréért, aki Pompeius híve volt, és Caesar győzelme után számkivetésben kellett élnie, Caesar azonban hajthatatlan maradt, elutasította ellenfele kegyelmi kérelmét, és intett Cimbernek, hogy tegye szabaddá az útját. A szenátor ekkor térdre vetette magát Caesar előtt, majd egy hirtelen mozdulattal letépte a diktátor válláról a tógát. Ez volt a megbeszélt jel a támadás megindítására.

Caesar felkiáltott

- De hiszen ez erőszak !

Publius Servilius Casca kirántotta a tőrét, s ő sújtott le először. Caesar elhajolt, a tőr csupán a torka alatt sebesítette meg. Csak most értette meg, mi történik. Későn. Hanem a diktátor nem adta meg magát, bár látta, hogy fegyveres összeesküvők gyűrűjébe került. Katona volt, megszokta a veszélyt. Fegyvertelen lévén előrántotta legalább acél íróvesszejét, s elszántan védekezett. Hasztalan. A hatvannál több felfegyverzett összeesküvő s a közönyös nézők tucatjai lebírhatatlan frontot alkottak. Néhány másodpercen belül Caesar testét huszonkét tőrdöfés járta át. Utoljára Brutus emelte rá a gyilkot, s a haldokló Caesar kimondta utolsó szavait:

- Te is, fiam ?

Caesar délelőtt tizenegy óra után halt meg, némely feljegyzés szerint véres holtteste egész estig ott hevert Pompeius szobra előtt, csak akkor vihették el a rabszolgák. Mások tudni vélik, hogy a tett színhelyére nyomban orvos érkezett, megállapította a halált, s elvitette a hullát.

Az összeesküvők csalódást okoztak önmaguknak s a népnek egyaránt. Megtették ugyan a köztársasági elvek megújhodására vezető első lépést, de nem tudták, hogyan tovább. Nyomban a gyilkosság elkövetése után, még azonmód, véres tógában s tőrrel a kezükben a Capitoliumra siettek. Ujjongva jelentették a népnek, hogy megszabadították a zsarnoktól.

A nép azonban nem örült. Riadtan hallgatott. Nem tudta eldönteni, hogy jó-e vagy rossz az, hogy a nagy Caesart megölték.

A rómaiak nem bírtak az élő Caesarral, de tanácstalanok voltak a holttal szemben is. Az összeesküvők nem tudták kihasználni a meglepetés mozzanatát, nem merték magukhoz ragadni a hatalmat, riadót vertek ugyan, de nem indultak támadásra. Talán Marcus Antonius konzul volt az egyetlen, aki megfontoltan, hűvös fejjel cselekedett. Szolgát küldött Caesar lakására, és meghagyta neki, hogy követelje az iratok s az állampénztárban található készpénz kiadását. Meg is kapta mindkettőt, s így Caesar igazi örököse lett, folytathatta a diktátor terveinek megvalósítását.

Az összeesküvők a Capitoliumon maradtak, s Róma utcái visszhangozni kezdtek a gyilkosságot elítélők kiáltásaitól. A közvélemény ingadozott. Marcus Antonius összehívta a szenátust, s az alig két nappal a merénylet után össze is ült. A nézetek eltérő volta miatt büntetlenséget szavazott meg ugyan Caesar gyilkosainak, de egyúttal elismerte a meggyilkolt érdemeit is, érvényben hagyva mindazokat a politikai elveket, amelyek voltaképpen a lázadást kiváltották. Így aztán, mint a történelemben annyiszor, a politikai gyilkosság nem változtatta meg az események menetét. A köztársaság nem támadt fel halottaiból.

Suetonius, "Ötvenhatodik évében halt meg, az istenek sorába iktatták, éspedig nemcsak a senatus határozata alapján, hanem a nép őszinte meggyőződéséből is. Az első ünnepi játékok idején ugyanis, melyeket örököse, Augustus nyomban Caesar istenné avatása után tiszteletére rendezett. délután öt óra felé üstökös tűnt fel, és hét napig egyfolytában ragyogott az égen, általában azt tartották, hogy az égiek közé befogadott Caesar lelke az…"

Gyilkosai közül egyik sem élte túl akár csak három évvel is, és egyik sem halt meg természetes halállal. Ki háborúban, ki a tengeren pusztult el. Sokan, köztük Brutus és Cassius, öngyilkosok lettek, mint Suetonius mondja, "Ugyanazzal a tőrrel… amelyet annak idején Caesarba döftek".

Meghalt a diktátor, aki haladó törekvéseknek volt hordozója, aki képes volt felismerni és megérteni kora társadalmi fejlődésének összefüggéseit. Ellenfelei, a későbbi összeesküvők, meg szerették volna tartani régebbi kedvező helyzetüket, igyekeztek tehát fenntartani a régi rendet. Azt hitték, hogy Caesar meggyilkolásával gátat vethetnek a haladásnak. Tévedtek. A római nép végül mégis azon az úton haladt tovább, amelyen a józan gondolkodású Caesar elindult.