Az évszázad üzlete

A többtonnás benzinfaló cirkálók hazájában viszont hamar bebizonyosodott, hogy kár volt hajóra tenni a Zastavákat, a várt piaci siker még az alacsony ár ellenére is elmaradt. A kisautók azonban két dologban sikeresek voltak: kiapadhatatlan tréfaforrásként és képzőművészeti alapanyagként is.

A jugoszláv autóipar akkori csúcstermékének nemzetközi karrierje 1984-ben kezdődött, amikor egy Malcolm Bricklin nevű autókereskedőnek olyan ötlete támadt, hogy a kisautót megpróbálja értékesíteni az amerikai piacon. 1986 nyarán megkezdődött az amerikai hadjárat. Rövid idő alatt a Yugo lett az akkori jugoszláv nemzeti öntudat szimbóluma, az ország büszkesége, amely meghódította Amerikát. A belgrádi TV élőben közvetítette, ahogy az első Yugókkal megrakott vonat Bar kikötője felé indul, onnan pedig Amerikába szállították tovább az autókat.



A kezdeti eredmények igazolták is ezt az önbizalmat. A bevezető, mindössze 3990 dolláros árral a gépkocsi valóban piacképesnek számított az Egyesült Államokban, így az 1985 és 1991 közötti időszakban összesen 141 511 darabot sikerült értékesíteni. Az utolsó évben már érezhető volt a bukás előszele, mert 1991-ben mindössze 3981 darabot adtak el.

A négy-öt literes V8-as autókhoz szokott amerikaiak értetlenkedve fogadták az 1,1-es, és 1,3-as motorokkal kínált autócskákat. A Yugo a Fiat 127 technikájával és a módosított Autobianchi A112 karosszériával készült, puritán felszereltsége és kétes megbízhatósága miatt is egyre halványult a hírneve, pedig a kragujevaci gyárban külön gyártósoron, óriási figyelem és fegyelem mellett, a legjobb munkások keze alól kerültek ki az exportra szánt példányok. A szigorú amerikai környezetvédelmi és biztonsági előírások miatt több száz módosítást kellett végrehajtani a hazai piacra gyártott példányokhoz képest.

A Yugo amerikai pályafutásának vége felé már kabrióként és a Renault-tól származó automatikus váltóval is elérhető volt, de sorsát végül a délszláv válság miatt elrendelt ENSZ-blokád pecsételte meg. Addigra viszont már a Yugo kiérdemelte a minden idők – Amerikába importált – egyik legrosszabb autóinak egyike (nem túl dicső) címét.

Mindennek ellenére mint kiapadhatatlan tréfaforrás és képzőművészeti alapanyag a Yugo még mindig népszerű Amerikában. Az amerikaiak millióit tudják megnevettetni a rájuk vonatkozó viccekkel. Ilyen például: „Duplázza meg Yugójának értékét: tankolja tele!” Vagy: „Miért van a Yugón hátsó ablakfűtés? Hogy ne fázzon a kezed, miközben tolod.”



A Yugo jó néhány amerikai filmben is felbukkant. Bruce Willis vezette a Die Hard 3-ban, Brandon Leon a The Crowban, Steve Martin Bowfingerjében pedig a főszereplő mögötti plakáton tűnik fel, teljes két másodpercre. Legerőteljesebben mégis a nem túl régi, hollywoodi Drowning Monában képviseltetik, amelyben egy egész település kizárólag Yugókat vezet.

A művészek is előszeretettel merítenek a Yugókból ihletet, sőt még az autókból készült tárgyak kiállítását is rendszeresen megszervezik az Egyesült Államokban. Így készült már Yugóból zongora, kutyaház, kandalló, biliárd- és csocsóasztal vagy éppen toalett. A művészkedés odáig fajult, hogy az épkézláb Yugók hiánycikké váltak az efféle barkácsolók körében. Nemrég az a hír került napvilágra, hogy az egykori forgalmazó, a jelenleg Subarukat importáló Malcolm Bricklin vállalkozó ismét szállítaná Amerikába az egykori jugoszláv autócsodát. Elgondolkodhatunk az üzleten, lehet, csak a fantázia szüleménye az egész, de egy kis várakozást megér a dolog. Várjunk még egy-két évet, mielőtt az autóbontóba küldjük a Yugót, hátha jó pénzért el tudjuk majd adni valamely tengerentúli posztmodern művésznek.