A Francia Idegenlégió

1. rész
2. rész
3. rész
4. rész
5. rész

Felszabadító harcok Algériában

Abd el-Kader harca a gyarmatosító invázió ellen, a hódító seregek fölött aratott győzelmek fontos szerepet játszottak az algériai nép nemzeti öntudatának kialakulásában. A vezető száműzetése azonban nem jelentette a szabadságért és függetlenségért vívott harc feladását. Ellenkezőleg, a hódítók jelenléte, kegyetlensége, könyörtelen fosztogatásai ráébresztették a lakosságot, mennyire fontos az erők összefogása. Ez természetesen, csak a kezdet volt, annak a hosszú útnak a kezdete, amely az igazi nemzeti öntudat kialakulásához, és végső soron a fegyverrel kivívott függetlenséghez vezetett.

Elszánt csapatok zaklatták nap, nap után, szünet nélkül a hódítókat. A hideg éjszakában váratlanul kis csoportok támadták meg az őrszemeket, s miután végeztek velük, belopakodtak a légiós táborokba. Éppen olyan zajtalanul tűntek el, ahogyan jöttek, de hamarjában összekapkodták a fegyvereket, amelyeknek az ellenség bővében volt, míg nekik néhány tőrrel kellett megelégedniük. A gyarmati hadsereg és a légió utánpótlási oszlopait is gyakran megtámadták és az előretolt erődítésekhez vezető utak is megannyi félelmetes csapdával fenyegették a hódítókat.

A szabadságért vívott harc tehát folytatódott, néha spontán rajtaütések, máskor viszont szervezett támadások formájában. A szervezett harcok egyik vezetője Bou Ziane volt, akinek sikerült maga köré gyűjtenie az Aurés-hegység törzseinek harcosait, a Cavaignac és Saint-Arnaud által elkövetett mészárlások túlélőit, akiket fűtött a bosszúvágy. Az ellenállók főhadiszállása Zaatcha erődítése volt. Hosszú időn át ebből az erődből indultak a hódítók menetoszlopai és települései elleni támadások. Bou Ziane víz- és élelmiszer-tartalékokat halmozott fel az erődben, hogy hosszabb ostromnak is ellenállhasson.

Távolról nézve a "zaatchai ksar" (a "ksar" berber nyelven erődítést jelent) egy oázis pálmafái között megbúvó, fehér épületekből álló, békés városkának tűnt. De a falakon belül lázas harci készülődés folyt. Bár Abd el-Kader száműzetése óta már két év telt el, a hódítók még mindig messze voltak a "pacifizálástól". Bou Ziane főhadiszállását tehát meg kellett semmisíteni. E két év során a gyarmati hadsereg egységei három ízben próbálták rohammal bevenni a népi ellenállás e központját, de minden alkalommal súlyos veszteségeket szenvedtek és visszavonulásra kényszerültek. 1849 novemberében a Herbillon tábornok vezette francia gyarmati hadsereg körülzárta Zaatchát. Az ostromlók háromszor annyian voltak, mint a ksar védői. Ezúttal a franciák felvonultatták a Canrobert ezredes vezényelte 2. idegen ezredet is.

Zaatchában egyetlen ágyú sem volt, s a falak mögül tüzelő harcosok hiába voltak kitűnő lövészek, nagyon kevés tűzfegyverük volt és az is mind régi típusú elöltöltő. A puskapor minden szemcséjével takarékoskodtak. A francia táborból viszont ágyúk tucatjai ontották a tüzet az erődre. A heves ágyútűz lassanként lerombolta a falakat, a házak romba dőltek. A légiósok csak a külső övezet védelmezőinek legyilkolása után közelíthették meg magát a várat. Bou Ziane a csata előtt befalaztatta a házakat egymással összekötő ajtókat, így minden épület önálló erőddé vált. Minden házat közelharcban kellett elfoglalni. A Légió gránátosai végezték el ezt a véres munkát. Az erődökké alakított házakat puskaporral robbantották fel. A bátor védők a romok alól is tovább tüzeltek, amíg szuronnyal el nem hallgattatták őket.



Már csak egyetlen tekintélyes épület állta az ostromot: Bou Ziane háza. A légiósok a romokon és hullákon keresztül ágyút vontattak a ház elé. Egy fal leomlott, de az ágyú legénységét megölték a védők golyói. Ekkor az ostromlók ismét lőporral töltött zsákokat vonszoltak elő. A harmadik robbanás kiszakította a ház falát, és mögötte, mint valami színpadon, porlepetten és az éles fénytől elvakítva, mozdulatlanul állt vagy száz ember: férfiak, nők, gyermekek, A zuávok és légiósok szuronnyal rohantak rájuk, és legyilkolták őket. Itt-ott még hallatszottak robbanások és fekete füst borította el mindazt, ami Zaatchából még megmaradt. A légiósok a romok között Bou Ziane-t keresték. Parancsuk volt rá: meg kell találni élve vagy holtan. Az egyik sarokban súlyosan sebesült férfi hevert. Puskáját a franciák felé nyújtotta, jelezve, hogy megadta magát: "Én vagyok Bou Ziane" - mondta az egyik tisztnek, aki parancsba adta: "Őrmester, menjen a tábornok úrhoz, és kérdezze meg, ezt itt agyonlőjük-e vagy sem?" Az őrmester visszatérte után, Bou Ziane felszólítás nélkül állt a kivégzőosztag elé.

Légiós erődök - Sidi-bel-Abbés

Hogy Bugeaud mozgó légiós alakulatai minél gyorsabban járhassák be Algériát, megerősített ellátó állomásokra volt szükségük az ország különböző pontjain. 1843 novemberében az 1. idegen ezred 3 zászlóalja parancsot kapott, hogy Orantól körülbelül ötven kilométerre, egy kis dombon létesítsen ilyen ellátó központot. Az egyetlen épület, közel és távol, egy Sidi-bel-Abbésnek nevezett öreg, omladozó mecset volt. Körötte homok és mocsár. A légiósokat munkába állították: utakat, és a mocsár lecsapolásával nyert művelhető területen gazdaságot kezdtek építeni. Hat esztendő alatt ez az ellátó központ - az eredetileg fallal körülvett élelmiszerraktár - kisebb várossá nőtte ki magát, amelyet teljes egészében a légiósok építettek.
Sidi-bel-Abbés egyben a Vienot-negyedet is jelenti a Légió történetében. Ebben a negyedben vannak a Légió kaszárnyái. A városrész neve az 1855-ben Szevasztopol ostrománál elesett Vienot ezredes emlékét őrzi. Sidi-bel-Abbés és a Quartier Vienot vegyes emlékeket ébreszt. Egyesek átkozzák, mások nosztalgiával emlegetik. A hivatalos méltatások valóságos katonaparadicsomként emlékeznek meg róluk, a kiszolgált légiósok sok esetben úgy írják le mindkettőt, mint valami börtönt. A XIX. század kaszárnya-kórház-fegyház stílusában épített három épülettömb sok egyéni és kollektív tragédia színhelye volt, amelyek vagy itt kezdődtek, vagy itt értek végét.

Az algériai, a marokkói, a szaharai és jórészt a későbbi indokínai előretolt erődítéseket a légió - egy-egy műszaki egységgel kiegészített - különítményei építették. A falak kőből épültek, majd a légiós építőkülönítmény és a műszaki egység távozása után a helyőrség katonái végezték el a befejező munkálatokat. A falakat agyaggal tapasztották. Ha harc közben kellett építkezni, vagy nagyon messze volt a víz, akkor a kőművesmunkához minden folyadékot felhasználtak, akár a vizeletet is.



Maga az erőd tulajdonképpen egy zárt udvar volt, amelyet minden oldalról lőréssel ellátott falak vettek körül. Egyetlen bejárata volt, egy vaspántos tölgyfakapu. A kaszárnyát, a raktárakat és az irodát barakkokba költöztették, a lőszert mély pincében tartották. Ha az erődön belül nem volt egyetlen kút sem, öszvérháton, tömlőben hozták a vizet a legközelebbi forrásról. Az ostromzár idejére tárolt víztartalékok földbe ásott cinkhordókban álltak.

Az erődök többsége síkságra épült, útkereszteződések, hágók, átjárók ellenőrzésére szolgált. Nem volt ritka eset, hogy az erőd mélyen a sivatagban, a Szahara kellős közepén állt, ha a stratégiai követelmények így kívánták meg.

Az egymást váltó helyőrségek legfeljebb két és fél-három hónapot töltöttek az erődben, nem többet. A parancsnokok nagyon jól tudták, hogy a hosszas tétlenségre kárhoztatott légiós veszedelmessé válhat. Meg aztán az erődben alkoholnak, szórakozásnak és főként nőnek nyoma sem volt. Ha a váltás megérkezett, a légiósokat a legközelebbi táborba vitték pihenőre, ahol tánclokálok, bordélyházak várták őket.

A Légió afrikai erődjei általában középkori mintára épültek. A korszerűsítés annyiból állt csupán, hogy nem íjászoknak, hanem lövészeknek vágtak lőréseket az erőd falán. A szögesdrót feltalálása után az erődöket 10-20 méter távolságban drótakadály vette körül. Bugeaud építészei még abból a feltevésből indultak ki, hogy az ostromlók, - mivel nincs tüzérségük - a támadást is középkori módon hajtják végre. Meg sem fordult a fejükben, hogy ágyúval üssenek rést a falakon, ehelyett a közvetlen támadásra, a falak megmászására, az ostromlottak kiéheztetésére és szomjaztatására építették taktikájukat. Ez mintegy 50 évig igaz is volt, de a későbbiekben a Légiónak már új típusú erődökre volt szüksége, ami a modern harcászat és -fegyverek ellen hatásosabb védelmet nyújtott.

A Légió távozik

1854 júniusában távozik Afrikából a Légió 1. és 2. ezredéből alakított dandár. Ezúttal másodszor hagyja el a Légió azokat a helyeket, ahol született, hogy erős ellenfeleivel nem sivatagi gerillaharcokban, hanem tartós háborúban mérje össze erejét...