Szepesi szász családban, Breznóbányán született 1835. január 26-án. A családi körben németül beszéltek, és Ottó Diósgyőrbe való költözésükig csak keveset tudott magyarul. Apja hivatása szerint "kamarai chirurgus" - ma orvosnak, sebésznek mondanánk, de kedvtelésből madarászattal is foglalkozott, és példája nyomán a fia is megszerette a természetet, gyűjtötte a madarak tojásait, megtanulta az állattömést és legfőképpen, magányos kóborlásain, fogékonyan figyelte az élő természet megnyilvánulásait. Gyermekkori középfültőgyulladás következményeként hallása megromlott.
A miskolci evangélikus líceumban 1848 márciusának eseményei hatására vált teljesen magyarrá. Diáktársaival másolta Petőfi Nemzeti dalát és nemzetiszínűre festette át az őrházak sárga-fekete osztrák szimbólumait. Megszökött hazulról és a tűzérséghez jelentkezett ágyútisztogatónak, de nem lévén szülői beleegyezése, mivel alig töltötte be a tizenharmadik évét, hazaküldték.
Az 1849-50-es iskolaévet még a miskolci líceumban fejezte be, de gyenge hallása miatt nem folytatta gimnáziumi tanulmányait, hanem beállt inasnak egy miskolci lakatosmesterhez. Itt sem volt maradása, és Korompára ment, a gépgyárba dolgozni. Mivel többre szerette volna vinni, mikor kinőtt az inassorból, szülei egyetértésével beiratkozott a bécsi politechnikumba. Itt éri a hír, hogy édesapja meghalt. Mivel az édesanyja nem tudta tovább pénzelni a tanulását, Herman beállt lakatossegédnek és így kereste meg kenyerét Bécsben.
Közben szorgalmasan bejárt a bécsi Természettudományi Múzeumba, melynek az akkori Európa egyik legszebb ásvány-, növény- és állattani gyűjteménye volt. Ezeknek tanulmányozása közben alapozódott meg egyik érdeklődési köre, a rovarok világának megismerése.
Szorgalmas önképzésének a kényszersorozás vetett véget. Mivel nem volt hajlandó a szabadságharcot elnyomó osztrák katonasághoz jelentkezni, tizenkét évi kényszerszolgálatra sorozták be, amiből jó ötévnyit le is töltött. Itt ismerkedett meg a dalmát határőrvidékre rendelt Ogulin-ezred "szánalmas" és "útált" életével, amit később újságírói tárcáiban - szépirodalommá szépítetten - meg is írt. Szerencséjére a dalmát tengerparton - Zárában és Raguzában (ma Zadar és Dubrovnik) - töltötte el katonáskodása nagy részét, s így módja volt a tenger élővilágának megfigyelésére is. Szép kézírásának köszönhetően feljebbvalói íródeáknak, vagy ahogy akkor mondották, skriblernek osztották be. "Mint tollforgató ember - írta életének erről a korszakáról- minden rest hadnagynak és tudatlan kapitánynak becses tehervivő eszköze voltam ..."
Öt évnek kellett eltelnie, hogy az ezredorvos megállapítsa Otto Herrmann (ekkor még két r-rel és két n-nel írta nevét) olymérvű gyenge hallását, amely további katonai szolgálatra teljességgel alkalmatlanná teszi. Pedig a besorozáskor sem hallott jobban. Ennek alapján haladéktalanul rokkantállományba helyezték, s a hadseregből elbocsátották.
Rövid időre hazalátogatott édesanyjához, de nemsokára az osztrák elnyomás elleni észak-olasz szabadságmozgalomban tűnik ki bátorságáva!. Megsebesül, majd a lengyelországi forradalmi mozgalmakban vesz részt.
Miután a cári csapatok a lengyelországi felkelést is leverték, Hermant több magyar felkelővel együtt a lengyel favágók úgy vezették át a Kárpátok úttalan utain magyar területre, hogy ne vegyék őket észre a határon rájuk leselkedő csendőrök.
Huszonnyolc éves volt, amikor hazaért, és Kőszegen felcsapott fényképírónak, azaz fotográfusnak. Itt ismerkedett meg a természetkedvelő Chernel Kálmán földbirtokossal, aki felhívta figyelmét az Erdélyi Múzeum Egylet konzervátori páIyázatára. Ezt a pályázatot Brassai Sámuel igazgató hirdette meg évi 300 forint fizetéssel, melyet saját fizetésének egy harmadáról való lemondással biztosított. Chernel ajánlására Herman megkapta ezt az állást és Kolozsvárra költözött, ahol lázas mohósággal folytatja a munkájához szükséges önképzést, főleg a pókokkal és madarakkal kapcsolatban.
Herman huszonkilenc évesen került Kolozsvárra, sok-sok élettapasztalattal, de híjával még az érettségi bizonyítványnak is. Papírjai szerint nem volt egyébb, mint felszabadult lakatoslegény, s a császári hadsereg obsitos őrmestere. Itt viszont, Brassai Sámuel oldalán, valóságos egyetemet járt ki néhány esztendő alatt, és alkalmassá vált az önálló szellemi alkotómunkára. Arra, hogy teremtő elme és tudós legyen. Már 1864 októberében a Múzeum Egylet ülésén tudományos értekezést tartott a kabasólyomról, mellyel sikert aratott.
Írásai később nemcsak az Erdélyi Múzeum Egylet évkönyvében, hanem a bécsi Zoologische-Botanische Gesellschaft közleményeiben is megjelengettek.
Miután rendezte a múzeum természettani gyűjteményét, erdélyi körútra indult, melyen madártani, rovartani és más kutatásokat folytatott. Rendszeres természettudományi vizsgálódásai és tudományos publikációi mellett hamarosan a Magyar Polgár című kolozsvári lapnak is dolgozik. Eleinte csak útirajzokat, tudománynépszerűsítő cikkeket, de 1871-től mind több és több politikai tárgyú cikket is közöl... Olyan vezércikkeket írt, melyektől zengett egész Kolozsvár!
Kolozsvárt ismerkedett meg Jászai Mari fiatal színésznővel, akiből később a nemzet nagy tragikája lesz. Komoly szándékkal udvarolt neki, és 1872 tavaszán gyűrűt is váltottak, de amikor a színésznőt a pesti Nemzeti Színházhoz szerződtették és elhagyta Kolozsvárt, kapcsolatuk megszakadt.
A Függetlenségi és 48-as Párt tagjaként Szegeden, majd Miskolcon képviselőnek választották. Kossuth elveit tette magáévá, és megalkuvást nem ismerve agitált Magyarország teljes függetlensége érdekében. Kossuthot kétszer is meglátogatta turini magányában. Bosznia és Hercegovina okkupációja ellen erélyesen tiltakozott.
Politikai okok miatt hagyta ott a kolozsvári múzeumot, bár akkor már évi 600 forint fizetést és 200 forint szálláspénzt kapott. Mivel a Múzeumi Egyletet jórészt az erdélyi mágnások adományaiból tartották fenn, ő mint ellenzéki nem akart, még közvetve sem, az ellenféltől húzott fizetésből élni.
Továbbra is levelezett párizsi, brüsszeli, genfi, berlini és bécsi természetbúvárokkal, akik barátságukba fogadták Hermant. Úgy vélte, hogy a külországok bármelyikében nagyobb becsülete lenne kutatómunkájának, mint az évszázados anyagi és szellemi elmaradottság nyűgeit viselő Magyarországon.
1873 áprilisában kapta meg a Természettudományi Társulat megbízólevelét, mely biztosította számára az anyagiakat a hazai pókfajták felkutatásához, és megkezdte országos kutatói körútján a nagy pókvadászatot.
Kutatóútja befejeztével, melynek során felkutatta és tanulmányozta az erdők, mezők és vizek összes pókfajtájának életmódját, Bécsbe utazott, hogy átböngéssze a Természettudományi Múzeum pókgyűjteményét és elolvassa a nemzetközi pókászati irodalom ott fellelhető anyagát. Ezután sógorához Bácskába, Doroszlóra utazott, és ott kezdte írni háromkötetes könyvét, a Magyarország pókfaunáját, melynek első kötetét 1875 februárjában fejezte be és küldte fel a kéziratot Pestre. Elismerésként kinevezték a Nemzeti Múzeum "őrsegédének", ahogy akkor a múzeumi tisztviselőket nevezték. Doroszlói tartózkodása alatt a faluban olvasóegyletet alapított, a közeli Apatinban pedig iparkiállítást szervezett.
Múzeumi tevékenysége folyamán alapította meg a Természetrajzi Füzetek című folyóiratot, melynek mindenese volt, miközben ismeretterjesztő cikkeket írt a Vasárnapi Ujságban, a Természettudományi Közlönyben, előadásokat tartott a Természettudományi Társulatban, és tovább írta Magyarország pókfaunája második és harmadik kötetét. Hamarosan megjelent mind a három kötet, és Európa-szerte nagy sikert aratott. Az első két kötet magyar és német nyelven látott napvilágot. Cikkei közül is többet átvettek a külföldi lapok. A "Mérges csók" című cikke, amely a kegyhelyek ezrektől végigcsókolgatott képeinek, szobrainak, a szentkutak betegfürdető medencéinek tisztátalanságáról szólt, bejárta csaknem az egész világsajtót.
1883 nyarán a magyar természettudományok bőkezű mecénásának, Semsey Andornak anyagi támogatásával megkezdte a magyarok ősfoglalkozása, a halászat tárgyi emlékeinek gyűjtését, mellyel az iparosodás korszakában szinte az utolsó pillanatban mentette meg az enyészettől ezt az ősi örökséget. Ebből a gyűjtésből született meg A magyar halászat könyve, amely két kötetben 1887-ben jelent meg.
A Természettudományi Társulat pénzelésével madártani kutatások céljából 1888 júniusában Norvégiába, az Eszaki-Jeges-tengerre utazott egy fiatal biológus munkatárssal. Az útról visszatérve a Társulat novemberi szakülésén a Műegyetem egyik zsúfolásig megtelt termében megtartotta a másfél órás úti beszámolóját, amely oly érdekfeszítő volt, hogy utána percekig dörgött a taps. Erről az útjáról szól Az északi madárhegyek tájáról című könyve, amely a nagyközönség körében igazi sikert aratott.
1891-ben Herman Budapesten megszervezte az ornitológusok II. nemzetközi kongresszusát, amely nagy diadala lett a magyar tudományos életnek.
Két évvel később megalakította a Magyar Ornitológiai Központot, amely egy kétnyelvű folyóiratot is kiadott. Politikai meggyőződéséből fakadóan csak a "tiszteletbeli igazgatói" címet fogadta el, az igazgatói kinevezést nem, mert azt Ferenc József írta volna alá!
Megírta A madarak hasznáról és káráról című könyvét, amelyet négyszer kellett kiadni egymás után, és 80 ezer példányban kelt el, majd lefordították németre és angolra is, és máig is az egyik legjobb tudománynépszerűsítő könyv.
1891-ben a Miskolcon talált szakócákról három tanulmányt írt: egyet a Természettudományi Társulat szakülésén olvasott fel és a, Társulat közlönyében jelentetett meg, egyet az Archeológiai Ertesítőnek adott, egyet pedig, hogy a külföld is tudomást szerezzen a leletről, a bécsi Antropologische Gesellschaft folyóiratnak. Ezekkel a leletekkel a kőkorszakbeli ember jelenlétét bizonyította Magyarország területén. Hamarosan a Miskolcon talált újabb, igen szépen pattintgatott őskori nyílhegyről számolt be a bécsi szakfolyóiratnak Zum Solutréen von Miskolc (A miskolci pattintgatott szerszámok kérdéséről) címen. Ezekkel a tanulmányokkal is nemzetközi hírnevet szerzett magának és fellendítette a magyar ősrégészetet.
1892-ben a tiszántúli legelőkön és pusztákon gyűjtötte a magyar pásztorélet ősi hagyományait.
A századfordulón Párizsban megtartott világkiállítás magyar pavilonjának ő volt az egyik szervezője és gazdája. A kiállításról hazatérve hozzáfogott A magyar nép arca és jelleme című könyvének megírásához, melyben a néprajzi adatok mellett számba veszi a magyar társadalom nomád eredetű hagyományait is.
Nyolcvanadik évében járt, amikor 1914-ben megjelenik A magyar pásztorok nyelvkincse, mely a magyar pásztorélet enciklopédiájának is tekinthető. Ezzel a könyvével is egy múlandó népi világ kincseinek egész tárházát mentette meg a feledéstől.
Herman Ottó mint természettudós, etnográfus, ősrégész egyaránt eredetit és maradandót alkotott. A magyarok ősfoglalkozásának körében végzett kutatásaival magalapozta a magyar néprajztudományt, míg a régi halászati eszközök összegyűjtésével megvetette a Néprajzi Múzeum alapjait. Megalapította az európai hírű Madártani Intézetet és annak Aquila című folyóiratát, továbbá a természettudományos műveltség terjesztésében oly nagyjelentőségű Természetrajzi Füzeteket. Fáradhatatlanul dolgozott, gyűjtött és agitált a természettudományos gondolkodás terjesztése érdekében. 14 könyvben és kb. 1140 cikkben, tanulmányban és előadásban, valamint néhány intézményben maradt fenn többirányú munkásságának úttörő jelentőségű emléke.
Bár korának hazai és külföldi viszonylatban legjelentősebb és legismertebb természettudósa volt, mégsem lett tagja a Magyar Tudományos Akadémiának. A Magyarország pókfaunája megjelenése után nyomban tagnak ajánlották, de ő az ajánlatot visszautasította! E visszautasítás oka Hermannak Kossuthhoz és 48-hoz való, megalkuvást nem ismerő hűségében és az Akadémia akkori vezetőinek ezzel ellentétes politikai magatartásában gyökerezett.
Egy közlekedési szerencsétlenség következtében 1914. december 27-én hunyt el Budapesten.
.jpg)
