A dió hasznának táplálkozástudományi magyarázata is van: a dióban levő telítetlen zsírsavak lekötik, és részben semlegesítik a nehéz ételeket. A dió kitűnő alap a borhoz, kiemeli annak értékeit, tisztítja az ínyt, és érzékelhetőbbé teszi a sütemények, a sajtok és delikát édességek aromáját.
Ám e kitűnő csonthéjas gyümölcs a kulináris élvezeteken túl még sok egyebet is tud: számos gyógyhatással is bír, emellett kemény és ellenálló fája az egyik legértékesebb fa a fafaragók és asztalosok körében. Még a levelét és termésének külső húsos burkát (diókopács) is felhasználják: az előbbit gyógyászati célra, az utóbbit pedig fapácok készítésére és a kozmetikaiparban.
Ennyi kiváló tulajdonság alapján én nem nevezném őt a botanika tudományában hivatalos nevén „közönséges dió”-nak, hanem inkább a latin nevéhez – Juglans regia – hasonlóan igazi királyi növényként említeném.
Világszerte termesztik
A dió gyakorlatilag egész Európában – még az északabbi országok egyes területein is – megterem, ám őshazájának Perzsia és Közép-Ázsia tekinthető. Innen terjedt azután szét az egész világban: ma Kínában éppúgy termesztik, mint a Himalájában vagy Kalifornia sivatagos, öntözőgazdálkodásos ültetvényein. A legnagyobb egybefüggő dióültetvény, mintegy 750 hektáron az iráni Shahmirzadnál található, míg a legtöbb diófa a közép-ázsiai Kirgizisztánban található, 231 ezer hektár területen!
A dió lombhullató, egylaki fa. Magassága tipikusan 15–25 méter, egyes példányok a 30 métert is meghaladhatják. Egy-egy példány 150–160 évig is elél, de magassági növekedése 70–80 éves korában abbamarad. Koronája igen széles, sűrű, szabályos alakú. A fiatal fák kérge ezüstösszürke színű, sima; később jellegzetesen repedezett, barázdált és világos barnásszürke színű lesz. Az igen későn megjelenő levelek 20–40 cm hosszúra nőnek. Április-május táján virágzik, a porzós virágok akár 4 héttel a termős virágok előtt nyílnak (ez a proterandria ritka jelensége). A fiatal fákon kezdetben csak porzós, majd néhány évig felváltva vagy csak porzós vagy csak termős virágok képződnek. Porzós virágai 3–10 cm hosszú, lefelé görbülő majd lecsüngő, sárga vagy sárgászöld, vastag barkában fejlődnek. Termős virágai 2–5-ös csomókban, alig észrevehetően helyezkednek el az ágvégeken, bibéik sárga színűek. A virágok szélbeporzásúak. Termése csonthéjas, 4–5 cm hosszú, gömbölyű, világosbarna, zárt kupacsú makk, amit diótermésnek is neveznek. Külső burka zöld, kopasz, íze fanyar, a csonthéjról érés után könnyen leválik, szabálytalanul felhasadozik. A csonthéjban ráncos, húsos, kétfelé váló, dús olajtartalmú magot találunk.
A dió kedveli a jó vízgazdálkodású, levegős talajokat, de a déli lejtőket is. Hullámtereken is megél, ha az ár 6–8 nap alatt levonul, hosszabb időn át vízben állva elpusztul. A téli hidegre és a nyári melegre nem érzékeny, de a tavaszi fagyok gyakran elpusztítják a barkáit. Még jelentékenyebb az a kár, amit a késő tavaszi fagyok okoznak a fiatal hajtásokon levő nővirágokban. Ezért, ha a fagyosszentek szigorúak voltak, akkor kevés diótermésre számíthatunk! Ha a nővirágok kinyílása idején nincs a közelben pollenadó barka, akkor termésre bizony nem számíthatunk. A csapadékhiány is súlyosan rontja a terméskilátásokat: ha a június-július száraz, aszályos, akkor a dióbél apadt lesz.
Legjobb a varjak ültette fa
A diófa nálunk őshonos növény; a honfoglaló magyarság vándorlásai során már megismerkedett vele, és ezen a tájon így már régi ismerősként találta, gyűjtögette és fogyasztotta termését. A diófák szinte összefüggő állományban a folyókat kísérő galériaerdőkben fordulnak elő; ugyanis a diófának úszó termése van, ezért kedveli a folyók árterületét, de a madarak is terjesztik. A néphit szerint azok a legjobb fák, amelyeket a varjak ültettek, mert ők a nagyobbakat és a könnyebben feltörhetőket kedvelik. A kertekben is gyakran tapasztaljuk, hogy az elhullott és fel nem szedett dióból tavasszal erős növésű magonc serdül.
Egy uralkodni vágyó óriás
Sokan – tudományos szempontok alapján is – állítják, hogy a diófához nincs hasonló növény. Egyedülálló a koronaszerkezetének kialakítása, a más növényekre káros vegyszertermelése és kiválasztása, valamint sajátos szaporodásbiológiája alapján, sőt még a virágzás jellegzetessége is különbözik a többi fától. A diófa egyszerűen uralkodni kíván a környezetén. Túlnőni, beárnyékolni, elpusztítani a vetélytársakat a tápanyagért és a vízért folyó küzdelemben. Ez utóbbi tulajdonsága miatt a diófa ősszel lehullott lombját ne használjuk komposztálásra, mert benne a juglandin nevű vegyület akadályozza a talaj mikroszervezeteinek életét.
Mindezt figyelembe véve a diófa „királyi” jelzője tehát korántsem véletlen. A diófát ismerő más népek körében (a franciától a szlovákig) is kialakult ez az elnevezés. Sőt még „gondolkodni” is tud: néha a korán jött, februári napsütés a legtöbb fát rügyekre fakasztja, majd a később – a szintúgy váratlanul – felbukkanó kései fagyok megtizedelik a gyanútlan áldozatokat, nos az öntörvényű diófát nem lehet ilyen könnyen becsapni. Lévén érzékeny a fagyra, csak akkor hajt ki, amikor az már biztonságos, vagyis saját megszokott kihajtási idejétől nem lehet őt holmi napsütéssel eltántorítani. Még abban is egyedülálló, hogy ő az egyetlen fás szárú kultúrnövény, amit eddig nem sikerült dugványról szaporítani.
A diófa királyi jelzőjét már csak azért sem érdemes megkérdőjelezni, mert valóban a diófa szélesen elterülő koronája kínálja a legszebb, legillatosabb lombsátrat; az ő árnyékában otthon érzi magát az ember, mert az ide állított kerti asztalnál a legkellemesebb tavasztól őszig reggelizni, olvasgatni, délután egy jóízűt szunyókálni, vagy barátokkal társalogni.
Rokonok és csak a nevükben diók
A nálunk honos dió legközelebbi rokona az észak-amerikai fekete dió és a kaliforniai dió. Az előbbi az észak-amerikai kontinens bennszülött diófája, elterjedtsége széleskörű. Igen sok tulajdonságában megegyezik, vagy hasonló a mi közönséges diónkhoz. Általában ugyanazt a szerepet tölti be, mint nálunk a diófa, azzal a különbséggel, hogy a miénkkel ellentétben erdőalkotó fa. Faanyagát elterjedtebben használják, viszont diójának étkezési célú használata nehézkesebb, ugyanis jellegzetes, erős, telt íze miatt jóval kevesebb fogyasztható belőle, és a kopáncsa is jóval erősebben ül a héján, amitől megszabadulni szinte művészet. Így jelenleg a legelterjedtebb módszer az, hogy betonkeverőben néhány marék kővel és kevés vízzel fél órán át keverik, majd lemossák. További különbségek a mi diónkhoz viszonyítva, hogy a fekete diófa minden része jellemző fanyar illatú, koronája jóval szűkebb, mint a mi terebélyes diófánké. A miénktől hosszabb életű fa, nem ritkák a kétszáz évnél is idősebb példányok, emellett kiemelendő még a feketedió téli hidegtűrése, ami akár -35C°-ig is terjedhet.
A kaliforniai dió a mi diónkkal ellentétben általában csak 6–16 m-re nő meg. Ennek a fajnak a diója is nehezebben törhető, és a kopáncstól is sokkal nehezebb megszabadulni. Gyakorlatilag nem termesztik, hanem az erdőből gyűjtik be. Fája az ottani bútoripar egyik legkeresettebb, értékes keményfa-alapanyaga.
Az Amerikában és Kínában termesztett pekándió már nem olyan közeli rokon, így inkább a mi diónk unokatestvérének nevezhetnénk. Ezek a fajok függőlegesen feltörekvő, hengeres koronájú nagy fák. A korábbi évszázadokban télen a bennszülött indiánoknak ez volt az egyik legfontosabb élelmiszerük. Az indiánok nyelvén a pekán szó ezt jelenti: „kézzel törhetetlen dió”. Keménysége mellett a másik fontos tulajdonsága, hogy a mérete is jóval kisebb a mi diónkétól. A pekándiók hasznosíthatóságukat erősen korlátozza az igen késői, több mint tíz éves termőre fordulás, valamint a rendkívül szakaszos, alacsony termés is, ennek ellenére az USA-ban az éves pekándiótermés 125 000 tonna körül van!
Sokan csodálkozni fognak, hogy a remek (és sajnos méregdrága) csemegének, a kesudiónak a származása, illetve rendszertani besorolása nem kötődik a dióhoz, ugyanis a szömörcefélék nemzetségét gazdagítja. A kesudió egymagvú, bab vagy vese alakú, görbült, dióhoz hasonló 1,5-2 cm hosszú csonthéjas termés, mely egy örökzöld fán terem. Natúr formában a kesudió egy maró hatású, mérgező olajat (kardolt) tartalmaz, ami csak hevítés (pörkölés) hatására semlegesül.
A kesudió finom ízéhez talán a makadámdió áll legközelebb, mely a változatosság kedvéért a próteafélék családjába tartozik. Maga a növény egy örökzöld, akár a 18 méter magasságot is elérő, terebélyes koronájú fa, mely Észak-Ausztrália trópusi területeiről származik, és az utóbbi időben fokozódó méretekben ültetik Hawaiin és Kelet-Afrikában. Az 1,5-4 cm gömbölyű termésben bézs színű, gazdag zsírtartalmú dióbélszerű és kellemes ízű mag lapul.
A brazildió az előző kettőhöz hasonlóan szintén örökzöld fán terem. Finom, zsíros és fehérjékben gazdag, könnyen romló termésén túl amúgy szintén semmi köze a dióhoz, hiszen eredetileg a fazékfafélék közé sorolja őt be a növénytan.
A Fülöp-szigetek esőerdeiben honos (és Dél-Ázsiában sok helyen termesztett) nagyon finom ízű pili-dió pedig egyenesen a tömjénfák közé tartozik, így híres rokonához hasonlóan az ő gyantáját is összegyűjtik és értékes füstölőszerként hasznosítják.
A Malajziában, a csendes-óceáni szigeteken, Kelet-Afrikában, Dél-Kínában és Tajvanon termesztett bételdió viszont egy pálmaféleség termése. A bételdió sok területen rituális és szimbolikus jelentőségű, például, mint vallásos áldozati adomány, vagy vendég- és házassági ajándék. A bételfalatot hosszú ideig rágják, miközben jelentkezik az alkaloidok megnyugtató, euforizáló és éhségcsökkentő hatása – ugyanis a bételdió tudatmódosító drogokat is tartalmaz. Mivel igencsak serkenti a nyálképződést, ezért a bételrágó rendszeresen kiköpi a „dió” által vörösre színezett nyálat.
Azt szinte már senkinek sem kell magyarázni, hogy a szerecsendió és a kókuszdió tényleg csak a nevében dió: a szerecsendió magbele világszerte az egyik legjelentősebb fűszernek számít, amely egyedülálló zamatával tűnik ki, míg a kókuszdió a trópusok egyik alapvető élelmiszere, mifelénk pedig az édesipar megkerülhetetlen kelléke vált belőle.
A dió gyógyhatása
Hippokratész volt az első, aki írásba foglalta a dió gyógyhatását, és kiemelte féreghajtó, gilisztahajtó tulajdonságát. A régi görögök és rómaiak diókivonatot használtak bőrgombásodás és más bőrfertőzések ellen. Dioszkoridész, a klasszikus görög kor egyik legelismertebb orvosa már hajnövesztésre is tudott diókészítményt ajánlani.
Salernóban, a középkor híres orvosi iskolájában már tananyag volt a dió. A diófogyasztásról a következőt kellett megtanulni a leendő orvosoknak: „Egy diót étkezés után, de legfeljebb kettőt. Mert már három dió elfogyasztása a legsúlyosabb kockázatokkal, veszélyekkel jár.” Na, erre mondták aztán később, hogy sötét középkor.
Gyógyászati felhasználás céljára gyűjteni a leveleket és a termés zöld burkát szokták. Csersavhatása miatt levéldrogját külsőleg lemosásra, borogatásra alkalmazzák felületes gyulladásoknál (akné, ekcéma), vagy a végtagokon izzadás esetén. Belsőleg a népi gyógyászat a dió levéből készített teát vértisztítónak, féregtelenítőnek, emésztést elősegítőnek tartja. Ezen kívül csökkenti a magas koleszterinszintet, cukorbajra, idegességre, álmatlanságra is kiválóan alkalmas, valamint számos vértisztító (méregtelenítő) teakeverék szerves része. A homeopátia gennyes bőrkiütések, nyirokcsomó-gyulladás ellen is alkalmazza.
A dióból nyert olaj szintén gyógyhatású. Leginkább krémek, kenőcsök alapanyagaként használatos a gyógyszeriparban, ugyanis magas E-vitamin-tartalma a bőrre tápláló, bőrvédő, egészségvédő hatású. A kenőcsök mellett szappanok, samponok, napozókrémek adalékanyaga is. A dióolajnak kifejezett gombaölő hatása is van, emellett pikkelysömör ellen is alkalmazzák.
Különleges dióreceptek
A diós bejgli, diós tészta, különféle torták és sütemények receptje helyett álljon most itt két kevésbé ismert diós különlegesség receptje.
Dióbefőtt
Hozzávalók: 1 kg zöld dió, 50 dkg cukor, 1 teáskanál őrölt fahéj és szegfűszeg, kevés tartósítószer
A puha zöld diót villával több helyen megszurkáljuk, és egy héten át, váltott hideg vízben áztatjuk. 1 liter vízből a cukorral és a fűszerekkel szirupot főzünk, a diókat beletesszük és lassú tűzön 15 percig főzzük. Forrón üvegekbe tesszük, a tetejére pedig késhegynyi tartósítószert szórunk, és az üvegeket légmentesen lezárjuk. Ezt követően az üvegeket félig telt lábasba állítjuk és 20 percen át gőzöljük, majd a lábasban hagyjuk kihűlni.
Diólikőr
Először dióesszenciát készítünk. 20 darab, négyfelé vágott zöld dióval megtöltünk egy széles szájú üveget, és felöntjük viszkivel úgy, hogy a diót bőven ellepje. Az üveget jól lezárjuk, 15-30 napig meleg helyen, pl. napon tartjuk. Leszűrjük, palackozzuk. (Ezt az esszenciát gyógyszerként lehet fogyasztani.) Ha a zöld diót előzetesen 2–3 szegfűszeggel, kevés fahéjjal és vaníliával, valamint narancshéjjal ízlés szerint ízesítjük, valamint a leszűrt esszenciához hozzáadunk 1/4 l vízben 1/2 kg cukorból főzött szirupot, kész az ízletes diólikőr.
Asztalosok, fafaragók figyelmébe
A diófa fája igen értékes, melyből egyedi bútor, fafaragvány, furnér és parketta készül. A diófaanyag Európa legértékesebb faanyaga. Keménysége olyan, mint a tölgyé, de jóval könnyebb megmunkálni. A diófából készült termékek tartósak, száraz helyen tartva évszázadokon át változatlan szépségűek maradnak. Fontos az, hogy a törzset ne a föld felszínén fűrészeljék el, hanem a támasztógyökereket is bontsák ki, és a törzset a fatönkkel együtt emeljék ki. Ez ugyanis a fának az ipari szempontból legértékesebb része; szép erezete és sötétbarna színe miatt az esztergályos munkáknak is nemes nyersanyaga.
Egy kertbe egy diófa is elegendő
A házikertben egy diófa is elegendő. Ennek a helyét is alaposan meg kell fontolni, nemcsak azért, mert nagy helyet foglal el, hanem azért is, mert nagyon hosszú életű, és az átültetése nem kecsegtet sok sikerrel. A többi fától tíz méter távolságra kell ültetni. A csemete ültetésére tavasszal kerüljön sor, mert a frissen ültetett diófák nehezen viselik el a telet, gyakran kipusztulnak. A diócsemetéket kezdetben alakító metszésben kell részesíteni. Ennek az ideje télen van. Ha a fákat tavasszal metsszük, akkor a sebekből szinte kicsordul a fa nedve, ami nehezen szárad be, és ez korhadást indít meg. Augusztusban, szeptemberben van az ideje a ritkító metszésnek, mert ekkor a legkisebb a gyökérnyomás, és a nyílt sebeken keresztül a legkevesebb légveszteséget szenvedi. Ilyenkor kell lefűrészelni, lemetszeni az elfagyott, száraz vesszőket is.
Értékes élelmiszer
A dió nyugodtan nevezhető a legértékesebb emberi ételnek. Táplálkozásunkból a dió mégis gyakorlatilag hiányzik. Hiszen a hazai évi 1/2 kg-os fogyasztás annyi, mintha nem is ennénk. Magas az energiatartalma, egyes külföldi szakkönyvek a dióbelet egyenesen „instant energiá”-nak nevezik, ugyanis 100 g dióbélben fajtától függően 649-702 kalória azonnal hasznosítható energia van, ami sportolóknak, lábadozóknak és gyerekeknek különösen hasznos. Az energiát elsősorban a dióbél magas olajtartalma tárolja, de ettől nem kell megijedni, mert nincs benn koleszterin. A dióolaj 76%-a többszörösen telítetlen zsírsav (ebből 61% linolsav, 15% linolénsav), ami azért fontos, mert a linolsav és a linolénsav nélkülözhetetlen, esszenciális zsírsav, az emberi szervezet nem képes felépíteni, és más táplálékból, mint növényi olajból nem juthatunk hozzá. Ha étrendünkben nincs legalább 15% zsíranyag, mint az omega-3-mal és az omega-6-tal is jelölt, a dióolajban előforduló olajok, akkor kulcsfontosságú életfunkcióink sérülnek. A telítetlen, illetve többszörösen telítetlen zsírsavak iránti emberi szükségletet napi 10 db dió belének elfogyasztása tökéletesen kielégíti.
100 g dióbélben 15-16 g fehérje van, ami megfelel más magvak (búza stb.), vagy a halhús fehérjetartalmának, és meghaladja a tojás fehérjetartalmát. Összetételük viszont sokkal kedvezőbb, hiszen jóval több benne az esszenciális aminosav. Az esszenciális aminosavak közül a dióbél mind a 8-at tartalmazza, szinte az emberi szükséglet szerinti mennyiségben.
Leucinból, izoleucinból, treoninból és valinból a napi minimum-szükségletet 100 g dióbél kielégíti. Lizinből, triptofánból, fenilalaninból pedig a napi szükséglet felét.
Egyedül metionin miatt kell mást is enni, mint diót, mert abból kevesebbet tartalmaz. Mindezek alapján a dió a vegetáriánusok számára is igen hasznos étek, mert önmagában is szinte teljes értékű fehérje- és ásványianyag-forrás.
A cukorbetegeknek is ajánlott, mert cukor- és poliszaharid-tartalma alacsony, amellett a létfontosságú aminosavak és olajok nagyobb részét tartalmazza, és igen tápláló.
A dió magas vitamin, ásványianyag- és nyomelem-tartalmára most helyszűke miatt nem térnék ki, de már a fentiek ismeretében is bátran kiegészíthetjük a régi mondást, miszerint „naponta egy alma az orvost távol tartja” azzal, hogy „napi kevés dióbél, és az ember tovább él!”
.jpg)
