Zadar városa és környékének különleges látnivalói

Ígéretünkhöz híven, új számunkban a horvátországi Zadar, azaz Zára környékének szépségét szeretnénk bemutatni. Látnivaló akad bőven, de kezdjük talán a legkülönlegesebbel, a Kornátok-szigetcsoporttal (Kornati). Különleges szépségének, geomorfológiai jellemzőinek, a partvonal erős tagoltságának és gazdag élővilágának köszönhetően 1980-ban nemzeti parkká nyilvánították. Ez a 35 km hosszú és 320 km²-t felölelő terület 150 állandóan vagy időszakosan szárazfölddé váló szigetet és szirtet foglal magába. A rendkívüli tagoltság eredményezi a közel 240 km hosszú partvonalat.



A Kornátok különlegessége ellentmondásosságában rejlik. Az lehet az érzésünk, hogy kietlen barátságtalan karszttérség fogad minket, ám a mélyben az élet sokszínűsége rejlik. A nemzeti park szigeteinek és a tengerfenéknek értéke a karszti mészkőszikla képződményekben rejlik. A kőzeteket szüntelenül alakítják a légköri hatások. A szél, az eső eróziót és korróziót vált ki, minek köszönhetően ezen az úgynevezett „mérges” karsztterületen az összes létező karsztjelenséget (barlangok, uvalák, skrapák, aknák...) megtalálhatjuk. A terület egy része még mindig feltáratlan úgy geológiai, mint biológiai szempontból.

A Kornátok kőzeteinek különböző paleontológiai, szedimentológiai és litológiai jellege érdekes mesét mesél a Föld geológiai változásairól. A legősibb kőzetek az alsó krétából a felsőbe történő átmenet idején keletkeztek a területen, amikor még a Thetis-óceán sekély, meleg és áttetsző vize borította a térséget. A kréta befejeztével felerősödött a Föld belső erőinek munkája, az afrikai kontinens elkezdett az eurázsiai szárazföld alá süllyedni megváltoztatva így a táj képét. A mai Kornátok mészkősziklái megrepedeztek, elkezdtek felgyűrődni, kiemelkedtek a tengerből s megindult a karsztosodás. Ez a szakasz nem tartott soká. Ismét víz öntötte el a térséget, hogy később, az eocén végén véglegesen kiemelkedhessen a hullámok alól. Az utolsó jégkorszak idején a világtenger szintje mintegy 120 m-rel alacsonyabb volt a mai tengerszinttől mivel a víz az északi és a déli hideg égöv területére koncentrálódott. Ennek következtében a szigetcsoport összefüggő területet képezett a mai szárazföld partjaival. A jégkorszakot követő olvadás elárasztotta a területet, s kialakult a mai látkép. Az úgynevezett „koronák” vagyis a zátonyok a terület jellegzetes formái.

A Kornátok folytatásában észak-nyugati irányaban helyezkedik el a Telaščica Természeti Park. Ez tulajdonképpen a Dugi otok szigetének déli részén elhelyezkedő öblöt öleli fel. A táj egyediségét a szigetek és szirtek közötti keskeny járatok, a kis uvalák s a köves partok képezik. A keskeny és sekély járatok által elkülönült három vízfelület különleges természeti értéket képvisel. Az öböl innen kapta nevét, hiszen latinul a „tri lagus” három tavat jelent, ami hangzásban idővel Telagus-ra módosult, majd eldalmátosodott, s Telaščica lett. Keletkezése szerint e három tó tulajdonképpen három, az utolsó jégkorszak után vízzel elárasztott töbör. Külön említésre érdemes a Mir nevű sóstó, amely nyitott a nyílt tenger felé. A jégkorszak elmúltával s a tenger szintjének megnövekedésével víz lepte el az addig szárazon lévő karsztfennsíkot. A víz részben a földalatti járatokon, részben pedig a tó partjának legalacsonyabb pontján át tud behatolni. Ezek az aljzati tengervízforrások jól megfigyelhetők az apály idején. A tó vize sósabb, mint a környező vizek, ami elsősorban az intenzív kipárolgásnak köszönhető s a délkeleti partokon felgyülemlő iszap gyógyhatással bír. A magas sótartalom miatt élőlényekben szegény. Csupán néhány algafaj, planktonok, rákok, csigák, kagylók élnek vizében. A tó különlegessége a jól alkalmazkodó angolna, amely a 3 kg-ot is eléri. A helyiek kajmánnak is szokták nevezni.



A Telaščica-öböl területén szintén él néhány különlegesség. Egyik ilyen a csupán 2 cemtiméternyi húsevő szivacs (Asbestopluma hypogea), mit a világon idáig csupán Spanyolország és Olaszország területén találtak. Érdekessége, hogy egy vékony száron helyezkedik el, mi az aljzathoz köti. Testét aprócska kampós tűszerű képződmények borítják mibe beleakadva a zsákmány (rákocskák, apró halak) nem tud menekülni. A „lakmározás” meglehetősen hosszú időt, tíz napot vesz igénybe, de az elemózsia több hónapra is elegendő. A növények közül négy endemikus faj él itt, melyek a szigorúan védettek közé tartoznak. Legkülönlegesebb közülük a Centaurea ragusina lungensis. A Raguza Dubrovnikot, mig a centaurea búzavirágot jelent, ám a növény ezüstösen selymes levelei nagyon hasonlítanak az általunk ismert nyuszifülre, vagyis gyapjas tisztesfűre (Stachys byzantina).

Húsevő szivacs (Asbestopluma hypogea)

























Zadartól délebbre találhatjuk a Krka Nemzeti Parkot, mi ugyancsak egyedülálló élményt nyújt. A 75 km hosszú kanyonban siető folyó több vízesés által jut el a tengerbe. Leglátogatottabb közülük a Skradinski buk és a Roški slap. A Skradinski Buk 45 méter magasságból zúdul le egy 17 lépcsőből álló zuhatagon, több mint 800 méter hosszan. Ezek a vízesések Horvátország legszebbjei közé tartoznak. Másik csodálatos helyszíne a parknak a Roški Slap. Az erdőben kiszélesedik és elmélyül a folyó, majd lépcsőzetesen lezúdul a fák között. Itt a vízesés több mint 25 méter magas. Ez utóbbitól a folyó a Visovačko jezero nevű tóvá szélesedik, minek a közepén helyezkedik el Visovac szigete, melyen 1576 óta ferences kolostor és templom magasodik. A szerzetesek fáradalmas munkájának köszönhetően a sziget virágokkal, gyümölcsfákkal és zöldségeskertekkel díszített kellemes környezete vonzza az idelátogatókat. Mégis azonban megéri gazdaságosan bánni az idővel, hiszen a környék más látnivalókat is kínál (római kori katonai tábor, középkori erődök, az őskorban lakott barlang, múzeummá alakított vízimalmok stb.) A Krka Nemzeti Park páratlan madárvilágának köszönhetően Európa egyik fontos ornitológiai központja.


Krka


Visovaci-tó

Zadar távolabbi környezetében találhatjuk Horvátország legfiatalabb nemzeti parkját, az Észak-Velebit Nemzeti Parkot. Területe 109 km2 ahol mára több mint 150 karsztüreget tártak fel. Különleges növényvilágának köszönhetően több botanikai rezervátummal is rendelkezik. Észak-Velebitet gyalogösvények szövevénye szeli keresztül, melyek közül a legszebb az 50 km hosszú, Ante Premužić nevét viselő útvonal, ahonnan pazar kilátás nyílik a tengerre. A magasból látni Pag, Rab, Goli, Prvić és Krk szigetét.


A Velebit egyik csúcsa


Ante Premužić nevét viselő gyalogösvény


Kilátás az Ante Premužić ösvényről a szigetekre

A Velebitet kutató botanikusok közül a horvát nép tisztelettel adózik egy magyar tudósnak is, Degen Árpádnak (1866-1934), aki ugyan orvosi diplomát szerzett, mégis növénytanból írta be magát a történelembe. Több, mint húsz éven át végzett kutatásokat a Velebiten, mely bevallása szerint a kedvenc helye volt. Tiszteletül róla nevezték el a hegység egyik endemikus faját, a Degenia velebitica-t. A hegység növényvilága a különböző hatásoknak köszönhető (földközi-tengeri, alpesi, balkán, Közép-európai, eurázsiai) vált ilyen változatossá, de az állatvilág is sokszínű. Legnagyobb emlős a barnamedve, a madarak közül pedig figyelemre méltó a fakókeselyű (Gyps fulvus).


Degen Árpád (1866-1934)           Degenia velebitica


Fakókeselyű (Gyps fulvus) azaz bjeloglavi sup

A Velebit-hegység karszti morfológiája és hidrogeológiai különlegességei miatt is fontos. A déli részén helyezkedik el az a két mély folyóvölgy, mely a Paklenica Nemzeti Parkot alkotja. A nagyobbik kanyonban (Velika Paklenica) hömpölygő folyócska vízben gazdagabb, mint a Mala Paklenica. Az előbbi 14 km hosszú és 50-800 m között változik szélessége, míg a völgy meredek sziklafalai elérik a 700 m-es magasságot. A nemzeti park speleológiai értékei szinte teljesen fel vannak tárva s egyesek szerint ez a földalatti világ szebb, mint a felszíni.

A mészkővidék formáinak kialakulásában nagy szerepet játszik a víz, ami a nagyobb magasságokban lévő üregekben egész éven át megőrzi szilárd állapotát létrehozva így az egyik magaslati karsztkülönlegességet, a jégbarlangokat. A felszín alatti szövevényes járatrendszer a térség vízrajzát is befolyásolja. Egyes források állandóak, mások időszakosan buggyannak elő, némelyik vize összetételének köszönve alkalmas emberi fogyasztásra, mások viszont nem. A térségen sok a búvópatak.

Paklenica élővilága igen különleges. Majdnem 80 őshonos faj és alfaj él itt. A növényvilág szempontjából ez a terület világjelentőségű, az állatok közül pedig itt él Európa legnagyobb pillangófaja, a nagy éjjeli pávaszem, a ritka és veszélyeztetett szirti sas, kígyászölyv, vándorsólyom és héja, míg az emlősök közül a medvén kívül a farkas, a róka, a hiúz s a vadmacska.


Éjjeli pávaszem (Saturnia pyri)

Paklenica barlangjai közül néhány értékes archeológiai kincset rejt. A réz- és bronzkor embere által használt kerámiaedények darabjai, a csontok és más eszközök arról tanúskodnak, hogy időszakos ittlétre rendezkedtek be, s elsődlegesen óvóhelyként használták. Egyikben barlangi medve koponyájára bukkantak a kutatók. Tibériusz római császár idejéből szintén értékes leletek kerültek elő, ékszerek, fegyverek, szerszámok, fémedények, de legkülönlegesebb közülük az a 146 üvegedény, mi a zadari Üveg Múzeum gyűjteményének kincseit gyarapítja. A horvátok csak a középkorban kezdtek letelepedi Paklenica területére. A legelőkön állatokat tartottak.

A Vrana-tó Horvátország legnagyobb tava, melynek különlegessége, hogy a tenger közvetlen közelében helyezkedik el. Néhol nem egészen 1 km választja el az Adriától, ami európai hírnevet biztosított a tó számára. A két vízfelület földalatti járatokkal van összekapcsolva, s a tenger vize beáramlik a tómederbe, ami tulajdonképpen nem más, mint egy karsztvölgy. Ennek ellenére a tó szintje a tenger szintje alatti értéket mutatja. Mocsárvilága s nádasa rendkívül fontos a madarak számára. Sokuk itt vészeli át a telet. A tó vidékének értéke abban is rejlik, hogy három kisebb régió találkozásánál fekszik, ugyanis az említett mediterrán mocsárvilág találkozik a tengernek part menti vidékével és az ide tartozó szigetvilággal, valamint a tótól északra elterülő dombvidékkel.