Tudta-e?
Ha a cápa nevét halljuk, már látjuk is magunk előtt, hogyan marcangolja szét az embert. A több száz cápa fajból azonban csak 4 – 5 támad az emberre. Ilyen például a tigris – és a nagy fehér cápa. Évente az egész világon 60 cápatámadás történik, több mint a felét azonban ember provokálja…és ebből 2 – 3 halálos.

103. szám - 2013. április 01.

A kiegyezés

Az Osztrák-Magyar Monarchia egy 51 esztendőn át fennálló különleges dualista államszövetség volt…
Dr. CELLER Tibor, a Családi Kör Független Hetilap munkatársa

A Magyar Királyság és az Osztrák Császárság közt 1867 és 1918 között kialakult közjogi szisztéma jellemvonásai

Az osztrák uralkodóház és a magyar uralkodó körök közötti kiegyezés hatására jött létre az Osztrák–Magyar Monarchia (avagy Ausztria–Magyarország), amely egy 51 esztendőn át fennálló különleges, kettős (dualista) állam, pontosabban államszövetség volt. Két felét, a Magyar Királyságot és az Osztrák Császárságot a közös uralkodó, valamint a közösen irányított külügy, hadügy és pénzügy kapcsolta össze. A kiegyezési okiratot Ferenc József osztrák császár és magyar király 1867. július 28-án írta alá. A szerződés alapján a vámunióról és egyéb gazdasági kérdésekről szóló megegyezést tízévenként meg kellett újítani.

A kiegyezés valójában Magyarország történetének egyik legfontosabb korszakát alapjaiban meghatározó törvénycsomagot és elvrendszert jelentette, amely a két ország sok évszázados közös történelmében egyidőben egy korszak határát – vagy ha úgy tetszik, végét – is hozta, hiszen létrejötte előtt 18 évvel nemzetünk még fegyverrel harcolt az elszakadásért. Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc leverésekor még egyik fél sem gondolt a megegyezésen alapuló együttélés lehetőségére, hiszen Ausztria a megtorlás és neoabszolutizmus eszközével próbálta magához láncolni a rebellis magyarokat, míg a magyarság politikai vezetői az 1848-as eszmékhez ragaszkodás, és a passzív ellenállás eszközével igyekeztek elérni a szabadságharc alkotmányos eredményeihez való visszatérést. Hosszú volt tehát az út az 1849-es állapotoktól az 1867-es kiegyezésig.

A dualista állam létrejötte egy kompromisszum eredménye volt

A dualista monarchia kialakításának a legfőbb oka az volt, hogy az osztrák udvari körök felmérték, hogy az egységes birodalom tovább már nem működtethetett hatékonyan, míg Magyarország belátta, hogy abban az időben még nem érhette el a teljes függetlenséget, így hát kompromisszumot kötöttek. Mindkét állam önállóan, alkotmányos módon intézhette saját parlamentje és kormánya révén belső ügyeit, ugyanakkor a külügyeket és a hadügyeket, valamint az ezek fedezésére szolgáló pénzügyeket közös minisztériumok irányították.

Ausztria udvari körei – nagyrészt az Itáliában (1859) és a Poroszországtól (1866) elszenvedett katonai vereség hatására – belátták, hogy az egységes és abszolutisztikus osztrák birodalom nem tartható fenn. Abban az időben viszont az akkor még főleg a nemes földbirtokosokból álló, rendi jellegű magyar uralkodó osztály az 1848-as áprilisi törvényekhez szeretett volna visszatérni, ám ők is belátták, hogy ennek eléréséhez nincs elegendő erejük.

A létrejött kiegyezésben egyeztették össze a bécsi udvar nagyhatalmi törekvéseit a magyar vezető rétegnek azzal a törekvésével, hogy Magyarország belső berendezkedését teljes egészében maguk a magyarok határozhassák meg, miközben igyekeztek ellenállni az iparosodás által hozott társadalmi változásoknak és a nemzetiségi mozgalmak egyre erősödő követeléseinek. Ez a kompromisszum a felvázolt háttérrel tehát szükségképpen eltérő belső politikai fejlődéshez vezetett a két államban.

A magyarok kérésének teljesítéséből Ausztriának is egy csomó érdeke származott, közülük talán a legfontosabb, hogy a császárság területén is alkotmányos berendezkedés jött létre.


Az Osztrák–Magyar Monarchia térképe


Az Osztrák–Magyar Monarchia címere


I. Ferenc József császár (Barabás Miklós festménye, 1853)

Deák Ferenc „háttérmunkája”

1849 után a reformkor magyar politikusainak nagy nemzedékéből jószerivel egyedül Deák Ferenc maradt Magyarországon, aki az abszolutizmus rendszere miatt szűkebb pátriájába, a Zala megyei Kehidára vonult vissza. Az 1850-es évek végére politikai és személyes tekintélye folyamatosan növekedett, aminek különösen megnőtt a jelentősége akkor, amikor 1859 nyarán a Habsburg-seregek az itáliai Solferinónál vereséget szenvedtek az olasz egységre törő Szárd–Piemonti Királyság csapataitól. Ennek nyomán súlyos belpolitikai válság ütötte fel a fejét a birodalomban, a felvert hullámok elsodorták Alexander von Bach belügyminisztert is, az 1849 utáni merev rendszer „névadóját”, akinek feltett szándéka volt, hogy Magyarországot teljesen beolvassza a birodalomba.

1860 októberében Ferenc József új birodalmi alkotmányt tett közzé, az úgynevezett Októberi Diplomát, amely azonban széleskörű elutasításba ütközött, ezért 1861-ben sor került az ún. Februári Pátenst kibocsátására is. Mindkét lépésből világosan kiviláglik a bécsi hatalmi klikk kiegyezés irányába mutató hajlandósága, ám Magyarországon erre akkor még nem mutatkozott politikai hajlandóság, sőt minden korábbinál erőteljesebben jelentkezett a közgondolkodásban 1848/49 szellemisége, ami számos dologban (ünnepélyes rendezvények sokasága, a magyar nemzeti viselet demonstratív jellegű hordása, Kossuth-szakáll növesztése, a németek kiközösítése stb.) mutatkozott meg.

Deák Ferenc a Bach-korszakban a passzív ellenállás, a közügyektől való elzárkózás vezéralakja volt, aki minden alkalmat megpróbált felhasználni a nemzet erkölcsi erejének és reményének táplálására. Többek között ő szerkesztette az Akadémia igazgatótanácsának folyamodását az uralkodóhoz, melyben a magyar nyelv és tudományosság e szentélyének fennmaradását próbálta megvédeni a kormány beavatkozása ellen

1865. április 16-án, a Pesti Naplóban megjelent híres húsvéti cikkével a kiegyezéshez vezető új irányt adott a birodalmi politikának. Az újságcikkben azt fejtegette, hogy a korábbi évszázadokban, amikor a császár tanácsosai elnyomni igyekeztek Magyarországot, mindig maga az uralkodó állította ismét helyre az egyensúlyt. A nemzetben tehát annyi megpróbáltatás dacára sem szűnt meg a bizalom a Felség igazságossága iránt – üzent a sorok közül a hatalomnak, aki ezt meg is hallotta.

Ferenc József válaszul elbocsátotta a magyarok által folyamatosan kritizált, az időleges katonai kormányzásra voksoló, és az ál-alkotmányosság kulisszái mögött működő Schmerling-kormányt, felfüggesztette a magyar rendek által kifogásolt addigi alkotmányt, és 1865 decemberében összehívta a magyar koronázó országgyűlést, melyet magyarul elmondott beszéddel nyitott meg. Ezek után az uralkodó komoly, alkotmányos szándékában már nem lehetett kételkedni, így hát Deák megkezdte az alkut, mielőtt még a magyar alkotmány teljesen el volt ismerve és helyreállítva.

A katasztrofális königgrätzi csatavesztést (az osztrákok 43 000 embert vesztettek, míg a poroszok csak 9000-et), illetve Ausztria meggyengülését a magyar oldalon sokan nagyobb engedmények kicsikarására kívánták volna felhasználni, de Deák most is hű maradt magához és a törvényesség elvéhez.

Pedig a vesztes háború után Bécs számára igencsak felértékelődött Magyarország, a magyarokkal való megegyezés és a birodalom egységének megőrzése hirtelen létkérdéssé vált az osztrákok szemében. Az új szemlélet hatására Ferenc József tovább közeledett a magyarokhoz, és 1866. november 19-ére újra összehívta az országgyűlést, ahol egy 15 tagú tárgyalóküldöttséget állítottak fel, amely folyamatos megbeszéléseket folytatott a bécsi vezetéssel, melynek hamarosan meg is lett az első kézzelfogható eredménye: 1867. február 17-én az uralkodó gróf Andrássy Gyula személyében kinevezte Magyarország első „királyi” miniszterelnökét. A császár Deákot szerette volna a kormányfői tiszten tudni, de a 64 éves „haza bölcse” a nála 20 évvel fiatalabb Andrássyt javasolta erre a magas pozícióra. Vagyis ő, az egyszerű polgár, tisztán jelleme és hazaszeretete által valójában azt a hatalmat gyakorolta, melyet a nádorra ruháztak régi törvényeink – közbenjáró volt király s nemzet közt.

Az országgyűlésben erről élénk vita is kerekedett, a képviselők zöme azt szerette volna, ha Deák – mint a régi nádorok tették –, segédkezik a kiegyezést szentesítő koronázás ünnepélyes aktusánál, de ő udvariasan ezt az ajánlatot is visszautasította, mint ahogy minden más jutalmat és kitüntetést is. Neki „egy kézszorításnál többet még királya sem adhatott” – maradt fenn róla. Jutalmát hazája jövőjének és békéjének biztosításában, a király és nemzet közti bizalom helyreállításában találta meg.


Deák Ferenc, a „haza bölcse”

Az ünnepélyes koronázás

A budai királyi palotába 1867-ben addig soha nem látott mozgalmas élet költözött. A kiegyezési tárgyalások során az uralkodó és hitvese többször tartózkodott a magyar fővárosban. Június 6-án Ferenc József a palotában fogadta az országgyűlés küldöttségét, s átnyújtotta a Habsburg-uralom kezdete óta első ízben magyar nyelven kiállított koronázási hitlevelet. Ezt követően immár semmi akadálya sem volt Ferenc József apostoli magyar királlyá koronázásának, így közel tizenkilenc évvel a birodalom trónjára lépése után Szent István koronáját is a fejére illeszthették.

1867. június 8-án még a Lánchidat is lezárták, hogy a koronázási menet szabadon közlekedhessen. A tömeg már hajnalban ellepte az utcákat, hogy a hosszú szertartás valamelyik részének nézője lehessen. Az ünnepélyes szertartásra a Mátyás-templomban került sor. A főnemesek, országgyűlési követek hintói már reggel hatkor (!) begördültek, hogy hét órára, a király érkezésére mindenki a helyén legyen. Ferenc József lovon, Erzsébet pedig Mária Terézia hintóján érkezett. A székesegyház kapujában a főpapok fogadták őket. A király magyar tábornagyi egyenruhában vonult végig a rendezvényre készített két emelvény között. Az ünnepi misén Liszt Ferenc erre az alkalomra komponált koronázási miséjét játszották. Az uralkodó felöltötte a koronázási palástot, majd szentelt olajjal felkenték. Azután Andrássy Gyula miniszterelnök – aki a régi magyar hagyományhoz képest a nádort helyettesítette – az esztergomi érsek segítségével a király fejére helyezte a koronát, majd kezébe adta az országalmát és a jogart. Ezzel egyidőben odakint díszlövések dördültek, harsonák szóltak, s a tömeg üdvrivalgása csapott fel. Ezután Erzsébetet is felkenték, majd jobb vállához érintették a Szent Koronát.

A szertartás a helyőrségi templomban (ma Magdolna-torony) folytatódott, ahol a király aranysarkantyús lovagokat avatott. A díszmenet ezután Pestre vonult, ahol a Belvárosi-templom előtt a király világi esküt tett, majd a Lánchíd hídfőjénél, lovával a 72 vármegyéből hozott földből emelt koronázási dombra ugratott fel, s országalapító királyunk vaskardjával négyfelé sújtva tett jelképesen ígéretet az ország védelmére.

A koronázási szertartás után másfél hónappal az uralkodó formálisan is szentesítette a kiegyezési törvényeket.


I. Ferenc József 1867-ben, magyar királlyá koronázása után. (Vasárnapi Újság, 1867. június 2.)


I. Ferenc József magyar király koronázása 1867-ben. (Egykori kőnyomat után)


I. Ferenc József és Erzsébet királyné koronázása (Tull Ödön másolata Eduard Engerth festményéről)


Idősebb csíkszentkirályi és krasznahorkai gróf Andrássy Gyula, 1867–71-ig a Magyar Királyság miniszterelnöke (Benczúr Gyula festménye)


Az Andrássy-kormány alakulásakor. Felül középen: Andrássy Gyula. Felső sor balról: Eötvös József, Wenckheim Béla, Lónyay Menyhért, Horvát Boldizsár. Alsó sor balról: Mikó Imre, Festetics György, Gorove István

A kiegyezés társadalmi, politikai és gazdasági hatásai

Politikai szempontból a kiegyezés sokszor hozott viharos belső válságokat, mivel a magyar nemesség, értelmiség és vezető politikai elit jelentős része sokkal nagyobb magyar önállóságot képzelt el, és ezért a kiegyezés újratárgyalását, átalakítását követelte.

Alapjában véve a kiegyezéssel Magyarország előtt egy békés fejlődési időszak kezdődhetett el, melyben a honi gazdaság a hatalmas közös birodalmi piac nyújtotta előnyökkel komoly fejlődésnek indulhatott. A kiegyezés kiemelt részét képezte a 10 évente megújítandó, és újra kötendő gazdasági vonatkozású szerződések rendelkezése is. Ennek alapvető részeit az államadósság közös törlesztése, a közös bank, a közös valuta létrehozása és a közös vámterület képezte. A birodalom államadósságát a rendelkezések értelmében a két ország együttesen törlesztette, a két parlament által választott kvótabizottság szerint meghatározott arányban. Ez az arány Magyarországra vonatkoztatva a kiegyezéskor 30% volt, ám később az 1897-es gazdasági kiegyezés felújításakor 32%, majd még később már 34% lett. A közös vámterülete megújítása a dualizmus 51 éve alatt mindig fennállt. A közös bank kérdését 1877-ben tudta megoldani a két ország, ekkor jött létre az Osztrák–Magyar Bank, melynek élén egy kormányzó, és egy osztrák–magyar vegyes főtanács állt. A közös valuta eleinte, 1892-ig a kétnyelvű magyar–osztrák forint volt, melyet az ugyancsak kétnyelvű aranykorona váltott fel.


Osztrák–magyar 100 koronás pénzérme 1908-ból

Erzsébet királyné és a magyarok

Erzsébet császárné (Sisi) kitűnő politikai érzéke ellenére ritkán avatkozott bele az államügyekbe. Legnagyobb győzelmét a magyarkérdésben érte el. A poroszoktól 1866-ban elszenvedett vereség után kétségbeesve igyekezett megőrizni a birodalmat férje és fia számára. Kitartóan és szívósan, minden diplomáciai és női eszközt bevetve küzdött a magyarság érdekeiért az osztrák udvar azon tagjaival szemben, akik továbbra is ragaszkodtak az „erős kéz” elvéhez. Nem lehet eltekinteni azonban attól, hogy e lépésének egyik mozgatórugója Andrássy Gyula grófhoz, 1848/49 egyik volt forradalmárához és későbbi magyar miniszterelnökhöz fűződő személyes barátsága volt.

Az 1867-ben megtörtént kiegyezést követően Erzsébet férjével együtt Budára utazott, ahol magyar királyi párrá koronázták őket június 8-án a budai Nagyboldogasszony-, azaz Mátyás-templomban. Ősi hagyomány szerint koronázáskor a nemzet megajándékozza a királyt, a király pedig a nemzetet. A királyi pár az Erzsébet által korábban is kedvelt gödöllői, hajdani Grassalkovich-kastélyt kapta ajándékul a hozzátartozó birtokkal és 100 ezer arany forintot. Az utóbbit az 1848/49-es szabadságharc honvédözvegyei, árvái és hadirokkantjai javára ajánlották fel. A király nagylelkű gesztusa, ami komoly felháborodást váltott ki a császári-királyi hadsereg veteránjai között, valószínűleg a királyné közbenjárásának volt köszönhető.


Erzsébet magyar és cseh királyné, osztrák császárné, született bajor hercegnő magyar koronázási díszruhájában (Alexander von Wagner alkotása)


Sisi, a világszép magyar királyné

Horvát–magyar kiegyezés

A magyar–horvát kiegyezés (horvátul hrvatsko–ugarska nagodba) a magyar Országgyűlés által 1868. június 25-én elfogadott 1868. évi XXX. törvénycikk közkeletűbb elnevezése, mely az 1867-es osztrák–magyar kiegyezést követően indult tárgyalások lezárása Horvátország és Magyarország egymáshoz fűződő viszonyának rendezéséről. Az egyezség Horvát–Szlavónországnak belügyi autonómiát biztosított. A törvénycikk értelmében a magyar politikai elit elismerte a horvátot, mint politikai nemzetet, és kimondta, hogy Horvát–Szlavónország a Magyar Szent Korona tagországa lett, melynek élén a mindenkori magyar király által kinevezett bán állt.

A horvátok a belügy, igazságügy, vallásügy és közoktatásügy terén önkormányzati jogot kaptak, a horvátot hivatalos nyelvként használhatták a belső közigazgatásban, és Zágrábban önálló horvát kormány alakult a horvát bán vezetésével. Ezeken felül a magyar Országgyűlésbe a horvát országgyűlés (Szábor) összesen 42 képviselőt delegálhatott (40-et az alsóházba, kettőt a felsőházba). Mindezek ellenére a horvát fővárosban már másnap tüntettek a megegyezés ellen…


Horvát–Szlavónország vármegyéi a kiegyezés után

ISSN 2334-6248 - Elektronikus folyóiratunk havonta jelenik meg. ©2024 Fókusz. Minden jog fenntartva!
Design by predd | Code by tibor