A Francia Idegenlégió

1. rész
2. rész
3. rész
4. rész

A Pokol különítménye

A franciáknak - noha katonai fölényben voltak - nem sikerült megtörniük sem Abd el-Kader hadseregét, sem az önállóan harcoló törzseket. Bugeaud és generálisai ezt látva a razziánál sokkal embertelenebb módszereket kezdtek el alkalmazni. Saint-Arnaud tábornok, egy légiós egység parancsnoka 1842. április 7-i levelében így ír: "A beni-menasser törzsek országa egyike a legszebbeknek és leggazdagabbaknak Afrikában. Felégettünk, feldúltunk mindent. Ma ismét megálltunk itt, hogy újrakezdjük a rombolást, kiürítsük, ami még megmaradt a gabonaraktárakban, felgyújtsuk a falvakat és kunyhókat. A braz törzsnél is fölégettem, elpusztítottam mindent. Most a sindgad törzsnél vagyok, a színjáték nagyjából ugyanaz. Az egész terület valóságos gabonaraktár. Eljöttek hozzám néhányan közülük, és behódolásuk jeléül egy lovat hoztak. Visszautasítottam, mert általános behódolást akartam. Aztán gyújtogatni kezdtem." Saint-Arnaud tábornok egyike volt az úgynevezett "Gyilkos tábornokoknak". E. V. Tarlé így jellemzi ezt a légióban nevelkedett marsallt: "Nézzük meg figyelmesen ezt a maga nemében érdekes figurát, ezt az egyenruhás banditát, a XIX. század e zsoldosvezérét, ezt a gyarmati hódítót. Az afrikai Idegenlégióban szolgált, éveken át harcolt Algériában. Az arabokat sosem tekintette embernek; katonáinak megengedte, hogy kirabolják és a legkisebb ellenállásra legyilkolják őket. Ő maga is rabolt, gyilkolt, a legkisebb engedetlenségért saját katonáit is agyonlőtte. Az általa gyilkosokká nevelt alakulatokat nemcsak az arabok, de a franciák is a Pokol különítményének nevezték."

Saint-Arnaud "szerényen" kijelenti, hogy ami az irtóháború módszereit illeti, ő csak tanítvány: Pélissier tábornok művének folytatója. 1845 júniusában az ouled riah törzs, az akkor még csak ezredes Pélissier csapatai elől egy barlangba menekült. Pélissier parancsot adott, hogy a barlang szájánál gyújtsanak nagy tüzet, amelyet azután egy nap és egy éjszaka tápláltak. Reggel, amikor behatoltak a barlangba, a füsttől megfulladt juhok, szamarak és ökrök hullái között ott találták 760 férfi, nő és gyermek tetemét is.

Egy másik algériai gyilkosról, aki később a párizsi nép gyilkosa lesz, Cavaignac tábornokról Victor Hugo ezeket mondja: "Ez a tábornok, jellemét teleintve, olyan volt, mint egy sakál. A bűnt és a romlottságot testesítette meg." Cavaignac is eldicsekedett leveleiben gyarmatosítói "hőstetteivel": "június végéig (1841) még Oran tartományban maradtam, hogy felgyújthassam az összes falvakat, meg az emír (Abd el-Kader) szállásait."

De nem minden légiós tábornok volt ilyen véreskezű, ráadásul ők racionálisabban voltak képesek látni az események hatásait. A légió egyik ilyen parancsnoka, Canrobert ezredes e "szörnyű és barbár eszközök katasztrofális eredményeiről" szólva, így összegezi véleményét: "Noha a rettegés, amit az emberekben keltettünk, nagy, a végső cél, a pacifizálás még nagyon messze van." És ez így is volt! Algéria úgynevezett "pacifizálása" - a gyilkos tábornokok uralma - 1841-ben kezdődött és 1871-ig tartott. Hivatalosan. Mert a valóságban a felkelések 1871 után sem értek véget. Arra a dél-orani hadjáratra, amelyben a fentebb említett Dinu Grant is részt vett, 1881-1882-ben került sor, de a Szahara végtelen területén elszórt oázisok végleges meghódítása csak a XX. század elején fejeződött be.

A megszállók által alkalmazott rémtettek ellenére, Abd el-Kadernek nem sikerült Algéria egész lakosságát mozgósítania. Egyes törzsfőnökök a gyarmatosítók szolgálatába álltak, és Bugeaud is küldött ügynököket az emír hadseregébe, hogy megvásárolják, árulásra csábítsák Abd el-Kader tisztjeit. Az emír a francia csapatoktól üldözve Marokkóba menekült, de sikerült visszatérnie Algériába. 1845-1846-ban újabb felkelést szított. Számos kudarc után 1847. december 23-án - Abd el-Kader megadta magát Lamoriciére tábornoknak. A francia kormány előbb Franciaországba internálta, majd 1853-ban Szíriába, és ott is halt meg 1883-ban.

folytatjuk