A fél-Szerbiányi ország zártsága jobbára a mostoha természeti körülmények hatására alakult ki. Északról a Keleti-Himalája 7000 m fölötti csúcsokat hordozó meredek fala választja el Tibettől. A bhutániak a legmagasabb hegyeket szentként tisztelik és nem engedik meg rajtuk a hegymászást. A 4-5 ezer méter magasban húzódó hágókon csak nyáron - és akkor is csak teherhordó állatokkal - lehet átkelni. (Főként a tülkösszarvú, törpe szavasmarhát, a jakot használják erre a célra, amely Bhután „univerzális háziállata”: a teje, húsa mindennapi eledel, bőréből lábbelik, ruházati cikkek, sátorlapok készülnek, de az áru- és személyszállításban is nélkülözhetetlen).
Jakcsordát terelő pásztorok Bumthang megyében. A tülkösszarvú jak Bhután univerzális háziállata: tejét, húsát és gyapját egyaránt hasznosítják, ez mellett kitűnő igavonó is.
Az ország kétharmadát erdőségek illetve dzsungel borítja. Dicséretes, hogy az erdők 60 %-a (!) királyi rendelettel védett területté van nyilvánítva, ahol tilos a favágás és a vadászat. Az első őserdőt átszelő – gépkocsival is járható – út csak 1962-ben készült el, s némiképpen enyhítette az ország elszigeteltségét. Az első rendszeres repülőjárat Paro bhutáni város és az indiai Kalkutta között csak 1968-ban indult meg. Vasútja ma sincs.
Bhután éghajlata a déli határvidék trópusi területeitől a Himalája hófedte csúcsaiig igen nagy változatosságot mutat. Habár Bhután ugyanolyan földrajzi hosszúságon terül el mint pl. Miami vagy Kairó, a klíma a nagy tengerfeletti magassággal arányosan sokban különbözik ezektől a városoktól. A monszunnak köszönhetően az összes himalájai ország közül Bhután kap legtöbb csapadékot.
Bhután legelőször 1974-ben az akkori uralkodó megkoronázása évében nyitotta meg kapuit a nagyvilág előtt, de akkor is nagyon óvatosan. A mai napig is évente mindössze 5000 turista látogathat ide. Külföldi újságírók legelőször 2000-ben kaptak lehetőséget az országból való tudósításra. Az ide látogatókat megbabonázzák az ország fenséges tájai, csodálatos építészete, egyedülálló kultúrája és barátságos és elbűvölő lakói.
Bhutánnak jelenleg 23 országgal van diplomáciai kapcsolata, közöttük 7 európai országgal: a négy skandináv országon kívül Ausztriával, Svájccal és Hollandiával. A környék valamikori gyarmattartójával és a bhutáni történelemben is nyomot hagyó Nagy Britanniával, vagy a szuperhatalom USA-val máig sem kíván nagykövetet cserélni. Bhután utoljára 2004-ben, Kanadával létesített új diplomáciai kapcsolatot.
Még a 10 éve készült lexikonokban, egyéb forrásokban is Bhután a világ tíz legszegényebb országa között volt nyilvántartva, hiszen pl. 1995-ben egy főre eső nemzeti jövedelem évente mindössze 160 USD volt. Az utóbbi évtizedben viszont lendületet vett a gazdaság, ez mellett mind gazdasági, mind társadalmi-politikai téren jelentős reformok léptek életbe, így 2005-ben hivatalosan már 3330 dollárt tett ki az egy főre eső nemzeti jövedelem, amivel immár a világ 194 független országa között (beleszámítva Montenegrót is) Bhután a 123. helyet foglalja el…
Fél lábbal a múltban, a másikkal a jövőben állva Bhután magabiztosan halad a modernizáció útján, védelmezve ősi kultúráját, természeti kincseit és mélyen buddhista életmódját. A király szerint az olyan társadalom, amely a vallási értékeken nyugszik – mint a bhutáni is – sikeresen tud ellenállni a globalizáció fenyegetéseinek és veszélyeinek.
A bhutániak korábban sem, és ma sem tekintik önmagukat szegénynek, hiszen merőben mások az igényeik, mint az európai embereknek. Az élelmezésen és a ruházkodáson túl a legtöbb bhutáni a valódi keresetet afféle „luxusnak” tekinti, nem pedig szükségszerűségnek, mit sem törődnek a külvilág profithajszoló mentalitásával. A király nemzeti össztermék helyett nemzeti összboldogságról beszél, és könnyen lehet, hogy neki van igaza: hiszen a nyugati fogyasztói társadalomban ha van valamije az embernek, az nem jelent elégedettséget, hiszem mindig újat, még többet szeretne. Ennek ára, hogy még többet dolgozik, semmire sincs ideje, közben szétesik a családja, az életminőségről, a krónikus stresszről és a civilizációs betegségekről nem is beszélve…
a Bhutáni Királyság címere
A lakosságnak csak 3%-a él városban. A fővároson, Thimphun (25.000 lakos) kívül csak néhány városnak van 10.000-nél több lakosa.
A főváros, Thimphu egy gyönyörű, erdős völgyben fekszik a Thimphu Chhu folyó partjának hegyoldalán. Ez a világ egyetlen fővárosa, ahol nincsenek jelzőlámpák. Egyet ugyan felállítottak itt is évekkel ezelőtt, de mivel a lakosok panaszkodtak személytelensége miatt, néhány nappal később eltávolították. Az elmúlt évek fejlődése ellenére Thimphu megőrizte báját, és tele van színesre festett, finoman díszített homlokzatú épületekkel, melyek megejtő, középkori hangulatot kölcsönöznek a városnak.
Thimphu, a főváros látképe
Bhután jellegzetes épülete a hegytetőn lévő háromszintes Tashichhodzong („a dicső hit vára”) kolostorerőd, melyet a 12. században kőből és fából emeltek. Az erőd fehér dísztéglákkal van borítva, valamint hét tornya és piros cserepes tetőzete van. A belső udvarán gazdagon faragott veranda fut körbe. 1962-69 között teljesen felújították az évszázadok és néhány korábbi földrengés okozta károsodások miatt. Azóta a város, sőt az egész királyság szimbóluma. A felújítást végző uralkodó ekkor helyezte ide az uralkodói rezidenciát is. A kolostorerőd egyben Bhután legfelsőbb buddhista vezetőjének, a Je Khenpónak is a székhelye. A király az épületet csak hivatalos alkalmakkor használja, egyébként egy közeli, jellegtelen házban él – egyedül. Az „igazi” királyi palota, a Dechenchholing édesanyjának, az özvegy királynénak ad otthont, míg négy felesége szintén más-más palotában lakik a városban.
A thimphui Tashichhodzong, a királyi palotaegyüttes
Paro városa a gazdag és termékeny Paro völgy közepén található, festői környezetben és történelmi épületek egész sorával, mindez néhány kilométeres távolságra egymástól. A bhutáni kultúrába enged bepillantást a város központjában lévő Nemzeti Múzeum, az épület maga is 1656-ban épült. Egy 1998-as tűzvészben pusztult el Bhután talán legtöbbet fényképezett és leghíresebb épülete, a Taktshang kolostor, mely egy 900 m-es sziklaszirtre épült. A „tigris fészkének” is nevezik, mert a legenda szerint Rimpoche Guru, Bhután nemzeti hőse a 8. században egy tigris hátán repült ide. Szerencsére a restaurátorok tökéletes munkát végeztek és a kolostorerőd ismét a régi fényében ragyog.
Bhután leghíresebb buddhista kolostora, a Taktshang, vagyis a Tigris Fészke
Bumthang Bhután szellemi központja, a legősibb és legféltettebb buddhista szentélyeinek otthona. A Jakr Dzong Bhután legnagyobb dzongja (kolostorerőd), több mint 1500 m-es kerülettel, 1549-ben alapították. A városban található Wangdichholing Palota korábban Ugyen Wangchuck király szerény otthona volt. A Jambey Lhakhang templom 659-ben épült, és itt rendezik a királyság egyik leglátványosabb fesztiválját minden év októberében. Érdekességként jegyezném meg, hogy eben a városban – a szentélyek jelenléte miatt – mindig is tilos volt a dohányzás, majd a király 2004. decemberében az egész ország területén dohányzási tilalmat rendelt el. Korábbi, „hasonló lépése” 1989-ben volt, amikor az egész ország területén betiltotta a televíziózást, hogy megakadályozza annak „káros lélektani hatását” (1999-ben azután visszavonta rendeletét, sőt még az internet-használatot is engedélyezte).
Az ország őslakosságának, a hindu vallású thepu (mönpa) népnek a történetéről nem maradtak fenn írásos emlékek. A 7. században a tibeti uralkodó elhatározta, hogy a Himalája déli lejtőit (Kelet-Bhután) meghódítja a buddhizmus számára és a mai Paro közelében felépítette az első buddhista szentélyeket. A buddhizmus hatása bhutáni területeken a 8. és 9. században vált érezhetővé, ami egyrészt Guru Rinpoche (Padmasambhava) nagy hatású tanítói tevékenységének és karizmatikus egyéniségének, másrészt a nagyarányú tibeti bevándorlási hullámnak volt köszönhető. A 11. századra tehető, a Tibetből kiinduló második buddhista térítési hullám Bhutánban. Ez idő tájt sok máig működő kolostort alapítottak, ezek voltak a feudalizmus támaszai. A thepu nép és a tibetiek összeházasodása folytán alakult ki a bhotija nép. Ma az ország lakosságának kb. 65% -a a dzonkha nyelven beszélő bhotija, a többiek nepáliak, indiaiak és a kínai elnyomás elől tömegesen ide menekült tibetiek.
Az ország mai neve az indiai "Bhotana" szóból származik, jelentése: Tibet vége, ami a tibeti kultúrához való kapcsolódásra utal. A bhutániak dzongkhául "Druk Yul"-nak, a mennydörgő sárkány királyságának nevezik saját országukat. A sárkányt megtaláljuk az ország címerében és zászlajában is, ugyanis a legendák szerint fontos szerepe volt az ország létrejöttében. A szájhagyomány szerint a 12. században egy szerzetes Bhutánban szeretett volna felépíteni egy kolostort. Amikor rábukkant a megfelelő helyre, hatalmas dörgést hallott, amelyről úgy vélte, hogy sárkányüvöltés, ami kedvező égi jelnek számított, ezért a kolostort "Druk"-nak nevezte el - ez mennydörgést illetve sárkányt jelent. A kolostoralapító szerzetes követői Drukpának nevezték magukat, és a bhutáni történelemben évszázadokon át fontos, ámbár nem mindig egyértelműen pozitív szerepet töltöttek be. A legkiemelkedőbb Drukpa-szerzetes Ngawang Namgyel (1594-1651) volt, aki a 17. században egyesítette az országot.
Ngawang Namgyel (1594-1651), Bhután egyesítője
A tibeti nemesi családból származó Ngawang Namgyel hívei segítségével legyőzte a belső ellenséget, azaz az egyéb vallási iskolákat képviselő 5-láma-szövetséget, és az ő biztatásukra az országot megtámadó tibeti csapatokat. Az országegyesítés után a tibetiek számos kísérletet tettek Nyugat-Bhután elfoglalására, több ízben hívta segítségül a mongolokat is, a bhutániak azonban mindannyiszor visszaverték a támadást. Az utolsó sikertelen tibeti invázió 1657-ben volt. Ngawang Namgyel hirdette ki az első bhutáni törvényeket, ő teremtette meg az állami adórendszert, írta le az állami hivatalnok-szerzetesek feladatait és privilégiumait. Ngawang Namgyel élete utolsó éveit agyagfigurák készítésével töltötte és a hatalmat - anélkül, hogy ezt nyilvánosságra hozták volna, illetőleg anélkül, hogy az országegyesítő kijelölte volna közvetlen örökösét - egyik hűséges tanácsadójának adta át. A hatalmi villongásokat elkerülendő, Ngawang Namgyel halálát ötven évig (!) titokban tartották a nép előtt, ami akkoriban nem volt éppen lehetetlen, hiszen gyakran előfordult, hogy karizmatikus személyiségek évekre, sőt évtizedekre valamely ismeretlen helyre vonultak vissza meditálni.
Ngawang Namgyel élesen elválasztotta egymástól a vallási vezető (shabdrung vagy dharma-rádzsa) és a világi uralkodó (druk desi vagy deb-rádzsa) funkcióját. Dharma-rádzsa, vagyis spirituális vezető a későbbiekben csakis Ngawang Namgyel reinkarnációja lehetett. A 11. shabrung, Jigme Nawang Namgyal 2003-ban hunyt el, önként vállalt indiai száműzetésében. A szerezetesek azóta is keresik az utódát, de még nem találtak rá az országegyesítő mai újjászületésére.
(folytatjuk)
.jpg)
