Az ausztrál juhászkutya, becenevén: aussie (ejtsd: auszi) viszonylag fiatal fajta az európai kontinensen. Bár a fajta bölcsője az óceán túloldalán ringott, elnevezése ellenére nem a messzi délről, hanem az USA-ból származik. Akárcsak a többi terelőmunkát végző juhászkutya, az aussie is kiemelkedő intelligenciával rendelkezik, ám az emberek figyelmét mégsem ezzel hívja fel magára, hanem attraktív megjelenésével, rikító színeivel és a sok egyednél előforduló kék szemével.
A kevés fajtára jellemző szemszín egyes feltételezések szerint azért volt kedvelt – különösen az újvilágba frissen érkezett kutyáknál –, mert állítólag az indián hiedelmek ezeket az állatokat rémisztő „szellemkutyának” tartották, ami nagyban hozzájárult az őslakosok távoltartásában a telepesek értékeitől, legfőképpen állataitól.
A feltételezések szerint az ausztrál juhászkutya őseit 1800 körül baszk juhászok hozták magukkal az USA-ba, miután egy röpke ausztrál kitérő után az újvilágban akartak szerencsét próbálni. Bár ezek a kutyák igen heterogén képet alkottak, többé-kevésbé közös jellemzőjük volt a színes, tarkabarka szőrköntös. A szokásostól eltérőt igen nagyra díjazó Amerikában hamar felismerték ezt a különlegességet, és egyre több aussie lett állandó szereplője a bikarodeók szüneteiben tartott közönségszórakoztató bohóckodásnak. Különösképpen a Jay Sisler nevével fémjelzett kutyás számok arattak zajos közönségsikert, ami még ismertebbé és keresettebbé tette a fajtát. Eleinte két egyesület kezdte törzskönyvezni az egységesedő aussie-t, majd ’80-ban egyesült a két szervezet, végül ’93-ban ismerték el hivatalosan is, mint ausztrál juhászkutyát.
Bohóckodástól a „marháskodásig”
Mivel az aussie rodóekon vált ismertté a köztudatban, neve akaratlanul is összefonódott a westernlovaglással, és miután küllemén túl felfedezték benne a kiváló munkakutyát is, eleinte főként ranch-eken használták. Itt az állatok hajtása nem volt feladata, hiszen arra ott voltak a lovas cowboyok. Szolgálatait elsősorban a szarvasmarhák karámba terelésénél vették igénybe.
Végül is akár marha, akár birka, a terelőkutyák feladata igen összetett ösztönkészletet, illetve annak hatékony megzabolázását követeli meg. A kutya, mint eredendően ragadozó állat, a növényevők terelgetése közben tulajdonképpen őseitől örökölt zsákmányszerző ösztönétől hajtva dolgozik, mely arra készteti, hogy a nyomába szegődjék a potenciális zsákmánynak, és üldözze azt. Ennek a késztetésnek része a préda megragadása, lerántása, megölése és biztos helyre cipelése. Mindez természetesen szöges ellentétben áll azokkal a célokkal, melyek a juhászkutyák megszületését indokolták, hisz nyilvánvaló, hogy egy juhásznak sem vált hasznára az olyan kutya, mely egészpályás letámadással megrohamozta a juhokat, majd az egyik szerencsétlent kíméletlenül felkoncolta. A célirányos tenyésztői munkával és szelekcióval sikerült kialakítani ezekben a fajtákban, hogy munkavégzésük során ne engedjenek ősi késztetéseiknek, és legfeljebb csak egy-egy figyelmeztető csípésre ragadtassák magukat a rakoncátlan jószág megzabolázása érdekében.
Mindez nagyfokú önkontrollt és fegyelmet követel a kutyától. Emellett természetesen a kutya nem saját kedve, elképzelése szerint terelheti az állatokat, hanem gazdája utasításait követve kell dolgoznia, amihez kezelhetőség és engedelmesség szükséges. Adódhatnak persze olyan helyzetek is, melyeket a kutya „testközelből” jobban meg tud ítélni, mint több száz méterre álló gazdája. Ilyenkor a jó juhászkutya rögtönözni kényszerül, hogy gazdájával közös célját elérhesse. Ez természetesen kimagasló intelligenciát követel.
Ha a fent felsorolt tulajdonságokat számba vesszük, érthetővé válik, hogy miért az ennyi követelménynek egyszerre megfelelni képes, terelést végző juhászkutyák azok, melyek többnyire kimagasló eredményeket képesek felmutatni az élet bármely területén. Gondoljunk csak a munkakutya-sportokban, illetve hivatásos szolgálatban is remeklő németjuhászra, malinois-ra, beauceron-ra, vagy az agility-n és egyéb kutyás ügyességi sportokban kiváló border collie-ra, saját értékes terelőinkre, a pulira, pumira, mudira – és persze nem utolsósorban az ausztrál juhászkutyára.
Kötelező agytorna
Mivel az aussie is feladatok szüntelen végrehajtásán kupálódott, természetes, hogy szellemileg igen aktív, úgymond szüntelenül szolgálni szerető fajta. Az igazi aussie-ban pezseg az élet, és állandóan tenni akar valamit. Értelemszerűen az oktalan tétlenkedést nem kedveli, ezért lehetőség szerint rendszeres foglalkozást kell számára biztosítani.
Szerencsére az aussie-k példásan motiválható fajta. Legtöbbjük bolondul az apportos játékért, de ha mégsem, akkor a jó öreg jutalomfalat egészen biztosan eléri célját. De nemcsak ezért hálás dolog kiképzésével foglalkozni, hanem mert az aussie eminens diák módjára tanul. Valósággal szuggerálja gazdáját a tanítás alatt, mindvégig a feladatra koncentrál, nem szétszórt, és nem saját elképzeléseit akarja megvalósítani. A gyakorlatokat könnyen és gyorsan elsajátítja, ezért még a kevesebb idővel vagy tapasztalattal rendelkező gazdák is látványos sikereket érhetnek el vele. Ennek ellenére felesleges túl korán kiképzésbe venni. A fiatalkori alapnevelés során amúgy is ragad rajta annyi, hogy gond nélkül együtt lehessen élni vele.
Az aussie vonzó tulajdonsága, hogy mindezek ellenére nem „stréber sztahanovista” vagy idegesítően „zsizsegő karrierépítő”. Képes kivárni, míg gazdája értelmes elfoglaltságot talál számára. Ezalatt igyekszik „akkukímélő” üzemmódba kapcsolni, és visszavenni alapaktivitásából. Tökéletesen tudja, hogy visszafogottságára mely helyzetekben van szükség, és ennek megfelelően képes önkontrollt gyakorolni. Azért nem illik visszaélni kiváló alkalmazkodóképességével és türelmével! Az aussie ízig-vérig terelő juhászkutya, aki módfelett kedveli a mozgást és az új élményeket, ezért mozgásigényéről rendszeres sétákkal és játékkal kell gondoskodni. Csak ennek biztosítása mellett válik könnyen kezelhető, problémamentes társsá.
Élénk szociális életet élni szándékozó kutyásoknak ideális társa, mivel még vadidegen ebek közt sem kötekedő vagy goromba. Jól is nézett volna ki a nyáj mellett összebalhézó két-három, esetleg több kutya! Idegen kutyákkal a kezdeti ismerkedés után inkább játszani próbál, és szinte soha nem provokál csetepatét. Ha mégis összetűzésre kerül sor – elkötelezett pacifistaként – inkább visszavonulót fúj, és nem vesz részt a harcban.
Tömör gyönyör
Bár az ausztrál juhászkutya méretei a klasszikus középméretnek felelnek meg, meglepő módon igen sűrű teremtés, hisz 50-60 centi körüli marmagasságához közel 25-30 kilogrammnyi tömeg tartozik. Zömök megjelenését tovább hangsúlyozza, hogy farkát (az USA-ban legalábbis) rövidre vágják, illetve születnek egyedek eleve rövid farokkal is. Ennek ellenére nemcsak megjelenése, hanem mozgása is igen magával ragadó. Fejét magasan tartja, első és hátsó lábaival nagy tért ölelve, kitartóan, fürgén és oly lendületesen mozog, mint egy nemes paripa. Külön aussie-műsorszám, mikor a kutya izgalmában függőleges ugrásokat produkál, ami általában nagy közönségsikert szokott aratni.
Mivel meglehetősen „csontos” alkat, teljes fizikai fejlettségét – a nála nagyobb termetű fajtákhoz hasonlóan – körülbelül kétéves korára éri el. Ennek megfelelően táplálását is ehhez kell igazítani, azaz fiatal növendék korában visszafogottan kell etetni, elősegítendő az ízületeket és inakat kímélő fejlődést.
Gazdájához és családjához nagyon bensőséges szálak fűzik. A szoros kapcsolattartás még meghatározóbb szükséglet számára, mint az, hogy naphosszat akadályok sokaságán ugráltassák le-föl. Sok aussie-tulajdonos megfigyelte, hogy kutyája rendszeres orrbökdöséssel hívja fel magára a figyelmet. A hideg-nedves orrpecsét – bár lehet, hogy egyesekben visszatetszést szül – valójában a fajta igen fejlett kapcsolatteremtő és kommunikációs képességét bizonyítja.
Lóbarát jóbarát
Az ausztrál juhászkutya alapvetően barátságos, emberbarát fajta, de mégsem az a „helyből nyakba ugráló” típus. Kiváló jelzőkutya, s általában már hat hónapos kortól ugatással védi területét. Nem ritka, hogy határozott tartózkodással, sőt bizalmatlanul viseltetik idegenek, esetleg egy-egy meghatározott személy iránt. Ezzel kapcsolatban jellemző tapasztalat, hogy az aussie következetesen viselkedik: akit megkedvel, azt mindig kedvelni fogja, akit pedig nem szívlel, hát annak nehéz kimásznia a skatulyából…
Szépséges szőrzete meglepő módon nem igényel különleges gondozást, már ha nem járunk rendszeresen kiállításra a kutyánkkal. Havonta egyszer bőven elég átfésülni, illetve vedléskor alaposan ki kell kefélni. Az anyaországban nagy hangsúlyt fektetnek a csípő- és könyök- ízületi diszplázia, valamint az örökletes retinabetegségek szűrésére. Ennek köszönhetően az aussie robusztus egészségnek örvendő, viszonylag hosszú életű (11-13 év) fajta. Ami kissé árnyalja ezt az idilli képet, az az epilepszia, mely sajnos gyakorta előfordul e fajta esetében. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy egy internetes honlapon meglehetősen pontos és naprakész lista áll rendelkezésre, melyen a tenyésztők(!) feltüntetik azokat a beteg egyedeket, melyek tőlük kerültek ki. Ezzel jó eséllyel kiszűrhető ez a probléma.
Többek tapasztalata alapján az ausztrál juhászkutya igen sajátos kapcsolatot ápol a lovakkal. Nem fél tőlük, de terelni sem próbálja meg őket. Ennek megfelelően bevett szokás, hogy lovas emberek (különösen westernlovasok) kísérőkutyának választják maguk mellé. Ezenkívül az aussie természetesen helyet érdemel mindazon családokban, ahol legalább annyira tudják értékelni sokoldalúságát és odaadását, mint különleges külsejét, valamint ki tudják használni a benne rejlő kiváló adottságokat.
.jpg)
