Napóleon 1812-es oroszországi hadjárata - a Borogyino-i ütközet

1. rész

Az oroszok védelmi előkészületei:

Sándor cár nem volt hadúr, de felismerte országa hatalmas területeinek taktikai előnyeit, és azokat teljes egészében ki akarta használni. A cárt nem félemlítette meg különösebben a Napóleonnal vívandó háború lehetősége. Eltökéltségének mértékét annak a megjegyzésnek az alapján lehet lemérni, amelyet 1812 májusában tett az új francia követnek, Narbonne-nak: "Ha Napóleon császár elszánta magát a háborúra, és ha Fortuna nem fogadja kegyeibe igazságos ügyünket, akkor a világ végéig kell mennie, hogy békére leljen." E szavak jól tükrözik az oroszok győzelembe vetett szilárd hitét: ha minden kötél szakad is, az idő és a távolságok legyűrik majd Napóleont. A cár is felkészült a háborúra. Miután békét, illetve szövetséget kötött Nagy-Britanniával, Törökországgal és Svédországgal, országa minden katonai erőforrását a franciák ellen koncentrálhatta. Hadügyminisztere, Barclay de Tolly báró tapasztalt tábornok volt, aki egyben az első orosz hadsereg parancsnoki tisztét is viselte. 1812 júniusára Barclay-nak három hadserege volt nyugaton, hogy szembeszálljon a várható támadással; a rendelkezésre álló orosz erők teljes létszáma pedig elérte a 240.000 főt. Az első, közel 126.000 fős hadseregben nagyszámú, a Don völgyében táborozó, karddal, lándzsával, muskétával felszerelt vándorló, irreguláris kozák is volt, akik az orosz hadsereg leghatékonyabb, legrettegettebb és legemlékezetesebb elemeivé váltak. Az első hadsereg emellett félelmetes tüzérségi különítménnyel, több mint ötszáz eltérő kaliberű ágyúval rendelkezett.

Egy másik tapasztalt tábornok, Bagration fejedelem által vezetett második hadsereg jelentősen kisebb volt, mindössze 48.000 emberből állt, két hadtestbe csoportosítva, valamint további 7.000 lovasból és 4.000 kozákból, mivel Oroszország kietlen síkságain a lovasság volt a leghasznosabb fegyvernem. A Moldáviából és Havasalföldről még a francia előrenyomuláskor érkező katonákból alakították ki a báró Tormaszov tábornok vezette, 43 ezres létszámú harmadik hadsereget. További orosz erők is rendelkezésre álltak, vagy várható volt, hogy a későbbiekben majd rendelkezésre állnak. Wittgenstein tábornok parancsnoksága alatt egy teljeshadtest állomásozott a balti partvidéken, és számos helyőrség volt a nagyobb községekben és városokban.

P.I. Bagration fejedelem - a 2. orosz hadsereg parancsnoka































Oroszország védelme tehát biztosítottnak látszott, annál is inkább, mivel tehetséges kezek irányították. Ám több tényező együttes hatása miatt nem volt olyan hatékony, mint amilyen lehetett volna. Barclay de Tolly és Bagration fejedelem kölcsönösen nem szívlelték egymást, ezért vonakodtak együttműködni, aminek következtében hadseregeik túlságosan távol voltak egymástól. 1812. április végén Barclay első hadserege Vilnában, Bagration második hadserege mintegy 240 kilométerre délre, Volkoviszkban, Tormaszov tartalékai pedig ettől további 320 kilométerre délre, Luckban tartózkodtak. Napóleon legnagyobb esélye ebben a kémei által feltárt elszigetelődésben rejlett. Egyenként akarta megverni, az orosz hadseregeket, mielőtt alkalmuk nyílt volna az egyesülésre.

Napóleon általában azt a stratégiát választotta, hogy felkutatta az ellenség fő hadseregét, az általa kiválasztott terepre csalta, majd egy hadtesttel vagy hadseregének egy részével lekötötte azt. Ezután haderejének nagyobbik részével felmorzsolhatta az ellenséget, melynek menekülését a lovasság akadályozta meg. Stratégiájának következő elemeként az ellenség moráljának további gyengítése érdekében elfoglalta a fővárost. Ezúttal azonban nem tudta eldönteni, Szentpétervárt, a cári udvar székhelyét vagy Moszkvát, az ország vallási központját vegye-e be. Napóleon Narbonne-nal folytatott egyik beszélgetése során Moszkvát az Indiába vezető út közbülső állomásának nevezte, az orosz háborút pedig csak úgy emlegette, mint a keleten való diadalmas átvonulás nyitányát - jóllehet nyomós oka volt arra, hogy megtámadja Oroszországot. Úgy döntött, hogy előrenyomulásának fő tengelye a Nyeman folyón való átkelés lesz Kovnó-nál, Moszkvát pedig a Vilna-Vityebszk-Szmolenszk útvonalon közelíti majd meg. Mivel ismerte az orosz erők általános helyzetét, Napóleon első célként Barclay de Tolly túlterjeszkedett első hadseregének megtámadását választotta. Bekerítő taktikát tervezett ellene: az összecsapás után balszárnya előrenyomul, miközben jobbszárnya visszavonul. Ez arra kényszeríti Barclay-t, hogy a bekerítést elkerülendő, maga is visszavonuljon dél félé, hogy egyesítse erőit Bagrationnal, akit Jeromos király és Schwarzenberg herceg tartóztat föl. Amikor Bagration minden valószínűség szerint megtámadja majd Napóleon jobbszárnyát, a császár erősebb centruma és balszárnya bekeríti, elvágja az első hadsereg kommunikációját Moszkvával, Grodno mellett katlanba kényszeríti mindkét orosz hadsereget, és felmorzsolja őket.


A Nyemantól délkeletre elterülő terepet a Pripjaty-mocsár uralja, amelyet 1812-ben három rendkívül rossz út szelt át. Napóleonnak az volt a terve, hogy Jeromos és Jenő nagyarányú előrenyomulást színlel a mocsaraktól délre. Mikor pedig Bagration herceg teljes haderejét beveti az előrenyomulás visszaszorítására, Napóleon Vilnán át előrelendül, és délnek fordul Jenő IV. hadteste körül (amely a támadás során a jobbszárnyát védi majd), arra kényszerítve az oroszokat Grodnónál, hogy vegyék fel a harcot, vagy adják meg magukat. Jeromos és Schwarzenberg herceg az állásaikba szegezi az oroszokat, miközben Napóleon megkerüli jobbszárnyukat és utóvédjüket. E nagyszerű, de egyben kétes kimenetelű elképzelés megvalósítása több olyan tényezőn múlott (pontos összehangolás és időzítés, biztos kommunikáció), amelyet nem lehetett biztosítani. Napóleon úgy nyerte meg legtöbb csatáját, hogy a helyszínről irányított, és rákényszerítene személyes akaratát a viszonylag kisméretű harcmezőkön felállított hadseregekre. Ezúttal azonban több száz négyzetkilométernyi területen operáló több hadsereget kellett ilyen módon, pusztán lovasfutárokkal irányítani, ami a gyakorlatban kivitelezhetetlen volt. Ha személyesen vezette volna csapatait Spanyolországban(3), kétségtelenül tudta volna ezt. Túl sok múlott azon, hogy az üzenetek eljutnak-e a címzetthez, és hogy a parancsnokok hajlandóak-e időben és betű szerint teljesíteni a parancsokat. A terv maga nagyszerű volt, de kivitelezésre jószerivel alkalmatlan.

A terv sikere azon is múlott, hogy az oroszok úgy reagálnak-e, ahogyan Napóleon elképzelte. Feltételezte, hogy az oroszok azon igyekezetükben, hogy megvédjék Oroszország szent földjét, azonnal csatába bocsátkoznak, amint a területükre lép. A cár és Barclay tudta azonban, hogy katasztrófába torkollna, ha akkor küzdenének meg Napóleonnal, amikor hadereje még erős és friss. Úgy tervezték, hogy egyesítik az első és a második hadsereget, és lassan visszavonulnak annak a három nagy folyamnak - a Dnyepernek, a Dvinának és a Berezinának - a vonalára, amely a Balti-tengertől a Fekete-tengerig átszeli Oroszországot; ahol már kiépítés alatt álltak az erődök és egy erős védelmi vonal. Itt Napóleon már legalább háromszáz kilométerre lenne a Nyemantól, hadserege meggyengülne, kommunikációs és utánpótlási vonalai veszélyesen hosszúak és sebezhetőek lennének a kozák támadásokkal szemben. A cárnak volt elegendő területe, és ezt teljes mértékben ki akarta használni. Miután mindkét oldal elkötelezte magát a harcra, az oroszországi háború 1812. június elején megkezdődött.

folytatjuk