Muránói üveg - Fatto a mano

A velencei üveg legegyszerűbb ősi receptjének összetétele, mely biztos sikerhez vezet, a következő. Szerezzen egy kis ráérzést, mi jellemző az olaszokra! Ezt vegyítse találékonysággal, némi szilíciummal, szódával és mésszel. Hevítse ezt 1000ºC fölé, olvassza jól össze, s utolsó lépésként formázza meg az anyagot. Az üveg veszíteni fog hőfokából díszítés közben, de Ön nyugodtan hevítse fel ismét. Ha kellő szeretettel és odaadással dolgozik, eredményül olyan remekművet alkothat, melyet az egész világon értékelni fognak. Így váltak híressé a velencei üvegfúvó mesterek is.



A velencei üveg hallatán sajnos sokaknak csak a nagynéni giccses, tarka-barka üveg csecsebecséi jutnak az eszébe, melyek büszkén feszítenek a kandallón. Márpedig sokkal többről van itt szó, mint a páva-kék vagy türkiz üveggondolákról és a rikító rózsaszínbe öltözött táncos figurákról. A velencei üveg sokáig egyedülálló minőséget jelentett s évszázadokon át, messze földről érkeztek a megrendelések. Ezek az üvegek, tükrök ott voltak minden előkelőség otthonában, s féltett családi ereklyeként szálltak örökösről örökösre. Az üvegfúvás központja ugyan sokáig Velencében volt, de az 1291-ben pusztító hatalmas tűz után a mesterek úgy döntöttek, hogy a lagúna térségének egy másik szigetén, Muránón alapítják meg újra műhelyeiket. Egyesek szerint az átköltöztetés valódi oka nem a faházak elpusztulása volt, hanem az, hogy a kis szigetecske megkönnyítette a mesterség titkainak még szigorúbb őrzését.


Muránói látkép

Már a Római Birodalom alatt is virágzó üveggyártás technikáját a szíriai mesterek és a keletről érkező kereskedők hozták Velencébe, de kétségkívül az iparág a Velencei Köztársaság alatt teljesedett ki igazán. A gyártási folyamat olyannyira nagyra becsült volt, hogy titkainak továbbadása árulásnak számított. Ha valamelyik mester másik országba való szökésre szánta volna magát, csonkítással vagy halállal fizetett hűtlenségéért. Kevesen voltak hát olyanok, kik ilyesmire “vetemedtek”, annál is inkább, mert jelentős kiváltságokat élvezhettek. Hamarosan a sziget legelőkelőbb polgáraivá lettek, s a XIV. században akkora tekintélynek örvendtek, mint a nemesek. Kardot viselhettek oldalukon, lányaik nemesi származású férjet kaphattak, sőt, esetenként mentességet élveztek a bűnvádi eljárások alól a velencei állam szigorú törvényeivel szemben. Muránónak mindaddig sikerült megőriznie monopóliumát az üveggyártásban, mígnem elkezdtek kiszivárogni a gyártási titkok, s a XVII. században Csehországon s Franciaországon át eljutottak egészen Hollandiáig, sőt még tovább.




Figurák

Az ősi tudás, a módszerek a mai napig keveset változtak. Némely családok az idők során komoly vállalkozásokká fejlesztették ezt az iparágat, s finoman kimunkált műveiket világszerte megtalálhatjuk az igényesebb ajándékboltokban és műkereskedésekben. Olyan ismert nevek, mint pl. Barovier, már vagy ötszáz éve kapcsolódnak ehhez az iparághoz, és a Barovier & Toso kiállításterem napjainkban szinte e mesterség szentélyének számít.


Barovier munkája, a háttérben Velence


Üvegékszer

Az üvegfúvó ipari tanulók általában csak tízéves gyakornoki idő után válhatnak mesterré. Sokan közülük a több száz éves hagyományokat követve apjuktól lesik el a mesterség misztériumát, mint ahogyan a kortárs művész, Gianni Seguso is. Seguso 1951-ben született, s már gyermekkorában szívesen töltötte kísérletezgetéssel az idejét. Egyre több mindent megtanult az üvegről, és olyan tökéletessé csiszolta módszereit, hogy már 18 éves korában elnyerte a legmagasabb címet. “Maestro Vetraio”, azaz üvegfúvó mester lett. Az üveggyártás technikái a mesterek kisujjában vannak. Gyakran díszítenek aranyszállal (aventurine), használják az úgynevezett tejüveget (lattimo), a mázas üveget (alto), s réz vagy más színesfém hozzáadásával is látványos hatást érnek el. Az ismert filigrán munka (reticelli) színtelen üvegből készül, melybe vékony fehér vagy színes üvegpálcákat forrasztanak úgy, hogy a pálcák fonásokra, hálókra vagy csipkékre emlékeztessenek. A sommerso technikáját Seguso tökéletesítette, mellyel kiválóan lehet díszíteni tálakat vagy vázákat. Ezek az alkotások több színből állnak, s miden szín valójában egy üvegréteg.

Ha felkeltettük érdeklődését, látogasson el a Muránó szigetén létesített Museo Vetrario (üvegmúzeum) kiállítótermeibe! Találhat itt az I. századból való munkát, de megcsodálhat a Barovier által gyártott (XV. sz.) serlegek közül is néhányat.


Részlet Angelo Barovier egyik munkájából

Muránói kirándulása alkalmával a látogató ma már saját szemével kísérheti végig az alkotás folyamatát a mesterek műhelyeiben. Mint az alkimisták legendabeli műhelyeiben, nagy kemencékben készítik el az alapanyagul szolgáló üveget, majd egy nappal később 1400ºC fölé felhevítik a homokot és a szilíciumot a szódával és a mésszel együtt. Ehhez a vegyülethez később hozzáadják a további anyagokat, a nitrátokat, a nagyon mérgező arzént és a fémoxidokat, melyekkel színezik az üveget. Ekkor úgy 700ºC-ra csökkentik a massza hőmérsékletét, hogy megfelelő legyen a viszkozitása. Mikor az üveg kellően nyúlós, kiszakítanak belőle egy kisebb darabot a végén üreges csőszerszámmal, s hogy megkapják a forma elsődleges alakját, egy fa öntőformába teszik. Következő lépésként a benne lévő légbuborék által bővítik annak üregét. A másik nélkülözhetetlen szerszám a csipesz (borsella), mellyel megmintázzák, kidíszítik a felszínt és korrigálhatják a külső formát. Mindezt hihetetlen gyorsasággal teszik, mielőtt még az anyag kihűlne. Ha elveszti rugalmasságát, újra felmelegítik. Formázáskor a látszólag bonyolult, absztrakt alakzatot bűvös mozdulatokkal forgatják, nyújtják, fürgén összekapcsolják, s finoman lebegtetik, mígnem egy természetes, élőnek tűnő alakzatot varázsolnak belőle a figyelmes látogatók szemeláttára.

Munka közben