Legyél te is gölöncsér!

Tóth Lídia, a csókai Vegyészeti-élelmiszeripari Középiskola második osztályos tanulója, mentora: Horváth Mária.

Az V. GENIUS diákverseny eredményei a www.eurovajdasag.info honlapon találhatók.

Előszó

A régi időkben a fazekasság megtelepedésének alapfeltétele a megfelelő minőségű agyag jelenléte volt, mert nem minden agyag alkalmas fazék készítésére. Az alföldön igen kevés volt belőle. Péterréve is az ilyen tájak közé tartozott. Sok gölöncsér próbálkozott Péterrévén, de a környezeti feltételek akadályozták a mestereket a munkában. Más mesterségekkel ellentétben tehát a természeti környezet legalább olyan fontos tényező e mesterség elterjedése szempontjából, mint a társadalmi igény és a megélhetőség igénye. Így, sajnos, Péterrévén mára már nem maradt gölöncsér.

Péterréve rövid történelmi összefoglalója

Péterréve 11 km-re van Becsétől, és a falun keresztül haladó műúton észak felé eljutunk Adára, majd Zentára. A település első írásos emléke 1092-ből való, de a civilizáció első nyomai több ezer évesek. A Csík-patak partján végzett ásatásokkor kiderült, hogy ez a terület 6000 éve lakott. A faluban sokszor történt lakosságcsere, vándorlások voltak. 1702-ben megalakult a Tisza-menti határőrvidék, akkor a falunak 200 adófizetője volt. 1751-től Péterréve a Tiszai Korona-kerülethez tartozott. 1815-ben megalakultak az első céhek. Az első magyar családok a török hódoltság megszűnése után a XVIII. században kerültek ide. A első katolikus templom 1772-ben épült. A Mindenszentek templom 1805-ben épült. 1854-ben a faluban tűzvész pusztított, ami majdnem teljesen megsemmisítette a települést. 1883-ban megalakult az önkéntes tűzoltó testület. A mai szerb pravoszláv templomot 1777-ben építették. Az iparos egyesület 1886-ban alakult, az olvasókör pedig 1895-ben. Vasútvonalat 1889-ben építettek. A XIX. század végén a falu rendelkezett bankintézettel, szikvízgyárral, téglagyárral, iskolákkal, óvodákkal. Később fejlődött ki a kisipara. Voltak kosárfonók, szabók, asztalosok, mészárosok, hentesek, cipészek, papucsosok, bocskorosok stb. Sok kisüzemet működtettek, főleg a zsidó nemzetiségűek (gyertyagyár, roletta-gyár) és számos kisboltot is az övéké volt. Később volt még kanálgyár, esernyőgyár. A lakosság nagyobb része mégis mezőgazdasággal és állattenyésztéssel foglalkozott. A kereskedelem lebonyolítására nagy előnyt jelentett a tiszai hajózás. A falu kikötővel is rendelkezett. Kutatások arra mutatnak rá, hogy a kereskedelem fellendülésével háttérbe szorultak a népszokások, népviselet és a népi kismesterségek. Az emberek mindig nyitottak voltak az újra, a jobbara.
Napjainkban már csak néhány épület tanúskodik a múltról. A falunak van gazdag könyvtára, általános iskolája, óvodái, postája, művelődési háza, nyugdíjas otthona, egészségháza, bankja, gyógyszertára. Falunkra jellemző a lakosság számának csökkenése.

Az agyag beszerzése, előkészítése és kidolgozása

A megfelelő agyag előteremtésén állt vagy bukott egy fazekasműhely megléte. Természetesen nem volt érdemes nagyon messziről hozni vagy hozatni az agyagot, hiszen a szállítás nagyon megnövelte volna az agyag – és közvetve természetesen a termék – árát. (Volt ugyan olyan eset is, amikor bizonyos fazekasok – főleg a kályhások – nagyobb távolságról szerezték be az agyagjukat, ilyenkor azonban annak speciális tulajdonsága, a tűzállósága ellensúlyozta a nagyobb költségeket. Annál is inkább, mert ennek hiányában a mesterségüket sem tudták volna folytatni ezek a kézműves iparosok!)
A múltban az agyag beszerzése igen fáradságos munka volt, bár az agyagot a fazekas némelykor – a helyi adottságoktól függően – a közeli határból, a talaj felszínéről bányászta (1. ábra), ám gyakran több méter mélységből kellett kiásnia (2. ábra). Ilyenkor legtöbbször nem volt elég egy mély gödröt kialakítani, még vízszintes járatokat is kellett nyitni, s ezeket a beomlás ellen földlábakkal meg kellett támasztani. A fazekasnak nagyon kellett ismernie az agyagot, nem csak a színét, a tapintását, de még a szagát és ízét is!
Az agyagot régen legtöbbször ősszel bányászták, s télen is a szabadban hagyták, hogy jobban „összeérjen”: a téli fagyok felpuhították a keményebb részeket is, így tavasszal könnyebb volt azt megdolgozni.
Az agyag előkészítése hosszadalmas és igen fárasztó művelet volt. A legtöbb fazekas ezt maga végezte. Az éppen szükséges agyagot legelőször kapával leválasztották az agyaghalomról, majd szükség esetén meg is locsolták. Ezután az agyagcsomókat egymás után felverték egy nagyobb farönkre, tőkére, törzsökre, mégpedig furkóval, bunkóval, fakalapáccsal, majd szelték, szeltelték a törött kaszapengéből készített szelővel, és ezt többször megismételték. Ezt a folyamatot helyettesítették később az őrléssel, amit agyagőrlő gépen végeztek: ez hengerek között törte meg az agyagrögöket. Ezek után az agyagot megöntözték, majd egy vászonra vagy deszkára téve körkörösen megtaposták (3. ábra). A padon való gyúrással mindég csak annyi agyagot dolgoztak át, amennyit aznap fel akartak használni, s végül a rögölés révén egyben a készítendő edények méretét is meghatározták (4. ábra).
A fazekasok munkájának legunalmasabb és leghosszadalmasabb szakasza az agyag szelése és őrlése volt, amely ugyanakkor nem igényelt sem nagyobb testi erőt, sem túlságosan nagy szakértelmet, így ezt a munkát gyakran a fazekas felesége vagy fia végezte.
A begyűjtött és megdolgozott agyagot a fazekas általában agyagveremben, agyaggödörben tárolta, ahol az nem száradhatott ki. Ennek a földbe mélyesztett tárolónak gyakran deszkaajtaja, -fedele is volt. A föld alatt mindig nedves maradt az agyag, de ha mégis száradt volna, egyszerűen csak meg kellett öntözni egy kicsit.









Az agyag beszerzése és tárolása napjainkban

Egykor az agyag bányászása és előkészítése heteket vett el egy fazekas idejéből, napjainkban azonban alapjaiban változott ez a folyamat: az agyag bányászásának teljes művelete kihagyható, hiszen kevés mód adódik saját bányára szert tenni, és már korongozásra előkészített, meggyúrt agyagot, és azzal összhangba hozott földfestéket, mázat vásárolhatunk a speciális szaküzletekben. Ennek ellenére nem árt, ha ismerjük az agyag előkészítésének a teljes folyamatát, ha igazán tisztában vagyunk agyagunk tulajdonságaival, hiszen felhasználásnál és újrahasznosításnál kamatozik ez irányú tudásunk! Bár a fazekasok korábbi ismeretanyaga napjaink fazekas gyakorlatában látszólag fölöslegesnek tűnhet, egy mai műhelyben is elengedhetetlen az agyag, a szakma ilyen irányú és valóban alapos ismerete! Egyébként pedig számtalan visszadolgozható hulladék (focs, száraz agyag, mázak stb.) képződik a munka során, s nagyon fontos tudnunk, hogy mit is kezdhetünk ezekkel az anyagokkal, hogyan vehetjük újra munkába őket!
De ez csak az egyik kérdés. A biztos és korszerű technológia kialakítása ugyanis csak akkor lehetséges, ha a felhasznált agyag megfelelő az edény tervezett funkciójához, a szükséges földfestékek és mázak össze vannak hangolva az agyaggal, és természetesen az égetési hőmérséklettel.
Az agyagot agyagelőkészítő, agyaggyártó kisiparosoktól lehet beszerezni, vagy olyan speciális kerámia-szaküzletekben, melyek kifejezetten ilyen nyersanyagok árusítására szakosodtak. Az agyag többféle kiszerelésben kapható, általában nejlonzsákokban, vagy fóliákba csomagolva. Az agyagot hűvösön és nedves helyen, pincében kell tárolni, időnként ellenőrizni, hogy meg ne penészedjen.

Az agyag

A fazekasok legalapvetőbb nyersanyaga, amely nélkül ez a mesterség nem is űzhető, maga az agyag. Az agyag földpátokban dús kőzetek elmállási terméke. Az agyag alapját a szilícium (Si) adja, amely a természetben elemi állapotban nem fordul elő, vegyületei azonban igen gyakoriak, a földkéreg 97%-át a szilikátok teszik ki. A szilícium ásványai közül a legfontosabb a kvarc, a földpát, az agyagásványok és a csillám. Ezek alapja a szilíciumdioxid (SiO2). Az elsősorban gránitkőzetben előforduló földpát kristályos ásvány, amely alumíniumoxidból, káliumoxidból és kovasavból áll. Ebből a szénsavas víz idővel kioldja a káliumdioxidot és a kovasav egy részét, a kristályos ásvány elveszti fényét, és porlékony, fehér, széjjelmorzsolható tömeggé válik, ami a gránit el nem mállott alkotórészeivel, kvarccal és csillámmal van összekeverve. Az így létrejött anyag a tiszta, szennyeződés nélküli agyag, a nyers kaolin.
Ha a nyers kaolint vízzel felkavarjuk, egy tejszerű, iszapos folyadékot kapunk, amelyben az el nem mállott alkotórészek gyorsan leülepednek, az iszapos folyadék pedig tartalmazza a földpát mállása által keletkezett agyagot. A tiszta földpátból keletkezett agyagszubsztancia képlete:

Al2O3 + 2 SiO2 + 2 H2O, ezen kívül tartalmaz még 46,64 % kovasavat, 39,45 % alumíniumoxidot és a 13,91 % vizet. A természetben azonban alig-alig találunk tiszta, az agyagszubsztanciának megfelelő agyagot.

A természetben előforduló agyagok a lelőhelyeik szerint kétfélék lehetnek:

1. A keletkezés helyén előforduló agyag, amely gyakorlatilag nem, vagy csak alig tartalmaz fémoxid-szennyeződéseket, ez az ún. kaolin vagy porcelánföld. A kaolin fehér, igen tűzálló, de nehezebben formálható anyag, erős nagyításban a kaolin részecskéi inkább kristályos, pikkelyes formájúak.
2. A másodlagos lelőhelyen előforduló agyagok, melyek kevésbé tiszták, és kisebb-nagyobb mennyiségben homokot, meszet, valamint fémoxidokat (elsősorban vasoxidot) tartalmaznak. Felnagyítva apró gömböcskékből állnak, éppen a víz munkájának eredményeképpen, amely némileg lekerekítette a hordalék apró részecskéit. A másodlagos lelőhelyek agyagja ugyanis úgy jött létre, hogy a magasabban fekvő pontokról a víz lehordta ezeket a mállási termékeket a laposabb, mélyebben fekvő területekre, közben azonban magával sodort egyéb hulladékokat (csigák, kagylók héja, növényi részek stb.) – gyakran éppen az abba bekerülő szerves eredetű anyagok adják az agyag szürke, fekete, vagy barna színét.
Az agyagokat a szennyeződésük mértéke szerint különböztetjük meg.

Ezek szerint vannak:

Tűzálló agyagok. Ezek kemény, sima tapintású, igen plasztikus agyagok, kémiai összetételük hasonlatos a kaolinéhoz. Rendszerint szürke vagy barnás színűek, de kiégetve fehér vagy világossárga színt kapnak. A legjobb minőségű tűzálló agyagok 1550°C-nál égnek tömörre, és még ezen a hőfokon is formatartóak, nem olvadnak meg. A tiszta fehérre kiégő agyag egy fajtáját kőedényagyagnak is mondják. Ezek égetési hőfoka gyakorlatilag az 1000-1200°C közötti tartományokban van, ezen a hőfokon már tömörödnek, de nem olvadnak. Noha ezek tűállósági foka lényegesen kisebb, azért ezek is tűzálló agyagnak nevezhetőek.
Fazekasagyagok. Ezek kevésbé tiszta, homokot és vasoxidot tartalmazó agyagok, nem tűzállóak, sárgára vagy vörösre égnek ki. Égetési hőfokuk általában 860-960°C között van, szerkezetük porózus.
Durva vagy téglaagyagok. Ezek már igen sok homokkal, vasoxiddal és mésszel vannak keverve. Ha a mész az agyagban 10%-nál többet tesz ki, márgás agyagról beszélhetünk, amely például korsókészítésre már nem alkalmas, de tálakhoz igen.

Péterréve gölöncsér múltja

A fazekasság – általában így nevezzük a cserépedény készítésének mesterségét – a helyi szóhasználatban (szláv hatásra) gölöncsérnek nevezték (grnčar). Sok falu népe találta meg megélhetését vagy jövedelmének kiegészítését abban, hogy fazekakat készített a házi szükségleteken kívül eladásra vagy cserére is. Péterrévének a 60-as évek derekáig volt saját gölöncsére.
Falumban kutatva a gölöncsér hagyomány után, rádöbbentem, hogy nincs apáról fiúra szállt gölöncsér kisipara, illetve mestere. Ez ihletett meg, hogy tovább kutassak a néhai gölöncsér mesterek után. Az idősek még emlékeznek, hogy élt a 30-as években egy házaspár, akik csak rövid időt töltöttek a faluban. Később Péterrévére költözött egy Kiss Károly nevű ember a családjával. Évekig itt éltek és dolgoztak. Ezen a nyomon indulva értem el Adára, Basa Ilonához, Károly lányához.
Kiss Károly Temerinben élt. Széchényi Józsi bácsinál (aki gölöncsér volt) tanult inasként. Széchényi Józsi bácsi Ilona nagymamájának a testvére volt. Tehát a rokonságba tartozott. Kiss Károly kitanult gölöncsérnak. Mivel egy faluban két gölöncsér nem lehetett, ezért Temerinből elkerült szerencsét próbálni – és Péterrévén maradt. Itt vett egy házat, épített egy műhelyt a ház mögé. Fellendült a termelés, inasokat fogadott. A műhely olyan széles volt, mint a porta. A bolthajtásos égetőkemencéjét a bátyja rakta fel. Az udvarról fűtötték. Az egész család be volt vonva a munkába. Az édesapa (Károly) volt a mester. Ő korongozott. A gyerekek az inasokkal együtt besegítettek ott, ahol kellett. A munka nem volt könnyű. Az édesanya, Ilona festette az edényeket. Reggel felkelt és ameddig kellett, ameddig volt munka, annyit festett. A minták legnagyobb részét ő találta ki, de voltak papírosok – ezeket ritkán használta. Sose festette le ugyanazt a mintát kétszer.
Ecsettel dolgozott. A festékek különbözőek voltak. Az ún. engobot vagy földfestéket az otthoniak és az inasok készítették elő. Engob – tettek hozzá kvarchomokot, ezt be kellett áztatni, leszűrni és végül őrlővel finom textúrájú folyékony festékké őrölni. A piros festék vörös színű föld volt, ami pirossá égett ki. A kék és a zöld festéket vették, külföldről hozatták. Nagyon drága volt. Ezeket keverni kellett engobbal. Az édesanya a festésen kívül piacra is járt, mint minden asszony, akinek a férje gölöncsér volt. Kedden és szombaton Becsére, szerdán és pénteken Péterrévére ment. Egy kiskocsival járta a piacokat. Ki volt bélelve szalmával, hogy az edények ne törjenek össze. A gyerekek, ha az iskolába mentek-jöttek segítettek az anyjuknak elhúzni a kocsit a piactérre. Különböző köcsögöket, tálakat, tarhós bögréket, tányérokat és virágcserepeket árult. Ezen kívül kantaderekat is árult, amiben savanyítottak. A köcsögök többnyire tej altatására és tárolására szolgáltak. De lekvárt is tartottak benne. Ezek általában 1-2 literesek voltak. Péterrévén kelendőek voltak még a csirke-és kacsaitatók. A piacból eredő hasznot (pénzt) a család és a munkások, a munkafolyamat ellátására fordították. A konyhában használatos mázas edények közül mára leginkább csak köcsögök maradtak. A díszítőelemek elmosódottak, ritka a figuratív ábrázolás. A hagyományos tejfeldolgozás során a tejet napjainkban is sokan ezekben az edényekben altatják, tárolják, hiszen a cserépedények kiváló hőtartóképességét a korszerű edények nem tudják utánozni. A kiváló minőségű birkatarhó is mázas cserép tarhós bögrében az igazi. Sok fát, 2 m3-t használtak el egy-egy égetés alakalmával. Égetés 3-4 havonta volt. Ezen kívül agyagot is hozatni kellett Temerinből. A péterrévei agyagot is tudták végső soron alkalmazni. Hosszú és fáradságos munkával tudták csak elérni azt a minőségű agyagot, mint amilyen a temerini agyag volt. Ezért, ha lehetett, hozatták az agyagot. A péterrévei agyagból máz nélküli edényeket készítettek, egyszer égetett alátéteket, csibeitatókat, cserepeket. A csibe- és kacsaitatók igen kelendők voltak.
Az 50-es évek sok családnál változást hoztak. A Kiss család élete is megváltozott. Az állam a privatizációt szorgalmazta. A nép elszegényedett. Már a vásárok, piacok sem voltak a régiek. A gölöncsér család nem adta fel. Továbbra is keményen dolgoztak. Az édesanya, Ilona néhányszor elment Belgrádba edényeket árulni. Végül a rijekai tengerpartig elmerészkedett. Ott nagyon kelendőek voltak a kerámia tárgyak. Elejében úgy vásárolták őket, mint használati cikket, később pedig, mint emlék- és dísztárgyakat. Néhányszori ottartózkodásuk a tengerparton, Rijékán, arra késztette a családfőt, hogy telepedjen meg. Így is tettek. 1964-ben az édesanya és az édesapa két fiukkal Rijékára költözött. Vettek egy házat, műhelyt építettek hozzá. Így dolgozott a család. Az idő múlt, a fiúk felnőttek és megnősültek. Károly bácsi 1990-ig folytatta a mesterséget. Megbetegedett és 1990-ben, 74 éves korában elhunyt. A családtagok közül nem folytatja senki a mesterséget.

Felhasznált szakirodalom:
Csupor István-Csuporné Angyal Zsuzsa: Fazekaskönyv, Bp. 1998
Kósa László-Filep Antal: A magyar nép tájitörténeti tagolódása …
Beretka Ferenc: Péterréve az idők sorában, Ada, 2003