Az agincourti ütközet (1415. október 25.)

1. rész
2. rész

Út Agincourtig:

Felmerült a kérdés: hogyan tovább?

Henrik maga is rájött, hogy óriási hibát követett el, mikor a nyár végén kezdett bele hadjáratába, Hartfleur elhúzódó ostromára pedig egyáltalán nem számított. A középkorban a háborúk kizárólag a tavasz végére és a nyárra korlátozódtak, ugyanis a többi évszak időjárása - elsősorban a lehullott csapadék miatt - lehetetlenné tette a seregek ellátását, és mozgatását. Bevált szokás volt, hogy a nyár végén az ellenfelek abban a felállásban, ahogy éppen voltak egyszerűen téli szállásra vonultak, majd fél év múlva tavasszal újra ott folytatták, ahol abbahagyták. (Hacsak ki nem békültek addig.) Mire Hartfleur ostroma befejeződött, az időjárás hirtelen megváltozott, és még az októberi hónaphoz képest is hűvösebb és csapadékosabb jelleget öltött. Ez igen kellemetlenül érintette Henriket, aki arra vágyott, hogy egy klasszikus síkmezei csatában legyőzze a francia király seregeit. De a várt ellenség nem volt sehol.

Henrik vezérkara meggyőzte a királyt, hogy véget kell vetni a harci cselekményeknek, és téli szállásra kell vonulniuk. Szállásként a III. Edvárd által elfoglalt és azóta is birtokolt Calais-t választották, ahol nagyobb számú állandó angol helyőrség tartózkodott. A város mintegy 260 km-re feküdt Hartfleur-től, amit úgy hittek 8 nap alatt elérhetnek. Nem is késlekedtek sokat, a nehéz ostromgépeket és ágyúkat hátrahagyva a sereg október 7-én elindult Calais felé. Egy kis számú helyőrséget hátrahagyva a mintegy 900 páncélos gyalogos és kb. 6.000 íjász útra kelt.

Montivilliersen át október 8-án értek Fecampba, majd 11-én Arquesba. Innen a sereg október 12-én ért Eu városába. A terv az volt, hogy itt, Abbeville-nél átkelnek a Somme-on és úgy vonulnak Calais felé. 13-án el is érték a várost, azonban a franciák lezárták a hidakat, ostromra pedig nem vállalkoztak Henrik csapatai. Nem volt más lehetőség, minthogy a Somme folyását kövessék, hogy lejjebb gázlót találva átkelhessenek rajta. Október 14-én elérték Amienst, majd 15-én Boves és Corbie környékét. Itt kissé eltávolodtak a folyótól, hogy elrejtsék útvonalukat a franciák elől, akik Abbeville óta kísérték őket a folyó túlpartján. Élesen délre fordultak, és október 18-án elérték Nesle városát. Itt megpihentek egy napra, miközben felderítőket küldtek szét, hogy keressenek gázlót a folyón. Sikerrel is jártak, így másnap a sereg át is kelt a folyón, és 20-án már a túlparton Peronne falunál jártak, ahol újra észak felé fordultak.
A francia felderítők is észlelték, hogy Henrik csapatai átkeltek a Somme-on, és jelentették a francia sereg főparancsnokának. Charles Ier d'Albret connétable (főparancsnok) elrendelte, hogy kis számú egységek maradjanak az angolok mellett, és hátában, a többi csapat pedig térjen vissza az időközben kijelölt új gyülekezési helyre, ahol majd megállítják Henrik erőit.

Henrik az átkelés után erőltetett menetbe parancsolta katonáit, hogy minél hamarabb Calaisba érjenek, mert azt hitte, a francia főerők (melynek meglétéről már tudott, de nagyságáról fogalma sem volt) továbbra is Abbevilleben állomásoznak. Október 22-én Doullensnél haladtak el, aztán tovább Bonniere felé, majd 23-án, 24-én Frevent és Hesdin mellett találjuk őket. 24-én az agol felderítők jelentették Henriknek, hogy előttük Agincourt mellett nagyszámú francia erők zárják el az utat. Ez meglepte Henriket és vezérkarát, de nem volt már mit tenni, a csata ezzel elkerülhetetlenné vált. A franciákat megkerülni nem lehetett, a fegyverszüneti puhatolózó tárgyalásokat pedig egyértelműen elutasította a Dauphin. (Pedig Henrik már azt is felajánlotta, hogy visszaadja Hartfleur városát, és az okozott kárt is megtéríti).

A csata:

Henrik parancsot adott a letáborozásra, amit a fáradt és kimerült katonák igen lassan hajtottak csak végre. Az út során szinte minden élelmük elfogyott, sokan sebesülten vagy betegen rogytak le a földre, és ott helyben el is aludtak. És hogy még tetőzzön a baj; hamarosan eleredt az eső is, és szinte megállás nélkül esett reggelig.

A csata helyszínét három falu határolta; nyugat felé Agincourt, keletre Tramecourt, és délre Maisoncelle. A franciák Agincourt és Tramecourt között táboroztak le, és itt állták el Henrik útját. Henrik csapatai Maisoncelletől északra táboroztak. A falvak körül erdők húzódtak, amiben századokkal azelőtt sávokat vágtak a helyiek, hogy szántóföldeket hozzanak létre rajtuk. A csata az egyik ilyen szántón zajlott le. A domborzat viszonylag sík volt, mindössze hepe-hupásnak mondható, így Henriknek teljesült a vágya; végre síkmezei csatát vívhatott a Dauphinnal. Csak az erőviszonyokat nem így képzelte!



Henrik mintegy 900 páncélos gyalogost tudott felsorakoztatni és közel 5-6.000 íjászt, páncélos lovassága viszont egyáltalán nem volt. (Ezek a gyalogosok, az ún. "men-at-arms" katonák, akik eredeti jelentésükben "teljesen felfegyverzett, páncélos lovas katonákat" jelentenek, és igen sokszor lovaik nélkül gyalogosként harcoltak és minden nyugat-európai hadsereg fő gerincét alkották.) A páncélos lovagok hiánya nagy hátrányt jelentett, hisz lovasság nélkül nem-igen gondolhatott támadó jellegű hadműveletekre.

Ezzel szemben a franciák óriási hadsereget gyűjtöttek össze, összesen 20-30.000 embert, melyek között mintegy 5.000 íjász és számszeríjász katona, mintegy 10.000 nehézpáncélos lovag, a többi pedig gyalogos páncélos (men-at-arms) katona volt. Ezenkívül tüzérséggel is rendelkeztek, és kis számú erők az akkor még ritkaságnak számított kézi tűzfegyverrel azaz: puskával.

A kor jellegzetes páncélos gyalogosai, az ún. "men-at-arms".
































A csapatok már virradat előtt elkezdtek felsorakozni. Az angolok egy sorban állították fel csapataikat, melyek az 1 km széles szántón mindkét oldalon az erdő határáig értek. A vonal középső részén helyezkedtek el a gyalogos katonák Henrik vezérlete alatt, bal- és jobboldalon pedig 2.500-2.500 íjász alkotta a szárnyakat. A balszárnyat Lord Camoys, a jobbszárnyat pedig Edvárd, York hercege (ő III. Edvárd unokája) irányította. (Néhány - elsősorban - francia történész szerint az angolok a Tramecourt melletti erdőben is elhelyeztek pár száz íjászt, akik oldalba támadták a csata közben a franciákat, de erről nincs korabeli megerősítés, és angol történészek elutasítják ennek lehetőségét.)
A franciák már csak számukat tekintve is, három sorban tudták csak felállítani hadseregüket. Az első sorban 8.000 gyalogos katona sorakozott fel, legtöbben kis- és középnemesek, akik már alig várták, hogy a Dauphin és a connétable előtt bizonyítsák hősiességüket az angolokkal szemben. A második vonalban kb. 6.000 gyalogos és további 4.000 íjász ill. számszeríjász katona gyülekezett. A harmadik vonalban pedig mintegy 8-10.000 nehézlovas katona gyülekezett, a francia lovagok krémje. Ezek közül a balszárnyon külön csoportosulva mintegy 1.600 lovag, akiket Vendome grófja vezetett, a jobbszárnyon pedig úgy 800, akiket Clignet de Brabant vezetett. Mögöttük állt a francia tüzérség, de pontos számukat nem ismerjük, kb. 20-30 ágyúról lehet szó, amelyek 2-3 lövést adtak le a csata kezdetén, amivel semmilyen számottevő eredményt nem értek el.

Reggelre elállt az eső, de hatása kihatott az egész csatára; a szántóterület mélyen átázott. Először a franciák rendezték soraikat, majd reggel 7 óra körül Henrik erői is elfoglalták helyüket, mintegy 700 m-re a francia vonalak előtt. Órákig álltak így farkasszemet nézve egymással, míg végül 11 óra körül Henrik parancsot adott az angol vonal előretolásához. Lassan, rendezetten 400 m-t nyomultak előre, majd újra megálltak. Most már mindössze 300 m volt a távolság a két sereg között. Nem véletlenül!

Az angol íjászok az úgynevezett "Hosszúíjat", azaz a Longbow-t használták, amely különleges íj volt az elterjedt könnyűfegyverek között. A longbow titka az alapanyagában van. A fa, amit használnak hozzá tiszafából készül, mégpedig a fabél és a háncs találkozásánál kell kihasítani a fából, így természetes úton laminált (rétegelt) anyaghoz jutnak. A rugalmas háncsrész ellenállt a feszítésnek, míg a belső réteg a nyomást bírta jól. A szakszerűen elkészített longbow, ily módon egy, két komponensből álló természetes rugóként működött, és tekintélyes energia leadására volt képes. Emiatt a hatótávolsága nagyobb, mint bármely más nyílfegyver, beleértve a számszeríjat is, és megfelelő kézben igen nagy "tűzgyorsaság" érhető el; akár 12 lövés/perc is. A hatótávolság szélső értéke kb. 250 m. És bár az angolok 1298 óta hivatalos fegyverként a longbowt használták, és már Crécynél (1346) és Poitiersnél (1356) is szinte ennek köszönhették győzelmüket, a franciák mégsem értették meg az ellene való felkészülés fontosságát.

Angol íjász és mellette egy Longbow íj.





























Az angolokat immár csupán 50 m választotta el attól, hogy pusztán íjászaikkal támadást intézzenek a franciák ellen. De nem ez volt a tervük.

Ahogy az angol sor előrehúzódott, az íjászok elővették a magukkal hozott kihegyezett karókat és ferdén a vonalaik elé szúrták, mélyen az átázott földbe. Ezeket a karókat még a táborban készítették, és feladatuk az volt, hogy megvédjék őket a lovasság támadásától.
A franciák eközben egyre türelmetlenebbül várakoztak. Az első két sorban lévő nemesek egymást lökdösték a centrumban, hogy előre furakodjanak, és valaki még parancsot is adott a 4.000 számszeríjásznak, hogy húzódjanak hátrébb, így a helyükre állhattak. (Ezek a számszeríjászok így már nem is vettek részt a csatában.) Charles Ier d'Albret connétable kezéből kezdett kicsúszni az irányítás. Valószínűleg ekkor adhattak le néhány lövést a francia ágyúk, de mivel leghátul voltak, a hatótávolság túl rövid lett, hogy elérjék az angol vonalakat.
A lovagok viszont már nem bírták tovább a tétlen várakozást és Vendome grófjának vezetésével, valamint a jobb szárnyon Clignet de Brabant lovasai is csatlakozva, előretörtek a hátsó vonalakról, és vágtában az angolok felé törtek. A connétable próbálta leállítani az önkényes támadást, de már nem lehetett. A keskeny, két oldalon erdővel határolt csatamezőn a nagyszámú lovasság - mintegy 2.400 lovas - nem tudott manőverezni. Ahogy előretörtek soraik mentén, egymást megelőzni próbálva, a szélen álló saját katonáikat is elsodorták. Hamar az első sorok elé éretek, és vágtában felfejlődve közeledtek az angolok felé. Ekkor már az első sorokban lévő gyalogosok sem bírták tovább, és rohamra indultak ők is. Teljes káosz keletkezett, ahogy a nehézlovasok összekeveredtek saját gyalogosaikkal, ráadásul a mélyen átázott talaj miatt a lovak egy része felbukott, és ilyenkor többen egymás hegyére-hátára bukva hevertek a mezőn, ami tovább blokkolta a rohamot.

A francia lovagoknak durván 40 másodperc kellett ahhoz, hogy elérjék az angol vonalat. Ezalatt az angol longbow íjászok körübelül 8-10 sorozatot tudtak leadni a közeledőkre, így olyan össztüzet zúdítottak a franciákra, ami sokkolta őket. A túlélők szerint: "a nyílvesszők áradata elsötétítette az eget". A csatamező keskeny mivolta miatt a lovagok nem tudták átkarolni az angol íjászokat, csak frontálisan támadhattak, de ekkor voltak a legkiszolgáltatottabbak a longbow nyilaknak. Szemtanúk szerint; több francia lovagot szó szerint a lovaikhoz szögeztek, ahogy a testükön átfúródó nyilak még a lovak testébe is belefúródtak. Azok a lovagok, akik túlélték a nyílzáport és eljutottak az angol vonalig, azok beleszaladtak az íjászok előtt lévő kihegyezett cölöperdőbe, és lovaikat felnyársalták a cölöpök. Lovak halálsikolya és sebesült emberek hörgése töltötte be az egész csatateret, ami elég volt ahhoz, hogy a még életben lévő és közeledő lovagok megtorpantak, majd ha a tömörödés ellenére képesek voltak megfordulni, akkor vágtában el is hagyták a csatát.

Angol íjászok az őket védő kihegyezett cölöpök mögött.
























A francia gyalogság számára a 300 m megtétele 3-4 percbe telt. Ez főleg a fegyverzet és páncélzat súlyának volt köszönhető, részben pedig annak, hogy a felázott talajon - amit az előző percekben a lovak még göröngyösre is tapostak - nehezebben mozogtak. Ez a fáziseltolódás a franciák rohamában időt adott az angoloknak, hogy "lélegzethez" jussanak, és esélyt adott arra, hogy egyenként számoljanak le a különböző francia fegyvernemekkel.
A közeledő francia gyalogság sem az íjászok felé tartott, hanem Henrik gyalogosai felé. Ez két ok miatt volt így: egyrészt az előző lovas roham legnagyobb veszteségét a széleken szenvedte el, így ott a halottak és sebesültek nagy száma miatt szinte lehetetlen volt manőverezni. A másik ok meggyőződésből fakadt. A középkorban a páncélos fegyvernemet, és a hozzá szükséges felszerelést kizárólag a nemesek tudták megfizetni, míg az íjászok a parasztságból és legfeljebb a polgárságból tevődtek ki. Ilyenformán a rohamozó francia gyalogos nemesek rangon alulinak érezték volna, ha parasztokkal csapnak össze, inkább az angol urak ellen kívántak harcolni, akit ha élve el is tudtak fogni, még arra is esélyük volt, hogy a csata után komoly váltságdíj ellenében engedjék csak el. Ezen okok miatt a francia gyalogság - szemtanúk szerint - mintegy 150 m-es tömött oszlopban közeledett az angol gyalogság felé. Ez kiváló lehetőséget adott az angol íjászoknak, hogy a két szárnyról középre összpontosított tűzzel újabb hatalmas veszteséget okozzon az ellenségnek, aki gyakorlatilag még harcba sem bocsátkozott.


Az Agincourt-i csata egy korabeli metszeten.
(Idealizált kép; a kép bal oldalán látható angol lovas roham sosem történt meg. )

Aztán végül összecsapott a két gyalogság is. Mivel a csatatér és a támadó oszlop egyaránt keskeny volt, ezért számbeli fölényüket nem tudták kihasználni a franciák, akik így ember-ember elleni küzdelembe keveredtek. Időközben a connétable - aki kénytelen volt a csata menetét követve parancsnokolni - támadásba küldte a második sor gyalogságot is, akik most az első sorok mögött kis területen próbáltak az angolok közelébe férkőzni. Erre az angol íjászok még egy utolsó nyílzáport zúdítottak a hátsó francia sorokra, majd íjaikat eldobva kardot és csatabárdot ragadva a centrumban harcoló gyalogosok segítségére siettek. Két oldalról átkarolták a francia támadó oszlopot és véres kézitusába bonyolódtak.
A franciák képtelenek voltak rést ütni az angol vonalban, hiába volt jelentős számbeli fölényük. Elterjedt a hír, hogy d'Albret connétable is elesett és egyre több francia hagyta ott a csatateret, és vonult vissza.

Nagyjából fél órája tarthatott csupán a harc, amikor a hátul lévő és még harcba sem bocsátkozott 10.000 fős főnemesi francia nehézlovasság úgy ítélte, hogy a csata elveszett, és észak felé elhagyta a csatateret. Ezzel el is dőlt minden. A még küzdelemben lévő katonák halálukig harcoltak, vagy amíg fogságba nem estek (amire tömegesen volt példa), de erősítés már nem érkezett, ezért lassan véget is ért a harc.

(folytatjuk)