A kenyérmezei csata

1. rész
2. rész
3. rész

A csata után:

A kenyérmezei ütközet meglehetősen nagy véráldozatot követelt győztestől és vesztestől egyaránt. Bár a törökök veszteségeit (ide számítva a havaselvieket is) a korabeli források több tízezerre teszik, a seregek nagyságáról mondottakból következően ez a szám legfeljebb 5-6000 körül lehetett. Számarányukhoz képest a legnagyobb árat feltehetőleg a havaselvi segédcsapatok fizették, hiszen gyalogságuk java része megsemmisült. A csata színhelyén még évtizedek múltán is mutogatták azokat a halmokat, amelyeket a betolakodók holtestei fölé emeltek; s a környező hegyek lejtőin még sokáig ott fehérlettek a menekülés közben elpusztultak csontjai.

A győztesek - akik felsőbb parancsra kegyetlen mészárlással igyekeztek a törökök kedvét elvenni az ilyenfajta vállalkozásoktól - csak mintegy ötven tekintélyes külsejű törököt hagytak életben: olyanokat, akiktől különösen nagy váltságdíjat remélhettek. Később persze sok, hegyekben és erdőkben tévelygő is fogságba eshetett; olyannyira, hogy szinte ára sem volt a török fogolynak. Egy paraszt fél aranyért vásárolt hármat, és körbevezette őket a táboron, "hogy emlékezetébe vésse mindenkinek: Mátyás király idejében fél guldenért adtak három törököt". Állítólag a foglyok között volt Isza bég fia, valamint más híres főemberek.

A török vezérek sorsáról egyébként ellentmondó hírek keltek szárnyra; széltében elterjedt, hogy a valószínűleg sebesülten kézre került és kivégzett Isza bégen kívül elesett Iszkender bég is, Malkocs-oglu Báli bég és Mihál-oglu Ali bég pedig súlyos sebekkel - az utóbbi lándzsával a mellében - próbált egérutat nyerni. Ez a híradás azonban nyilvánvalóan téves. Iszkender, Báli és Ali ép bőrrel úszták meg a kalandot, és hamarosan hazajutottak. Összes forrásunk közül egyedül a német beszámoló említi, hogy a győztesek jegyzékbe vették az ellenségtől szerzett lovakat: állítólag mintegy 30.000 állatot fogdostak össze. Ez a szám alátámasztja fenti létszámbecslést: miután az akindzsik általában legkevesebb két lóval indultak portyára, az Erdélybe betörők ezúttal valóban nem lehettek többen 15.000-nél.



A magyar sereg vérvesztesége nemcsak a törökétől, hanem a rendszerint feltételezett 8-10.000 főtől is messze elmaradt. Leghihetőbbnek ismét csak a mértéktartó szász szemtanú közlése tűnik, aki szerint "a királyi részen" 3000-re rúgott az elesettek száma (közöttük ezer lándzsás). Oláh Miklós úgy hallotta, hogy csupán az "erdélyi püspöknek kétszáz teljes fegyverzetű páncélosa maradt ott ezen a csatatéren (akik főképp a centrumban küzdöttek). Testük felkeresésére ő maga jött el Gyulafehérvárról, mely mintegy három mérföldnyire van ettől a mezőtől, s végig gyászmenetben vitte őket haza."

Ha ez a veszteség első pillantásra nem is tűnik nagynak, az utánpótlási gondokkal küszködő magyar hadszervezetnek ez a 3000 ember is hiányozhatott a következő évek - évtizedek harcaiban. A probléma súlyát egy későbbi példával érzékeltethetjük: 1523-ban, a szintén magyar győzelemmel végződött szávaszentdemeteri ütközetben kb. 700 magyar katona esett el, s ezt a magyar államvezetés pótolhatatlan veszteségként értékelte. Nemigen volt más a helyzet 1480 táján sem, ráadásul akkoriban még jóval elnyújtottabb fronton kellett helytállni a szakadatlanul támadó törökökkel szemben. Mindent összevéve, a kenyérmezei ütközet még "csökkentett" veszteségekkel számolva is az egyik legvéresebb összecsapás lehetett a százötven éves török-magyar háború történetében. Ritka volt az ilyen véres ütközet, de még ritkább a hozzá fogható magyar győzelem. Nem csoda hát, ha az erdélyi és a magyarországi nép emlékezete évszázadokon át őrizgette és éltette e csata emlékét.



A csata hatása:

A kenyérmezei győzelem csakhamar éreztette hatását a térség erőviszonyainak alakulásában, elsősorban a havasalföldi vajda magatartásának megváltozásában. Tepelus, aki túlélte az erdélyi kalandot, sietve mentegetődzött a támadásban való részvétele miatt; őt, úgymond, a törökök erőszakkal kényszerítették együttműködésre, de ígéri, hogy többször nem engedi át őket országán. Tepelus gyors pálfordulással elhárította az erdélyi támadás fenyegető veszélyét, de nem sokáig maradt meg a magyar király oldalán. 1480 kora nyarán, amikor újabb, kisebb török támadás érte a Székelyföldet, ismét a törökökkel közösködött. Erre aztán az erdélyi hadak bevonultak Havasalföldre, és hozzákészülődtek Nikápoly ostromához is. Ez a hadjárat - amelynek időrendje és lefolyása egyaránt tisztázatlan még - legfeljebb csak látszateredményeket hozott. A magyarok nem tudták (vagy nem akarták) elmozdítani Tepelust, aki a következőkben is folytatta kényszerszülte "hintapolitikáját".

A magyar visszacsapás azonban nem maradt el. Csakhogy - akárcsak Ali bég 1474-es betörésének viszonzása - némi késéssel, 1480-ban következett be, s dél felé irányult. Az év vége felé a magyar seregek két oszlopban támadtak az Oszmán Birodalomba kebelezett bosnyák és szerb részek irányában. Az első oszlop, amelynek vezérei Vuk Brankovics szerb despota, Egervári László horvát-dalmát-szlavón bán és Dóczy Péter jajcai bán voltak, egészen Szarajevóig pusztított, Kinizsi Pál pedig a Marica mentén hatolt előre Krusevacig, ahonnét - nyilvánvalóan eltúlzott becslés szerint - 60.000 szerb menekülővel tért vissza Magyarország területére. (E támadás megindításában szerepet játszhatott az is, hogy Mátyás - III. Frigyes ellen készülődvén - jó előre biztosítani kívánta a déli végeket a váratlan török hadmozdulatokkal szemben.) A következő esztendőben, kihasználandó a szomszédos birodalom erőit II. Mehmed szultán halála után megosztó belső háborút, a magyar seregek megismételték előző évi akcióikat. A 32.000 fősnek mondott hadsereg úti célja ismét Bosznia és Szerbia volt, az utóbbi helyen Kinizsi és Báthori hadai újból Krusevacig nyomultak előre, hogy aztán újra több ezer szerb menekülttel térjenek vissza határaik mögé. A törökök 1482-ben Temesvár környékén próbálkoztak ellencsapással, de ezen a támadáson is rajtavesztettek.



Az utóbbi magyar vállalkozások ismeretében joggal tehető fel a kérdés, hogy miért éppen a kenyérmezei győzelem vált a kiemelkedő keresztény katonai teljesítmény példázatává. Valószínűleg azért, mert 1480-81-ben nem került sor az 1479. évihez fogható, látványos, nyílt, mezei csatára; a behatolók elsődleges célja az ellenséges végvárvonal hátországának, a török várőrzők biztonságérzetének rombolása, illetve annak jelzése volt, hogy a végvidéki magyar erők alkalmasak és elégségesek a visszavágásra.

Az 1479-82-es összecsapás-sorozat mérlege tehát, úgy tűnik, a magyarok javára billen. Ugyanakkor azonban vajmi keveset változtatott a másfél évtizeddel előbb kialakult status quón . Sőt, dacára a törökök óriási emberveszteségeinek, a pillanatnyi katonai erőviszonyokon is keveset. Régen bebizonyosodott már ugyanis, hogy a török hadvezetés szinte kimeríthetetlen embertartalékokkal rendelkezik, és könnyebben pótol bármilyen nagy emberveszteséget, mint a Magyar Királyság egy kisebbet. Ebben az aránytalanságban szinte pontosan tükröződtek az Oszmán Birodalom, illetve a Magyar Királyság közt időközben bekövetkezett területi és erőviszony-változások. Mehmed hódításai hozzávetőleg megduplázták az oszmán uralom alá tartozó területet (850.000 km2), míg a magyar-horvát perszonálunió területe, a dolog természeténél fogva, változatlan (325.000 km2) maradt. (Mátyás sziléziai és ausztriai hódításait nem számolva, mert halála után gyorsan visszaállt ezen területeken az eredeti uralom.)



E korlátozott stratégiai célú háborúskodás eseményeiből a magyar királyi udvarban és a konstantinápolyi Portán ugyanazt a tanulságot szűrték le. Sok meghiúsult közeledési kísérlet után 1483-ban végre békeszerződés jött létre a szomszédok között, amely megújítva gyakorlatilag 1520-ig szabályozta a két állam egymás mellett élését. A békeszerződés rögzítette a határokat, rendelkezett a határvidéken felmerült nézeteltérések elsimításának módjáról, s biztosította a két ország kereskedőinek kölcsönös, szabad közlekedését.