"Az arany Zeusz gyermeke, írta Pindarosz, a görög költő. - Sem moly, sem rozsda nem emészti, de az ember elméje elemésztõdik általa." Az ember õsidõk óta az arany bűvöletében él. A keleti bazárokon kívül, a Dallasról és a Dinasztiáról nem is beszélve, mindig ritka kincs volt, a valaha kibányászott teljes mennyiséget kevesebb, mint egymillió tonnára becsülik. Ezért lett az arany a legfõbb értékmérõ. A gyémánt lehet "egy lány legjobb barátja", de az emberek aranykorról, aranyszívrõl, arany középútról beszélnek… Az aranyat a ritkasága és a szépsége tette a fémek királyává.
Varázsát az elsõ idõkben fõként a színének köszönhette. Az egyiptomiak a Nappal és az élet lényegével hozták összefüggésbe. Az egykori Aranyparton, a mai Ghánában Asanti király híres aranyszéke a nemzet lelkét testesítette meg, s a halott ágyékkötõjébe dugott csipetnyi aranypor az illetõ útlevele volt a szellemvilágba…
Az arany volt a legnagyobb kincs, az õsi északon sárkányok õrizték, s marokszám találták Prester John királyságában. Ez csábította Nagy Sándort Perzsiába, vette rá a portugálokat, hogy "lehajózzanak a térképrõl", vitte a spanyolokat az Újvilágba, s indította el a századokig tartó, és ezrek életébe kerülõ hajszát Eldorádó (El Dorado) felkutatására…
Ami az indiánokat illeti, az õ vesztüket egy fém birtoklása okozta, amely mindennél értékesebb volt az európaiak számára. Amikor a tengerentúli idegenek megérkeztek, a bennszülöttek egyszerűen nem is értették, mi olyan kívánatos ezen a fémen. Nem véd a hidegtõl, mint a takaró, nem lehet jóllakni vele, mint a kukoricával, és nem okoz mámort, mint a dohány vagy az erõs italok.
Az Aranyember története
"Az arany a legnagyszerűbb minden dolgok között..., írta Kolumbusz. Akinek arany van a birtokában, az megszerezhet mindent, amit csak kíván. Õszintén szólva, aranyért a lelke is bebocsátást nyerhet a Paradicsomba." Ez a szemlélet volt az, mely 1492 után, amikor Kolumbusz elõször szelte át az Atlanti-óceánt, útnak indította a spanyolokat az Újvilág meghódítására. Amikor Kolumbusz Kristóf 1493-ban visszatért felfedezõútjáról, és arról mesélt, hogy kimeríthetetlen aranykészleteket látott, Európában felszökött az aranyláz. A mexikói aztékok és a perui inkák tulajdonát képezõ óriási mennyiségű aranyat 50 év leforgása alatt széthordták a konkvisztádorok. Aki Európában szemtanúja volt a műtárgyakkal, aranyrudakkal (számos tárgyat beolvasztottak szállítás elõtt…), drágakövekkel zsúfolásig tömött hajók kirakodásának, nem kételkedhetett abban, hogy van mit zsákmányolni az Újvilágban…
Expedíciókat indítottak a kolumbiai Andokba, hogy kifosszák a szinu indiánok gazdag sírboltjait, 1539-ben pedig elsõként tették európaiak a lábukat a muiszka nép földjére, s megalapították Bogotá városát.
A spanyolok a muiszkáktól hallottak elõször a Bogotától kissé északra fekvõ Guatavita-tónál egykor szokásos szertartásról. Akkor még éltek indiánok, akik tanúi voltak az utolsó királyavató rítusnak. A következõ sorokban egy szemtanú beszámolóját olvashatjuk, melyet 1636-ban jegyzett le a spanyol krónikaíró.
"Elõször a Guatavita-tóhoz kellett mennie. Itt átadták adományaikat, s áldozatot mutattak be a démonnak, akit õk istenükként tiszteltek. A lagúnánál lezajló szertartás során gyékénybõl tutajt készítettek, s a rendelkezésükre álló legszebb dolgokkal feldíszítették.
Négy parázstartót tettek bele, s az égõ parázson moque-ot - ami a bennszülöttek tömjénje -, gyantát s más fûszereket égettek. A lagúna olyan nagy, hogy egy magas oldalú vitorlás, megrakodva szép tollakat, aranyjelvényeket és koronát viselõ férfiakkal és nõkkel, hajózhatott rajta...
Ekkor a trónörököst lemeztelenítették, és bekenték ragadós földdel, amelyre aranyport hintettek, így testét teljesen bearanyozták.
A tutajra vitték, ahol mozdulatlanul állt, lábához nagy halom aranyat és smaragdot helyeztek, hogy felajánlhassa istenének. Vele tartott négy fõvezére, akiket aranytollakkal, koronával, karkötõkkel, függõkkel és fülbevalókkal ékszereztek fel. Õk is mezítelenek voltak, s mindegyikük vitte a maga adományát. Amint a tutaj elhagyta a partot, megszólalt a zene, felharsantak a kürtök, fuvolák s más hangszerek, és felcsendült az ének, mely megrázta a hegyeket, völgyeket. Amikor pedig a tutaj a lagúna közepére ért, magasra emeltek egy zászlót, mintegy csendre intve.
Az arannyal felkent indián ekkor felajánlotta adományát, az összes aranyat beledobta a tó vizébe, s ugyanígy cselekedtek a kíséretében lévõ fõvezérek is. Ezzel a szertartással az új uralkodót az istenek elfogadták, a nép pedig urának és királyának ismerte el."
A spanyol Juan Rodriguez Freyle, aki ilyen érzékletesen leírta a jelenetet, valójában nem volt szemtanú. El Dorado rítusa, (ha létezett valaha ilyen egyáltalán), már rég a múlté volt akkoriban. Majdnem egy évszázad telt el azóta, hogy a spanyol konkvisztádorok benyomultak a mai kolumbiai fennsík területére, hogy felkutassák legendás kincseit. Egyetlen "eredményük" az ottani bennszülött csibcsa kultúra lerombolása volt.
A hódítók érkezése
A könnyedség, amellyel Hernando Cortez 1521-ben megdöntötte a mexikói aztékok, Francisco Pizarro pedig tizenkét évvel késõbb a perui inkák birodalmát, mások étvágyát és fosztogató kedvét is felébresztette.
1536 áprilisában körülbelül 900 európai és ki tudja, hány bennszülött teherhordó indult el a Kolumbia északnyugati partvidékén levõ Santa Marta nevű településrõl.
Az volt a tervük, hogy egészen a Magdalena folyó forrásáig hatolnak elõre, hogy új utat találjanak az Andokon át Peru felé, és útközben talán egy újabb kifosztható bennszülött birodalmat is felfedeznek. Parancsnokuk a tartomány szigorú és istenfélõ kormányzóhelyettese, a 36 éves granadai jogász, Gonzalo Jimenez de Quesada volt.
Jimenez de Quesada emberei tizenegy hónapon át emberfeletti erõfeszítéssel haladtak elõre, a látszólag áthatolhatatlan dzsungelben bozótvágó késsel kellett megküzdeniük minden méterért, mocsarakban gázoltak derékig. Kígyók, aligátorok és jaguárok tizedelték õket. Láthatatlan bennszülöttek árasztották el õket mérgezett nyilaikkal. Sokan az éhségnek és a láznak estek áldozatul, az életben maradottak gyíkokat és békákat ettek. Amikor csak 200 használható embere maradt, Jimenez de Quesada már-már visszafordult, de teljesen lerongyolódott serege végre botladozva kiért a Cundinamarca-fennsíkra.
Az ámuló betolakodók szeme elé szakszerűen megművelt kukorica- és burgonyaföldek, takaros és láthatóan gazdag falvak tárultak. Mindegyik ház bejárata elõtt felfüggesztett, vékony aranylemezek pörögtek csilingelve a szélben, “a legédesebb zene" az európaiak fülének, mint beszámoltak róla. Elérték a csibcsák földjét.
Az idegenek érkezése riadalmat; a lovaik rettegõ bámulatot keltettek. A fenyegetõ összecsapás elõl sok csibcsa elmenekült a falvakból. A többiek úgy köszöntötték az európaiakat, mint égbõl alászállott isteneket: ennivalóval, nõkkel és az oly hõn áhított arannyal kedveskedtek nekik. A csibcsák a többi törzzsel folytatott cserekereskedelem révén, a bõségesen rendelkezésükre álló smaragd és só ellenében könnyen jutottak aranyhoz, s nem is tulajdonítottak különösebb értéket neki, bár fényét és alakíthatóságát becsülték. Arany ékszereket hordtak, házaikat és szentélyeiket finoman megmunkált aranydíszekkel díszítették. A jövevényeknek azonban semmi nem volt elég, és hamarosan erõvel vették el, amit barátságból nem ajánlottak fel nekik. A csibcsák dárdái és furkósbotjai nem mérkõzhettek az európai lõfegyverekkel. Pár hónapon belül Jimenez de Quesada az egész vidéket leigázta anélkül, hogy egyetlen embert vesztett volna.
A telhetetlen jövevények csak egy dolognak nem jutottak nyomára: honnan származik a csibcsák aranya? Egyik nap egy öregember, (valószínûleg kínvallatás alatt), elmondta nekik El Dorado, a Bearanyozott Ember titkát. A keleti hegyek között, mesélte a hitetlenkedõ európaiaknak, a Guatavita-tó partján levõ erõdítményben mérhetetlen kincsek rejlenek. Az ottani törzsfõnök minden évben az isteneknek áldozza mérhetetlen vagyonának egy részét, aranyat és smaragdot szór a tó vízébe. Meztelen testét is aranyporral borítja, és maga is alámerül, míg a víz le nem mossa róla, gyarapítva a kincseket.
Legenda volt vagy valóság, esetleg csak az öregember fortélya, amellyel el akarta távolítani népének vérszopóit, nem tudni, az európaiak mindenesetre mohón kaptak a történeten. El Dorado bevonult az Újvilág meghódításának évkönyveibe, és meghökkentõ uralkodói rítusból hamarosan számtalan kincskeresõ kalandor álmainak netovábbjává: Eldorádóvá, a minden képzeletet felülmúló gazdagság országává alakult, amely mindig az éppen elõttük magasodó hegy mögött vagy a következõ folyó túlpartján vár reájuk.
Három elme, egy gondolat
Mielõtt embereit a Bearanyozott Ember keresésére vezette volna, Jimenez de Quesada úgy döntött, hogy elõbb visszatér Santa Martába, és megerõsítteti magát az általa meghódított és Új-Granadának elnevezett hegyvidéki terület kormányzói székéhen. Távozási szándékát azonban rögtön megváltoztatta, amikor 1539 februárjában hírét vette, hogy északkelet felõl egy újabb európai expedíció közeledik újonnan alapított fõvárosa, Santa Fe de Bogota felé.
Kiderült, hogy körülbelül százhatvan emberbõl álló bandáról van szó, amelynek vezetõje egy Nikolaus Federmann nevű német, az augshurgi Welser kereskedõcég meghízottja.
A Welser cég pénzzel támogatta I. Károly spanyol király német-római császárrá választását, és viszonzásképpen megkapta a császártól Venezuela tartományt. Federmann is egy újabb indián birodalom meghódításáról álmodozott, de pár hónappal késõbb indult Coro tengerparti városából, mint Jimenez de Quesada Santa Martából.
Több mint két éven át kereste a Cundinamarca-fennsíkra vezetõ hágót a hegyek között. Jimenez de Quesada kissé gyanakvó szívélyességgel üdvözölte a kiéhezett és lerongyolódott idegenek csapatát, ellátta õket élelemmel, ruhákkal, és eltűnõdött, miképp állíthatná õket célja, az Eldorádó elleni támadás szolgálatába.
Sokáig nem tűnõdhetett, mert nemsokára értesült, hogy egy harmadik expedíció is közeledik Santa Fe de Bogotához, ezúttal délnyugat felõl, Sebastian de Belalcázar vezetése alatt, aki Pizarro helyettese volt Peru meghódításakor.
Belalcázar egészen Ecuadorig űzte észak felé az inka sereg maradványait, ott azután megalapította Quito városát, és õ is hallott a szárazföld belsejében lévõ területek mesés gazdagságairól.
Körülbelül ugyanakkor vágott neki a Quitóból északra vezetõ hosszú menetelésnek, amikor Jimenez de Quesada elindult Santa Martából. Santa Fe de Bogotába jól öltözött, kitűnõen felfegyverzett európaiakból álló, erõs csapattal érkezett, sokan pompás lovakon ültek.
Nagy létszámú bennszülött segédcsapat, egy ezüst étkészlet, és - a fennsíkot elõbb eléró, húsra kiéhezett európaiak nagy örömére - háromszáz disznó is kísérte. Különös véletlen, hogy mindhárom expedíció 166 embert számlált, amikor egyesítették erõiket.
A három vezér összekülönbözött azon, hogy a bennszülöttek újabb birodalmának felkutatásában kit illet meg az elsõbbség, és mindhárman visszatértek Spanyolországba, hogy az udvarnál érvényesítsék igényüket. Federmann hamar kiesett, megbízói ugyanis elveszítették Venezuelát egy spanyol kalandorral szemben, õ maga pedig ismeretlenül halt meg.
Belalcázar megkapta az egyik, általa útközben alapított város parancsnoki beosztását, de a jelek szerint pályafutásának végére elveszítette az udvar kegyét. Jimenez de Quesadatól is megtagadták a kormányzói címet, “Új-Granada marsalljá"-nak címzetes katonai rangjával kellett mindössze beérnie. Bár nyolcvan évig élt, és soha nem adta föl nagy álmát, hogy megtalálja végre a Bearanyozott Ember földjét, dicsõségének napja végleg leáldozott.
A Guatavita-tó kincse
El Dorado, az Aranyember szertartásából született meg a legenda. A konkvisztádorok, noha már sok száz fontnyi aranyat sikerült összerabolniuk a muiszkáktól és szomszédaiktól, meg voltak gyõzõdve arról, hogy a java még hátravan. És ez az elképzelésük szerinti mérhetetlen kincs a Guatavita-tó mélyén rejtõzött…
Eldorádó után szüntelenül kutattak azalatt is, amíg a három vetélytárs a spanyol királyi udvarban marakodott. Hernando Perez de Quesada, Új-Granada meghódítójának egyik fivére volt az elsõ, aki megpróbálta felkutatni a Guatavita-tó mélyén fekvõ, vélt kincseket. 1540-ben a száraz évszakban embereit munkára fogta, és tökhéjjal merette ki a tó vizét. Három hónapi türelmes munkával sikerült a vízszintet körülbelül három méterrel csökkenteniük. Az így elõbukkanó partszegélyen három-négyezer apró aranytárgyat találtak, a tó közepét azonban, ahol a nagy kincset gyanították, sohasem sikerült elérniük.
Nemcsak az arany vonzotta, úgy hallotta, hogy a méregdrága fűszer, a fahéj is bõséggel terem azon a vidéken. Egy Francisco de Orellana nevû szerencselovag is csatlakozott hozzá. Expedíciójuk átvágott az Andokon és leereszkedett a keleti trópusi õserdõk övezetébe, ott aztán elváltak útjaik. Útközben áthaladt egy törzs területén, amelynek asszonyai jobban nyilaztak, mint a férfiak. Orellanának az ókori görögök által leírt amazonokat juttatták eszébe, és róluk nevezte el a folyót Amazonasnak.
A legkomolyabb vállalkozás azonban egy bogotái kereskedõ, Antonio de Sepúlveda nevéhez fűzõdik, aki az 1580-as években elkezdte a tó lecsapolását. 8000 indiánnal óriási hasadékot vágott a tavat övezõ hegykoszorúba, ma is feltûnõ a heg a Föld testén, s a rajta át kizúduló víz 20 m-rel csökkentette a tó szintjét, míg a hasadék be nem omlott, számos munkás halálát okozva. Annak ellenére, hogy találtak aranyat, felhagytak a próbálkozással. A királyt megilletõ részt elküldték Spanyolországba II. Fülöpnek, köztük egy aranyvértet, aranylemezekkel borított botot s egy tyúktojás nagyságú smaragdot.
Pizarro és Orellana nyomában újabb spanyol kalandorok vágtak neki Eldorádónak, kiterjesztve a kutatást az Amazonas és az Orinoco medencéjére is. Antonio de Berrio, a két folyam közötti hatalmas terület kormányzója a legkitartóbbak egyike volt. Akárcsak elõdeinek, neki is meggyõzõdése volt, hogy a Bearanyozott Ember országát egy tengerszem mellett kell keresnie. Õ azonban úgy vélte, hogy ez a tó nem a Guatavita, hanem valahol Guyana hegyei között lehet, ahova Berrio szerint a legyõzött inkák menekültek, hogy megalapítsák mesés, új városukat, Manoát, melynek még az utcáit is arannyal borították.
1584 és 1595 között Berrio három expedíciót vezetett Guyanába. Harmadik útja során Trinidad szigetén Sir Walter Raleigh-ba ütközött, aki éppen ott próbálta újra kifényesíteni kissé már megfakult gyarmatosítói hírnevét. Egy közös ivászaton az angol kiszedte Berrioból El Dorado titkát, majd átmenetileg lecsukatta cimboráját, és hazatért, hogy lelkes beszámolót fogalmazzon Manoáról és “Eldorádó"-ról, ahogy a Bearanyozott Ember királyságát elnevezte. Raleigh aztán nem csak azt hitte, amit látott. Eldorádót jóval gazdagabbnak festette le, mint Perut. Manna “nagyságának, gazdagságának és kitûnõ fekvésének nincs párja a világon", írta. Könyve meglehetõsen kevés érdeklõdést keltett a térség iránt, és természetesen hiábavalónak bizonyultak az Eldorádó felfedezésére irányuló saját erõfeszítései is.
Alexander von Humboldt tette közzé az elsõ illusztrációt a Guatavita-tóról. 1810-ben. Kiszámította, hogy ha 1000 indián évente fejenként 5 aranycsecse becsét hajított a tóba 100 éven át, akkor 500 ezer aranytárgy van a fenekén, mintegy háromszázmillió dollárnyi értékben.
A pénzéhes ember álmait felülmúló kincskeresés nem sokáig korlátozódott a Guatavita-tó partjára. Már a konkvisztádorok idején futótűzként terjedt a szóbeszéd az Aranyemberrõl és mesés városáról, Mannáról, ahol még a fazekak is aranyból készültek. Feltételezve, hogy a város az ismeretlen Amazonas-medence erdeiben rejtõzik, évrõl évre felfedezõk és kalandorok tûntek el a dzsungelben, hogy sokuk soha ne térjen vissza…
Sir Walter Raleigh a visszatérõk közé tartozott, noha késõbb keservesen megbánta.
1595-ben I. Erzsébet angol királynõ megbízásából kutatott Manna és aranya után a guyanai õserdõben. Amikor rátalált a városra, szövetséget kötött az indiánokkal a spanyolok ellen. Az expedíció azonban sikertelenül végzõdött. Az 1617-18-as 2. expedíció kudarca szolgált ürügyül a kivégzésére…
Ahogy az Aranyember emléke elhalványult, az emberek úgy képzelték, neve arra a helyre utal, ahol hihetetlen gazdagság várja õket az Andok vagy az Amazonas õserdeiben megbúvó Eldorádóra. Ezért a következõ két évszázadban tovább kutattak, s bizonyos értelemben meg is találták, bár nem úgy, ahogy a konkvisztádorok akarták… Mert a korai felfedezõk és kincskeresõk a mesés aranybirodalomról szõtt álmuk hajszolása közben feltárták Dél-Amerika titokzatos hátországát...
A tó lecsapolására tett utolsó kísérlet 1912-ben történt, amikor angol kincskeresõk hatalmas teljesítményű szivattyúkkal láttak hozzá a feladathoz. A víz nagy részét le is csapolták, de a fenék lágy iszapjába süppedt az, aki belemerészkedett. Másnapra viszont a sár betonkeményre száradt. Az angol expedíció költsége 160 ezer dollárra rúgott, a talált aranytárgyak értéke csak mintegy 10 ezer dollár volt.
A tófenék elérésére tett haszontalan erõfeszítéseknek az vetett végleg véget, hogy a kolumbiai kormány 1965-ben nemzeti történelmi emlékhellyé nyilvánította a Guatavita-tavat...
.jpg)
